Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

– Gareth? – kérdezte bizonytalanul.

Elkerekedett szemmel meredt a királyra, aki látta rajta, mennyire gyötri a bűntudat. Nagyon helyes, gondolta Gareth. Elvégre is Firth vette rá, hogy megpróbálja felemelni a kardot, ő győzte meg végül, őmiatta hitte magát Gareth többnek, mint aki volt. Ki tudja, mi történt volna Firth sutyorgása nélkül? Talán meg sem kísérelte volna kézbe venni a kardot.

Gareth füstölögve fordult a bizalmasa felé. Firthben végre célpontot talált, akin levezetheti minden haragját. Elvégre is ő ölte meg az apját. Firth, ez az ostoba lovászfiú keverte bele őt ebbe az egész slamasztikába. Így most már Gareth is csak egy újabb kudarcot vallott örökös volt a MacGil-családfán.

– Gyűlöllek! – fortyogott Gareth. – Mit értek az ígéreteid? Mit ért a meggyőződésed, hogy fel tudom emelni a kardot?

Firth nagyot nyelt, rém idegesnek tűnt. Szóhoz sem jutott. Nyilván azt sem tudta, mit mondhatna.

– Nagyon sajnálom, felséges úr – nyögte ki végül. – Tévedtem.

– Nagyon sok mindennel kapcsolatban tévedtél – csattant fel Gareth.

Valóban, minél többet gondolkozott Gareth ezen az egészen, annál inkább rádöbbent, mekkorát is tévedett Firth. Ami azt illeti, ha Firth nem avatkozik bele, akkor az apja nem halt volna meg, és akkor Gareth most nem lenne ekkora bajban. Nem nyomná a vállát az uralkodás súlya, nem lenne ilyen rossz a helyzet. Gareth visszavágyott a régi, egyszerűbb időkbe, amikor még nem volt király, amikor az apja még életben volt. Hirtelen elöntötte a vágy, hogy mindent visszacsináljon, hogy minden olyan legyen, mint régen. De ezt nem tehette meg. És mindez Firth hibája volt.

– Mit keresel itt? – faggatta Gareth.

A fiú megköszörülte a torkát, láthatóan egyre idegesebb lett.

– Hallottam bizonyos… pletykákat… a szolgák sutyorgását. A fülembe jutott, hogy az öcséd meg a húgod kérdezősködnek. A szolgák szállásán látták őket. A szennyvíz aknáját vizsgálgatták a gyilkos fegyvert keresve. A tőrt, amellyel megöltem apádat.

Gareth hátán végigfutott a hideg a szavai hallatán. Megdermedt a döbbenettől és a félelemtől. Hát lehetett volna még ennél is rosszabb ez a nap?

Megköszörülte a torkát.

– És mit találtak a testvéreim? – kérdezte kiszáradt to

rokkal. Alig bírt megszólalni. Firth a fejét csóválta.

– Nem tudom, felség. Csak annyit hallottam, hogy gyanítanak valamit.

Garethet újult erővel öntötte el a gyűlölet Firth iránt, nem is gondolta volna, hogy képes ennyire gyűlölni valakit. Ha a fiú nem lett volna ilyen ügyetlen, ha rendesen eltüntette volna a fegyvert, akkor Gareth most nem lenne ilyen szorult helyzetben. Firth sebezhetővé tette.

– Jól figyelj rám, mert nem mondom el még egyszer!

– szólt Gareth közelebb lépve a fiúhoz, a szemébe nézve, a tőle telhető leghatározottabb, legkomorabb pillantást vetve rá. – Soha többé nem akarom látni a képedet. Megértetted? Tűnj a szemem elől, és soha ne gyere vissza! Egy nagyon messzi pozíciót jelölök ki a számodra. És ha valaha is beteszed még egyszer a lábad a kastélyba, garantálom, hogy le fognak tartóztatni. Most pedig TÜNÉS! – ordította.

Firth szemébe könnyek szöktek, sarkon fordult, és kimenekült a szobából, léptei még jóval azután is visszhangoztak, hogy elrohant a folyosón.

Gareth esze ismét a kardon, a kudarcot vallott próbálkozásán járt. Óhatatlanul úgy érezte, hogy nagy bajt hozott saját fejére. Olyan érzése támadt, mintha levetette volna magát egy szikláról, és ettől a pillanattól kezdve már csak a zuhanás várna rá.

Úgy állt ott a fülsiketítő csendben, mintha gyökeret eresztett volna a kőbe, remegett a szobában, amely egykor atyjáé volt, és fel sem bírta fogni, mégis milyen lavinát indított el. Még soha nem volt ennyire magányos, ennyire bizonytalan.

