Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

Thor ezután Khron hasa alá nyúlt, és kihajította őt a vízből, fel a csónakra. A párduc talpon landolt, hangosan kaparta a csónak deszkáit, csöpögve és remegve csúszkált a fán. Tehetetlenül végigcsúszott a csónak vizes alján egészen a legvégébe. Utána rögtön fogta magát, megfordult, és visszarohant a szemközti peremhez, Thort keresve. Megállt a csónak szélén, lenézett a vízbe, és vakkantott.

Ifjú gazdája felnyúlt, megfogta az egyik fiú kezét, és már épp behúzta volna magát a csónakba, amikor hirtelen érezte, hogy valami erős, izmos csavarodik a bokája és combja köré. Hátrafordult, lenézett, és elállt a szívverése, amikor megpillantotta, hogy egy élénkzöld, tintahalszerű lény karja tekeredik a lábára.

Thor felordított a fájdalomtól, amikor a szörny fullánkjaival a húsába mart.

A fiú rádöbbent, hogy ha nem tesz valamit, de gyorsan, akkor vége. Szabad kezével lenyúlt az övéhez, kivont egy rövid tőrt, lehajolt, és a bestiába döfte. Ám a rémség karja olyan vastag volt, hogy a penge még csak át sem szúrta.

Thor ezzel csak feldühítette a lényt. Hirtelen felszínre bukkant a feje. Zöld volt, szem nélküli, és hosszú nyakán két száj ült, egyik a másik fölött, borotvaéles fogsorait csattogtatta, és Thor felé hajolt. A fiú érezte, hogy elszorul a lábában a vérkeringés, és tudta, hogy sürgősen cselekednie kell. Idősebb társai hiába próbálták megtartani, Thor karja lassan kicsúszott a kezük közül, és kezdett visszasüllyedni a vízbe.

Khron egyre csak nyüszített, felborzolta a szőrét, kihajolt a csónakból, mintha kész lett volna menten a vízbe vetni magát. Ám még a párducnak is tudnia kellett, hogy semmi értelme megtámadnia ezt a szörnyet.

Az egyik idősebb fiú kihúzta magát, és azt kiáltotta:

– BUKJ LE!

Thor lehajtotta a fejét, és a társa elhajított egy lándzsát. A fegyver a levegőt hasította, ám elvétette a célját, ártalmatlanul elröppent a bestia mellett, és elmerült a vízben. A lény túl vékony volt, és túlságosan gyors.

Khron hirtelen kiugrott a csónakból, visszavetette magát a vízbe, kitátotta a száját, és éles fogait a lény hátába mélyesztette. Erősen ráharapott a szörnyre, nem eresztette, jobbra-balra rángatta.

Ám lehetetlen küzdelem volt: a lény túl vastag bőrű, túl izmos volt. A rémség egyik oldalról a másikra dobálta Khront, majd végül elhajította magáról a vízbe. Közben egyre erősebben szorította Thor lábát; satuba fogta a fiút, aki már alig kapott levegőt. A karok borzasztóan marták a bőrét, és úgy érezte, a lény menten letépi a lábát.

Egy végső, kétségbeesett erőfeszítéssel Thor elengedte a társa kezét, ugyanazzal a lendülettel megfordult, és az övén lógó rövid kardért nyúlt.

De nem bírta időben kivonni; nem talált fogást, lecsúszott a csónak oldalán, és arccal előre a vízbe zuhant.

Érezte, hogy a rémség elrángatja, egyre messzebb a csónaktól, ki a nyílt tengerre. A bestia maga után húzta, egyre gyorsabban, és miközben Thor tehetetlenül kinyújtotta a kezét, figyelte, ahogy a csónak eltűnt a messzeségben. Mire észbe kapott, érezte, hogy a rém a felszín alá rántja, le a mélybe, a Tűz Tengerének legmélyére.

Gwendolyn egy óriási réten szaladt, az apja, MacGil király mellett. A lány kicsi volt még, talán tízéves, és az apja is sokkal ifjabb volt. Rövid szakállában még nem látszottak az ősz szálak, amik későbbi életében jelentek meg, és a bőrén sem mutatkoztak ráncok, fiatalos és derűs volt az arca. A férfi boldog és gondtalan volt, felszabadultan nevetett, miközben kézen fogta a lányát, és átszaladt vele a réten. Ez volt az édesapa, akire Gwen emlékezett, akit ismert.

