Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

Gareth az imént még nagyon peckesen lépett be a terembe, tanácsosai kíséretében vonult el a trónig, fején a koronával, vállán a palásttal, kezében a jogarral: mindenkivel tudatni akarta, hogy ő az igazi király, az igazi MacGil, nem pedig az apja. Ahogy várta, nem sok idő kellett hozzá, hogy úgy érezze, ez az ő kastélya, ezek az ő alattvalói. Azt akarta, hogy most már a népe is átérezze ugyanezt, mindenkinek ki akarta mutatni az erejét. A mai naptól fogva biztosan tudhatják majd, hogy Gareth az egyetlen, az igaz királyuk.

Most azonban, ahogy ott ült, egyedül a trónon, és a terem közepén lévő üres vasállványra nézett, amelyre a kardot fogják helyezni, hogy megvilágíthassa a mennyezet üvegén beragyogó napsugár, Gareth elbizonytalanodott. Nyomasztotta annak súlya, amire készült; megmásíthatatlan lépés volt, ezután már nem fordulhatott vissza. Mi lesz, ha tényleg kudarcot vall? Próbálta elhessegetni ezt a gondolatot.

A terem túloldalán nyikorogva kinyílt a hatalmas kapu, és a terem izgatottan felmorajlott, majd várakozásteljesen elnémult. Egy tucat férfi masírozott be, az udvar legerősebb emberei, a Dinasztia Kardját hozták be, együtt is alig bírták el. Hat-hat ember fogta a kardot mindkét oldalon, lassú léptekkel meneteltek, az állvány felé cipelték a fegyvert.

Gareth kalapáló szívvel figyelte a felé közeledőket. Egy röpke pillanatra megingott a magabiztossága: ha ez a tizenkét férfi, akiknél izmosabbakat még életében nem látott, alig bírja el a kardot, akkor mégis mi az esélye arra, hogy majd ő fel tudja emelni? De igyekezett nem is gondolni erre, elvégre is a kard megemelése a végzetről szól, nem pedig az erőről. Gareth azt hajtogatta magának: a végzet akarata, hogy ő itt legyen, elsőszülött MacGilként, királyként. Argont kereste a tömegben; valamilyen oknál fogva hirtelen heves vágya támadt, hogy a druida tanácsát kérje. Most aztán óriási nagy szüksége volt az öregre. Nem értette miért, de másra sem bírt gondolni. De persze sehol sem látta Argont.

A tucatnyi férfi végre elért a terem közepére, becipelték a kardot a napsugár fényébe, aztán letették az állványra. A fegyver visszhangzó csendüléssel ért a vasvillákra, a zaj áthullámzott a tömegen. Az egész teremre néma csönd telepedett.

A sokaság ösztönösen szétvált, utat engedve Garethnek, hogy a kardhoz léphessen, és megpróbálhassa felemelni.

Az új király lassan kelt fel a trónról, kiélvezte a pillanatot, sütkérezett a rá irányuló figyelemben. Érezte, hogy minden szem rászegeződik. Tudta, hogy soha többé nem jön el ilyen alkalom, amikor az egész királyság ilyen feszülten, ilyen elmélyülten figyelné őt, elemezve minden mozdulatát. Gyermekkora óta számtalanszor átélte már gondolatban ezt a pillanatot, és most végre eljött. Azt akarta, hogy lassan teljen el.

Lement a trón lépcsőjén, egyesével véve a fokokat, kiélvezve minden lépést. Végigsétált a vörös szőnyegen, ami puhán süppedt be a talpa alatt, egyre közelebb ért a napsugár fényköréhez, a Kardhoz. Ahogy lépkedett, úgy érezte, mintha egy álomban járna. Testen kívüli élménye volt. A lelke mélyén olyan érzése támadt, mintha már sokszor végigment volna ezen a szőnyegen, hiszen álmában már milliószor kézbe vette a Kardot. Ettől csak még inkább úgy érezte, hogy a sors neki szánta a kard megemelését, hogy egyenesen a végzete felé tart.

Látta a lelki szemei előtt, hogyan fog lezajlani ez az egész: vakmerően odalép a Kardhoz, kinyújtja érte a kezét, és miközben alattvalói izgatottan előrehajolnak, ő váratlanul és drámaian magasra emeli a fegyvert. Az emberek mind felhördülnek majd, hasra vágják magukat, és elismerik, hogy Gareth a Kiválasztott, a valaha uralkodott legfőbb MacGil király, akinek örökké uralkodnia kell. Örömkönnyeket fognak hullatni a dicsősége láttán. Reszketni fognak a színe előtt a félelemtől. Hálát adnak majd az égnek, amiért ebben a korban élnek, és tanúi lehettek ennek az eseménynek. Istenként tisztelik majd a királyukat.

