Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

HUSZONHETEDIK FEJEZET

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

HARMINCADIK FEJEZET

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

McCloud király levágtatott a hegyoldalon átvágva a Felföldön a Gyűrű birodalmának MacGilék uralta felére. Több száz embere követte életveszélyes sebességgel száguldva le a lejtőn. A király hátranyúlt, felemelte az ostorát, és durván rácsapott vele a lovára: a paripát egyáltalán nem kellett volna nógatni, ám az uralkodó előszeretettel ostorozta, csak úgy. Élvezte, ha szenvedést okozhatott az állatoknak.

McCloudnak szinte összefutott a szájában a nyál az elétáruló látványt elnézve: MacGilék királyságának egy idilli kis faluja terült el előttük, a férfiak a földeken dolgoztak fegyvertelenül, az asszonyok odahaza teregették a mosott ruhát, alig voltak felöltözve a nyári hőségben. A házak ajtaja tárva-nyitva állt; a tyúkok szabadon mászkáltak; az üstökben már főtt a vacsora. A király elképzelte, micsoda kárt fog okozni, mekkora zsákmányt fog összeharácsolni, hány nőt fog megbecsteleníteni… és vigyora fülig ért. Előre élvezte a vérontást.

Egyre csak vágtattak és vágtattak, lovaik patadobogása mennydörgéssel ért fel, elárasztották a vidéket. Ahogy közeledtek, végül észrevette őket valaki: a falu őrszeme, egy katonának nem nevezhető, szánalmas ifjonc, egy kamasz fiú, aki lándzsával a kezében álldogált, és dübörgésük hallatán feléjük fordult. McCloud jól megnézte kidülledt szemét, látta az arcára kiülő rettegést és pánikot; ezen a békés, isten háta mögötti vidéken a fiú valószínűleg még egy árva csatát sem látott soha életében. Siralmasan felkészületlenül érte a támadás.

McCloud nem vesztegette az idejét: ő akarta kioltani a legelső életet, mint minden csatában. Az emberei jól tudták, hogy ezt rá kell hagyniuk.

Megint a lovát ostorozta, míg az fel nem nyerített, és gyorsabban nem vágtatott, még jobban megelőzve a többieket. A király felemelte ősei lándzsáját, a nehéz vasfegyvert, hátrahajolt, majd elhajította.

Tökéletesen célzott, mint mindig: a fiú alig fordult meg, hogy meneküljön, amikor a suhogó hanggal a levegőt hasító lándzsa a hátába fúródott, átdöfte, és egy fához szegezte. Az ifjú őrszem hátából ömlött a vér, és ez máris bearanyozta McCloud napját.

Az uralkodó rövid örömkiáltást hallatott, miközben mindannyian tovább vágtáztak. Átszelték MacGilék termékeny földjét, ahol a szélben lengedező, aranysárga gabonaszárak a lovak combjáig értek, miközben a sereg a falu kapuja felé dübörgött. Szinte túl szép volt ez a nap, szinte túl szép volt ez a táj a pusztításhoz, amit McCloudék véghez terveztek vinni.

Átcsörtettek a község védtelen kapuján. Nagy ostobaság volt falut alapítani itt, a Gyűrű peremén, ilyen közel a Felföldhöz. Több eszük is lehetett volna, gondolta McCloud megvetően, miközben fellendített egy bárdot, és leverte a helység nevét feltüntető táblát. Úgyis át akarta nevezni a falut.

Emberei megrohamozták a községet, az uralkodó körül sikoltani kezdett minden nő, gyermek és öreg, akit csak otthon találtak ezen a nyomorúságos helyen. Talán száz szerencsétlen lélek került az útjukba, és McCloud szentül elhatározta, hogy mindannyian súlyosan megfizetnek ezért. Feje fölé emelte a bárdját, és kiszemelt magának egy nőt, aki épp elrohant előle, majd otthona fedezékébe próbált szaladni, hátha így megmentheti az életét. De nem menekülhetett.

A bárd a nő lábát érte, pontosan, ahogy McCloud akarta, és áldozata sikítva rogyott a földre. A férfi nem kívánta megölni, csupán megbénítani. Elvégre is élve akarta elfogni, hogy utána alaposan kiélvezhesse. Remekül választott: a nő alig lehetett több tizennyolc évesnél, hosszú, szőke, zabolátlan haja és keskeny csípője volt. A király magának akarta. Addig nem szándékozott végezni vele, amíg meg nem kapja. Vagy talán még azután sem; eszébe jutott, hogy esetleg megtartja rabszolgának.