Ezt jelentette királynak lenni?

Gareth felsietett a kőből faragott csigalépcsőn, rohant egyik emeletről a másikra, a kastély legmagasabban lévő mellvédjéhez igyekezett. Friss levegőre volt szüksége. Időre és egyedüllétre vágyott, hogy gondolkodhasson. Olyan megfigyelőállást keresett, ahonnan beláthatja a királyságát, az egész udvart, az alattvalóit, és eszébe vésheti, hogy mindez az övé. Hogy az elmúlt nap rémálomba illő eseményei dacára azért még mindig ő a király.

Elzavarta a szolgáit, és egyedül szaladt fel a lépcsőn, emeltről emeletre egyre jobban lihegett. Az egyik szinten megtorpant, kétrét görnyedve zihált. Könnyek csorogtak le a képén. Egyre csak apja arcát látta maga előtt, ahogy minden lépésénél megfeddi.

– Gyűlöllek! – üvöltötte a levegőbe.

Esküdni mert volna, hogy válaszul gúnyos nevetést hallott. Atyja nevetését.

El kellett tűnnie innen. Visszafordult a lépcsőhöz, és szaladt, rohant tovább, míg végre fel nem ért a bástyához. Kirontott az ajtón, odakint friss nyári levegő fogadta.

Gareth mély lélegzetet vett, zihálása csillapodott, élvezte a napfényt, a meleg szellőt. Levette a palástot, apja palástját, és a földre dobta. Túl meleg volt, és már nem is akarta viselni.

A bástya peremére sietett, a mellvéd kőfalába kapaszkodott, és kissé még mindig lihegve nézett le az udvarára. Látta a végtelen tömeget, amely a kastélyból tartott kifelé. A szertartásról távoztak. Gareth szertartásáról. Szinte innen érezte a csalódottságukat. Milyen kicsinek tűntek! Csodálta, hogy mindannyian az ő uralma alatt állnak.

De vajon még meddig?

– Az uralkodás furcsa dolog – szólt egy vén hang.

Gareth megfordult, és legnagyobb meglepetésére Argont pillantotta meg: alig egy méterrel mögötte állt, fehér köpenyben és csuklyában, kezében a botjával. A királyra meredt, ajkán mosoly játszott, a tekintete viszont nem volt vidám. Szikrázott a szeme, átható pillantást vetett Garethre, idegessé téve a királyt. A druida túl sokat látott.

Gareth korábban rengeteg mindent akart mondani Argonnak, rengeteg mindent akart kérdezni tőle. Most azonban, miután kudarcot vallott a kard megemelésében, már egyetlen dolog sem jutott eszébe.

– Miért nem szóltál nekem? – fakadt ki kétségbeesetten. – Szólhattál volna, hogy nem fogom tudni kézbe venni a kardot. Megkímélhettél volna a szégyentől.

– És azt mégis miért tettem volna? – kérdezte Argon. Gareth a homlokát ráncolta.

– Nem vagy a király őszinte tanácsadója – vádolta az öreget. – Apámnak őszinte tanácsot adtál volna. Nekem viszont nem.

– Talán azért, mert atyád méltó volt az őszinte tanácsomra – felelte Argon.

Gareth dühe egyre nőtt. Gyűlölte a vénembert. És őt hibáztatta.

– Többé látni sem akarlak – mondta. – Nem tudom, miért állított apám a szolgálatába, de nem akarlak Királyudvarhelyen látni.

Argon nevetett, tompa, ijesztő hanggal.

Apád nem állított a szolgálatába, te ostoba kölyök – mondta. – Ahogy az ő apja sem. Nekem itt a helyem. Ami azt illeti, mondhatjuk úgy, hogy a királyok szolgálnak engem.

Hirtelen előrelépett, és úgy festett, mint aki egyenesen Gareth lelkébe lát.

– Ez vajon rád is igaz? – kérdezte. – Neked is itt a helyed?

Szavai letaglózták Garethet, aki beleborzongott a kérdésbe. Ő maga is pontosan ebben bizonytalanodott el. Nem tudta, vajon a druida fenyegetésnek szánta-e a kérdést.

– Aki vér árán kerül a trónra, az vér árán uralkodik – jelentette ki Argon, és ezekkel a szavakkal rögtön hátat is fordított, és elindult.

– Várj! – üvöltötte Gareth, már nem akarta, hogy a druida elmenjen, válaszokra volt szüksége. – Ezt meg hogy érted?