Az apja a karjába kapta, a vállára emelte, és újra meg újra megpördült vele, egyre hangosabban nevetett, a lány pedig hisztérikusan kacagott. Teljes biztonságban érezte magát édesapja karjában, és azt akarta, hogy az együtt töltött idő soha ne érjen véget.

De amikor az apja letette, valami furcsa történt. A napsütötte délután egyszeriben alkonyatba fordult. Amikor Gwen lába visszaért a talajra, már nem a rét virágai közé lépett, hanem sárba süppedt egészen bokáig. Atyja a sárban feküdt, a hátán, a lánytól úgy egy méterre, most már idősebb volt, sokkal idősebb, és nem bírt felkelni. A koronája még messzebb hevert, a sárban csillogott.

– Gwendolyn! – zihálta a férfi. – Leányom! Segíts!

Kiemelte kezét a sárból, kétségbeesetten nyúlt a lány felé.

Gwen azonnal a segítségére akart sietni, odarohant volna hozzá, hogy megragadja a kezét. Ám a lába egyszerűen nem mozdult. Lenézett, és látta, hogy a sár megszáradt körülötte, megkeményedett, berepedezett. A lány egyre csak rángatta a lábát, próbált kiszabadulni.

Gwen pislogott, és a kastély mellvédjénél találta magát, lenézett Királyudvarhelyre. Valami nem stimmelt. Ahogy lepillantott, a lány nem a szokásos pompát és ünnepséget látta, csak egy hatalmas temetőt. Ahol egykor Királyudvarhely csodás fényűzése terült el, most friss sírok sorakoztak, ameddig a szem ellátott.

Léptek hallatszottak, és a lánynak elállt a szívverése, ahogy megfordulva egy orgyilkost pillantott meg, aki fekete csuklyás köpenyben közeledett felé. A férfi futásnak eredt, hátravetette csuklyáját, groteszk arcot tárva föl: fél szeme hiányzott, a helyén vastag, egyenetlen heg húzódott. Acsargott, felemelte fél karját, benne egy csillogó tőrrel, aminek markolata vörösen izzott.

A támadó túl gyorsan mozgott, Gwen nem tudott időben reagálni. Ahogy az orgyilkos teljes erővel készült beledöfni a tőrt, a lány felkészült a halálra.

A penge váratlanul megállt, csupán centikre Gwen arcától, és amikor a lány kinyitotta a szemét, az apját pillantotta meg, ott állt előtte, holttestként, elkapva az orgyilkos karját. Addig szorította a támadó kezét, amíg az el nem ejtette a tőrt, aztán a vállára kapta a férfit, és lehajította a mellvédről. Gwen hallotta a férfi üvöltését, ahogy a mélybe zuhant.

Édesapja megfordult, és rámeredt. Oszladozó kezével határozottan megragadta a lány vállát, és szigorú arckifejezéssel nézett rá.

– Itt nem vagy biztonságban – intette. – Nem vagy biztonságban! – üvöltötte, és ujjai olyan erősen mélyedtek a lány vállába, hogy Gwen felkiáltott.

A királylány sikoltva ébredt föl. Felült az ágyban, körülnézett a szobájában, és egy támadóra számított.

Ám semmi más nem vette körül, csak csend, a hajnal előtti sűrű, néma csend.

Izzadva, hevesen zihálva kiugrott az ágyból, és csipkés hálóingében járkált fel-alá a szobájában. Odasietett egy kis kőtálhoz, és vizet locsolt az arcába újra és újra. A falnak dőlt, érezte a kőpadló hidegét a talpa alatt ezen a meleg nyári reggelen, és megpróbálta összeszedni magát.

Az álom túlságosan is valóságosnak érződött. Gwen érezte, hogy több volt puszta álomnál. Valódi üzenet, figyelmeztetés volt az édesapjától. A lány sürgető késztetést érzett, hogy elhagyja Királyudvarhelyet, méghozzá most rögtön, és soha ne jöjjön vissza.

Tudta, hogy ez olyasmi, amit nem tehet meg. Össze kellett szednie magát, muszáj volt észnél lennie. Ám valahányszor csak pislogott, az édesapja arcát látta maga előtt, és fülébe csengett az intése. Muszáj volt tennie valamit, hogy lerázza magáról az álmot.

Gwen kinézett az ablakon, látta, hogy az első nap éppen most kel föl, és eszébe jutott az egyetlen hely, ami segíthet visszanyernie a lélekjelenlétét: a Király-folyó. Igen, pontosan oda kellett mennie.