Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

A többiek mind megperdültek, Thor is hátrafordult, és a szemét meresztette: a horizonton lángok halvány körvonalát vélte látni, mintha magát a naplementét nyaldosták volna, aztán fekete füst nyelte el őket, akár egy éppen kitörő kis vulkán.

– A sárkány! – szólt Reece. – Behatoltunk a területére. Thor elámulva nagyot nyelt.

– De akkor hogy lehetnénk itt biztonságban? – kérdezte O’Connor.

– Sehol sem vagytok biztonságban – zengte mögöttük egy hang.

Thor megfordult, és Kolkot látta meg, aki csípőre tett kézzel állt, és a horizontot figyelte a válluk fölött.

– Ez a százpróba lényege: hogy minden egyes nap együtt éljetek a halálos veszéllyel. Ez nem játék. A sárkány a közelben él, és semmi sem gátolja meg abban, hogy megtámadjon. Bár valószínűleg nem fog, mert féltve őrizgeti a kincseit a saját szigetén, és a sárkányok nem szokták csak úgy gondatlanul otthagyni a felhalmozott drágaságaikat. De hallani fogjátok az üvöltését, és látni fogjátok éjjel a lángjait. És ha a sárkányt valahogy feldühítik, csak az ég tudja, mi történhet.

Thor újabb morajlást hallott, ismét lángcsóvát látott a horizonton, és miközben a szigethez közeledtek, figyelte a partot meg az arra zúduló hullámokat. Felnézett a meredek sziklákra, a kőfalra, és fogalma sem volt, vajon hogyan jutnak fel a szirt tetejére, hogyan érnek át a puszta szárazföldre.

– De hát nem látok kikötőt a hajónak – mondta Thor.

– Az túl könnyű is lenne – vágta rá Kolk.

– Akkor hogy jutunk át a szigetre? – kérdezte O’Connor. Kolk gonosz mosollyal nézett le rájuk.

– Úszva – felelte.

Thor egy pillanatra reménykedett, hogy a parancsnok talán csak viccel, de aztán Kolk arckifejezését látva rádöbbent, mennyire komolyan mondja. A fiú nagyot nyelt.

– Úszva? – visszhangozta Reece hitetlenkedve.

– Ez a víz telis-tele van mindenféle bestiával! – tiltakozott Elden.

– Ó, az még a legkevesebb – folytatta Kolk. – A tenger szeszélyes, leránthatnak az örvények, a hullámok az éles szikláknak csaphatnak, a víz forró, és ha sikerül is átjutnotok a zátonyon, valahogy meg kell másznotok azokat a sziklákat,

hogy a szárazföldre érjetek. Már ha nem kapnak el előbb a tengeri szörnyek. Üdvözöllek az új otthonotokban!

Thor a többiekkel együtt kihajolt a korláton, lenézett az alattuk háborgó tengerre. A víz úgy örvénylett körülöttük, mintha önálló életre kelt volna, a hullámok pillanatról pillanatra erősödtek, dobálva a hajót, Thor alig bírta megőrizni az egyensúlyát. A tenger egyre csak dühöngött, habzott a mélyben, élénkpiros színét mintha maga a pokol vére adta volna. Ám a legrosszabb az volt, hogy miközben Thor a vízre szegezte a szemét, a felszínt egymás után törték meg a különféle szörnyek, kiemelkedtek a habokból, a fogukat csattogtatták, aztán visszamerültek a tengerbe.

A hajójuk egyszer csak lehorgonyzott, messze a parttól. Thor nagyot nyelt. Felnézett a szigetet övező sziklákra, fogalma sem volt, hogyan fognak eljutni oda innen. A hullámok percről percre egyre hangosabban zúgtak, így a bajtársaknak kiabálniuk kellett, hogy meghallják egymást.

Thor figyelte, ahogy a többiek kis csónakokat eresztettek a vízre, és a parancsnokaik utasítására hagyták őket elsodródni legalább tíz méterre. Nem könnyítették meg a fiúk dolgát: úszniuk kellett, hogy elérjék a csónakokat.

Ennek a puszta gondolata is görcsbe rántotta Thor gyomrát.

– LEUGRANI! – üvöltötte Kolk.

Thort most először öntötte el a félelem. Tartott tőle, hogy emiatt talán kevésbé méltó arra, hogy a légió tagja legyen, talán kevésbé méltó harcosnak. Tudta, hogy egy harcosnak soha nem lenne szabad félnie, de be kellett vallania magának, hogy eluralkodott rajta a félelem. Gyűlölte ezt a tényt, és azt kívánta, bár ne így lenne. De nem volt mit tenni.