Rikoltott örömében, ahogy a nő mellé ügetett, és a lovát meg sem fékezve levetette magát a nyeregből, egyenesen a sebesültre zuhanva, és a földhöz szegezve őt. Jó nagyot puffant a talajon, a porban hempergett a nővel, és mosolyogva élvezte az őt elöntő életerőt.

Az életnek végre megint volt értelme.

Kendrick a vihar előtti csendet megérezve állt a fegyverek házában, oldalán több tucat bajtársával, az Ezüstcsapat harcedzett tagjaival. Nyugodtan nézett farkasszemet Darlockal, a királyi testőrség parancsnokával, akit igencsak szerencsétlen küldetésre rendeltek ide. Mégis mit képzelt Darloc? Komolyan azt hitte, hogy egyszerűen bemasírozhat ide, és megpróbálhatja letartóztatni Kendricket, a királyi család legnépszerűbb tagját, csak így, az összes fegyvertársa előtt? Tényleg úgy gondolta, hogy a többiek félreállnak, és hagyják ezt megtörténni?

Darloc súlyosan alábecsülte az Ezüstlovagok lojalitását Kendrick iránt. Még ha a testőrség jogos vádak miatt is jött volna letartóztatni a lovagot – márpedig ezek a vádak teljesen alaptalanok voltak –, Kendrick úgy vélte, a bajtársai még akkor sem engedték volna, hogy elhurcolják őt. Hűségük egy életre szólt, és az életüket áldozták volna a hűségért. Ez volt az Ezüstcsapat alapelve. Maga Kendrick is ugyanígy reagált volna, ha felebarátai bármelyikét fenyegetés éri. Elvégre együtt edződtek, és együtt harcoltak egész életükben.

A néma csöndben szinte tapintani lehetett a feszültséget, miközben az Ezüstlovagok fegyvert rántva néztek farkasszemet a királyi testőrség alig egy tucat tagjával, akik egyik lábukról a másikra álltak percről percre egyre jobban feszengve. Nyilván tudták, hogy vérontást von maga után, ha bármelyikük is kardot ránt, így bölcsen egyikük sem tette. Csak álltak, és várták a parancsnokuk, Darloc utasítását.

Darloc nagyot nyelt, roppant idegesnek tűnt. Rádöbbent, hogy az ügye reménytelen.

– Úgy látom, nem hoztál magaddal elég embert – szólt Kendrick nyugodtan, mosolyogva. – Egy tucat királyi testőr száz Ezüstlovag ellen. Lehetetlen ügyre vállalkoztál.

A parancsnok elpirult, aztán elsápadt. Megköszörülte a torkát.

– Jó uram, mind egy királyságot szolgálunk. Nem kívánok harcba szállni veled. Igazad van: ezt a harcot nem nyerhetnénk meg. Ha azt parancsolod, máris elhordjuk magunkat innen, és visszatérünk a királyhoz. De tudod, hogy Gareth majd másokat fog küldeni helyettünk. Sokkal több katonát. És tudod, hova vezet mindez. Talán megölhettek minden ellenetek küldött katonát… De tényleg azt akarod, hogy bajtársaid vére tapadjon a kezedhez? Tényleg polgárháborút akarsz kirobbantani? Az embereid hajlandóak lennének kockára tenni érted az életüket, bárkit megölnének az érdekedben. De tisztességes volna ezt kívánnod tőlük?

Kendrick farkasszemet nézett a parancsnokkal, és átgondolta a helyzetet. Darlocnak teljesen igaza volt. A lo-vag nem akarta, hogy egyedül miatta bármelyik emberének is bántódása essen. Semmi sem volt számára fontosabb annál, mint hogy megóvja a többieket a vérontástól, akármilyen árat kelljen is fizetnie ezért. És bármilyen rémes testvér volt Gareth, akármilyen borzalmas uralkodó, Kendrick nem akart polgárháborút. Legalábbis nem akarta, hogy miatta törjön ki. Más megoldás is akadt; a lovag megtanulta, hogy nem mindig a szemtől szembe támadás a leghatásosabb módszer.

Kendrick a barátja, Atme kardjáért nyúlt, és lassan lejjebb tolta a pengét. Megfordult, és szembenézett a Ezüstlovagokkal. Elöntötte a hála, amiért a védelmére keltek.