Gareth egyre közeledett a Kardhoz, most már alig egy méterre volt tőle, és a feszültség átjárta minden porcikáját. Bár már sokszor látta a Kardot, ahogy most belépett a fénykörbe, megdöbbentette a szépsége. Még soha nem jutott ilyen közel a fegyverhez, és meglepő hatást tett rá. Lélegzetelállító volt. Hosszú, fényes pengéje olyan anyagból készült, amit még senkinek sem sikerült azonosítania, markolatánál díszesebbet Gareth még soha nem látott, körbe volt tekerve valami finom, selyemszerű anyaggal, mindenféle ékkővel volt kirakva, és sólymos címer díszítette. Amikor Gareth még közelebb lépett, és a Kard fölé hajolt, érezte a belőle áradó erővel telített energiát. A fegyver mintha lüktetett volna. Gareth alig kapott levegőt. Pillanatokon belül a markában tarthatja majd. A feje fölé emelheti. A penge úgy fog csillogni a napfényben, hogy az egész világ láthassa.

Ő lesz Gareth, a Kiválasztott.

Gareth kinyújtotta jobb kezét, és a markolatra tette, lassan simította rá az ujjait, érezte minden egyes ékkő, minden díszítés körvonalát, ahogy megszorította a fegyvert, és elöntötte az energia. A heves erő a tenyerébe sugárzott, onnan a karjába, átjárta az egész testét. Még soha nem érzett ehhez foghatót. Ez volt a nagy pillanata. Most örökre beírhatta nevét a történelembe.

Nem akart kockáztatni: bal kezével is a Kardhoz nyúlt, és azzal is megragadta a markolatot. Lehunyta a szemét, zihált.

Istenek, kérlek, engedjétek, hogy megemeljem a Kardot! Adjatok jelet! Bizonyítsátok, hogy én vagyok az igaz király! Bizonyítsátok, hogy uralkodásra születtem!

Némán imádkozott, várta a választ, valami jelet, a tökéletes pillanatot. Ám egyre csak múltak a pillanatok, eltelt tíz másodperc, az egész királyság Garethet figyelte, de ő semmit sem hallott.

Aztán hirtelen meglátta az apja arcát lelki szemei előtt, amint komoran nézi őt.

Gareth rémülten nyitotta ki a szemét, ki akarta törölni a képet az elméjéből. Dübörgött a szíve, és borzasztó rossz előjelnek érezte a látomását.

Eljött a pillanat: most vagy soha.

Előrehajolt, és teljes erőből megpróbálta felemelni a Kardot. Beleadta minden erejét, végül már az egész teste görcsölt, remegett.

A Kard meg sem mozdult. Gareth úgy érezte, mintha az egész földet próbálná megemelni.

A király nagyobb hévvel próbálkozott, még nagyobbal, végül még annál is nagyobbal. Ekkorra már feltűnően nyögött, aztán üvöltött.

Pillanatokkal később összerogyott.

A Kard egyetlen centit sem moccant.

A termen döbbent felhördülés hullámzott át, ahogy a király a földre rogyott. Több tanácsadója is a segítségére sietett, hogy meggyőződjenek róla, nem esett-e baja, ám Gareth hevesen ellökte őket magától. Szégyenkezve tápászkodott fel, ismét megállt a saját lábán.

Megalázottan nézett körbe, látni akarta, hogy tekintenek rá most az alattvalói.

Sokan máris elfordultak tőle, máris elindultak kifelé a teremből. Gareth látta alattvalói arcán a csalódottságot, látta, hogy csak újabb kínos kudarc a szemükben. Most már mindannyian tudták, egy emberként voltak tisztában vele, hogy nem ő az igazi királyuk. Nem ő a Kiválasztott, a sors által rendelt MacGil uralkodó. Ő csak egy senki. Csupán egy újabb herceg, aki elbitorolta a trónt.

Mardosta a szégyen. Még soha nem érezte magát annyira egyedül, mint ebben a pillanatban. Minden, amit gyermekkora óta elképzelt, hazugság volt. Téveszme. Elhitte a saját maga által kitalált mesét.