Ám ahogy körülnézett, és meglátta a többi fiú arcára kiült rémületet, rögtön jobban érezte magát. A társai mind a korlátnál álltak, a félelemtől dermedten bámultak le a vízre. Az egyikük annyira rettegett, hogy egész testében reszketett. A fiú ismerős volt Thornak a pajzsos feladat napjáról: ő volt az, aki félt végrehajtani a kijelölt gyakorlatot, és emiatt büntető köröket kellett futnia.

Kolk nyilván megérezte a fiú félelmét, mert elindult felé a fedélzeten. A parancsnoknak mintha meg sem kotytyant volna, ahogy a szél az arcába fújt, grimaszt vágva ment tovább, úgy tűnt, kész legyőzni magát a természetet is. Megállt az ijedt fiú mellett, és a homlokát ráncolta.

– LEUGRANI! – ordította.

– Nem! – ellenkezett a fiú. – Nem megy! Nem bírok! Én nem tudok úszni! Vigyetek haza!

Elhúzódott a korláttól, de Kolk közelebb lépett hozzá, megragadta az inge hátát, és a magasba emelte.

– Akkor majd megtanulsz úszni! – acsargott a parancsnok, majd Thor legnagyobb döbbenetére áthajította a társukat a korláton.

A fiú üvöltve repült ki a hajóból, majdnem öt métert zuhant, mielőtt a habzó tengerbe csapódott. Nagyot csobbant, aztán a felszínen kapálózott, levegő után kapkodva.

– SEGÍTSÉG! – üvöltötte.

– Mi a légió első törvénye? – zengte Kolk, a hajón álló többi fiúhoz fordulva, ügyet sem vetve a vízben küszködő társukra.

Thornak halványan rémlett a helyes válasz, de túlságosan lekötötte a figyelmét a tengerben vergődő fiú ahhoz, hogy feleljen.

– Hogy mindig segíteni kell a bajba került bajtársainknak! – kiáltotta Elden.

– És ő bajban van? – harsogta Kolk, a fiúra mutatva.

A fuldokló felemelte a karját, újra meg újra elmerültfelbukkant, a többi fiú pedig a fedélzeten toporgott, mindannyian féltek a vízbe vetni magukat.

Abban a pillanatban Thort különös érzés öntötte el. Miközben a vergődő társukra összpontosított, minden másról megfeledkezett. Már nem gondolt saját magára. Eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy az életét vesztheti. A tenger, a szörnyek, a hullámok… minden semmivé lett. Csak arra tudott gondolni, hogy megmentsen valaki mást.

Felmászott a vastag tölgyfa korlátra, behajlította a térdét, és gondolkodás nélkül elrugaszkodott, hasította a le-vegőt, fejest ugrott a bugyogó piros vízbe.

Gareth az apja trónján ült a nagyteremben, a sima karfához dörzsölte a tenyerét, és az elé táruló látványt figyelte: több ezer alattvalója zsúfolódott össze a teremben, az emberek a Gyűrű minden zugából idesereglettek, hogy tanúi legyenek ennek az egyszeri és megismételhetetlen eseménynek, lássák, képes-e új királyuk kézbe venni a Dinasztia Kardját. Hogy lássák, tényleg Gareth-e a Kiválasztott. Legutóbb apja kísérelte meg felemelni a kardot, még fiatalemberként; és mintha most senki sem akart volna lemaradni a lehetőségről, hogy saját szemével láthassa az új kísérletet. Az izgalom felhőként borult a sokaságra.

Maga Gareth dermedt volt a feszült várakozástól. Ahogy figyelte az egyre növekvő tömeget, a helyiségbe nyomakodó újabb és újabb embereket, szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy apja tanácsadóinak talán igaza volt, és rossz ötlet a kardpróbát a nagyteremben, a nyilvánosság szeme láttára megtartani. A tanácsadók győzködték, hogy inkább a kard kis, elzárt szobájában próbálja felemelni a fegyvert: azzal érveltek, hogy akkor csak kevesen lennének tanúi annak, ha netán kudarcot vall. Gareth azonban nem bízott atyja embereiben; jobban hitt saját végzetében, mint az előző király tanácsadóiban, és azt akarta, hogy az egész királyság láthassa a sikerét, azonnal meggyőződhessen róla mindenki, hogy ő a Kiválasztott. Azt akarta, hogy ezt a pillanatot megőrizze a történelem. A pillanatot, amikor beteljesíti a sorsát.