Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?

— Nagyságod neje meg fog halni.

Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.

— Ha volna számára e világon segély — szólt az orvos —, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak percek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.

Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.

Odaállt ágya mellé, és nem szólt egy szót is. Szemei könnytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.

A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arcát a vánkosba rejtve. Flóra a kisgyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.

A beteg felemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyújtja reszkető forró kezét, s megfogja vele férjeét, s odavonja azt lihegő ajkaihoz.

...— Emlékezzék reám... — susogja alig hallhatólag.

János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.

A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; óh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, amíg egymástól el bírnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán: “— az írisz és az amaránt... a sárga jávor — szegény árva jávor, ültessétek azt máshová.... eljössz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd....”

János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, amíg e szavakat mondja.

Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesült a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélegzetvétele megkönnyebbül.

Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelíd hangon szólt a körüle állókhoz, arcának kínos izzadsága elmúlik.

— “Férjem, kedves férjem” — szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.

A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.

Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét odatartja a beteg ajkához.

Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arcát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit, s ismét lehunyja, és alszik tovább.

Az anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja a delnő kezét, és suttogva rebegi:

— “Légy anyja gyermekemnek.”

Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félrefordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könnyezését.

Ekkor elvonja kezeit a beteg, és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították még:

— Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen...

Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik.

— Elaludt... — suttogja a férj csöndesen.

— Meghalt... — rebegi az orvos bánatos tekintettel.

És a jó öreg nábob térdre hull az ágy mellett, s arcát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen... keservesen...

A nő alszik, és álma örök. Arcán túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről — a föltámadásig... Senki sem fogja őt többé felkölteni...

Nemsokára eljött a tél; korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötétszürkés, lilaszín gőzkör, mely percről percre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér, és éjszaka van. Csak a sík hófehérsége tart némi világot a táj felett.

Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.

A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg vadászcsoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban ég világ, s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.

Egyikén e fakó utaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen parasztszánt látunk végigsikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Kárpátfalva felé tart.

A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elöl juhászbundából hajtja egy parasztember a két ösztövér lovat.

A hátul ülő gyakran feláll a szánban, s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert erdejei, s amint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, amit keresett.

— Azok ott ugyebár fenyőfák? — kérdi kocsisától.

— Igenis, ifjú uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levelét.

Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit.

— Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.

— Nem jó volna, ha elkísérném az ifjú urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni.

— Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.

Azzal leszállt az idegen a szánról, s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arrafelé vette útját, ahol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén.

Mi van ezen fenyők alatt?

A Kárpáthy-család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja — Barna Sándor.

Az ifjú kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csakúgy leszállt a sír férgeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége, és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé.

Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.

El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta, hogy szerette, s hűlt szívéhez éppen annyi joga van most, mint akárkinek a földön.

A két öreg nem iparkodott őt visszatartani; hadd menjen, hadd vigye oda bánatát, és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát.

Télvíz idején útnak indult a fiú, s leírás után, melyet Teréztől hallott, megismeré a fenyőligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a családi sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.

Elhagyta a szánt, keresztülvágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli csárdába azalatt.

Egy másik úton eközben két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon.