Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

És az most tönkretette.

Gareth fel-alá járkált a szobájában, egészen elkábult, megdöbbentette, hogy ilyen csúfos kudarcot vallott a karddal, és próbálta felfogni a következményeket. Teljesen megdermedt. El sem akarta hinni, hogy képes volt olyan ostobaságra, mint a kard felemelésének kísérlete, elvégre a Dinasztia Kardját már hét generáció óta egyetlen MacGil király sem bírta kézbe venni. Mégis miért gondolta, hogy ő jobb, mint az ősei? Miért képzelte, hogy ő más?

Több esze kellett volna, hogy legyen. Óvatosabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad túlbecsülnie magát. Meg kellett volna elégednie pusztán azzal, hogy övé lett atyja trónja. Miért kellett erőltetnie a dolgot?

Így viszont most az összes alattvalója megtudta, hogy nem ő a Kiválasztott; ez mostantól árnyékot vet az uralkodására; és most talán még inkább azt fogják gyanítani, hogy ő a felelős az apja haláláért. Gareth látta, hogy máris máshogy néz rá mindenki, mintha szellemként járna köztük, mintha a nép máris felkészülne a következő királyra.

Ennél is rosszabb volt, hogy Garethnek életében először megingott az önmagába vetett hite. Egész életében tisztán látta a sorsát. Biztos volt benne, hogy őt illeti apja trónja, hogy az ő végzete uralkodni, és megemelni a kardot. Magabiztossága most alapjaiban rendült meg. Most már semmiben sem volt biztos.

A legrosszabb azonban az volt, hogy mióta megkísérelte felemelni a kardot, egyre csak édesapja arcát látta lelki szemei előtt. Talán ez volt atyja bosszúja?

– Bravó! – szólt lassan, elnyújtottan egy gúnyos hang.

Gareth sietve hátrafordult, megdöbbent, hogy van még valaki a szobájában. Azonnal felismerte a hangot; annyiszor kellett hallgatnia az elmúlt években, hogy mostanra meg is utálta. A hang nem másé volt, mint a feleségéé.

Helenáé.

Az asszony a helyiség túlsó sarkában állt, ópiumpipájával a szájában figyelte Garethet. Mélyen beszívta a füstöt, benntartotta, majd lassan kifújta. Véreres volt a szeme, és a férje látta rajta, hogy túlságosan régóta füstöl már.

– Mit keresel te itt? – kérdezte.

– Ez az én szobám is – felelte a nő. – Azt csinálok itt, amit csak akarok. A feleséged vagyok, a királynéd. Ezt ne feledd! Én is uralom ezt a királyságot, akárcsak te. Bár a mai bukásod után aligha mondanám, hogy te akármit is uralsz.

Garethnek arcába szökött a vér. Helena mindig is értett hozzá, hogy a lehető leggonoszabb csapást mérje rá, a lehető legrosszabbkor. Senkit sem utált jobban, mint ezt a nőt. Alig bírta elhinni, hogy annak idején hajlandó volt feleségül venni.

– Aligha? – hördült Gareth, felháborodva rontott a nő felé. – Ne feledd, hogy én vagyok a király, te boszorkány, és hiába vagy a feleségem, téged is börtönbe vethetlek, akárcsak bárki mást ebben a birodalomban!

Az asszony kinevette, megvetően horkantott fel.

– Börtönbe vetnél? – vágott vissza. – Hadd lássák csak az alattvalóid, hogy még a saját feleséged is dacol veled?

Nem, azt kétlem. Ilyet nem tenne Gareth, aki folyton mesterkedik valamiben. Akit mindennél és mindenkinél job-ban érdekel, hogy mások mit gondolnak róla.

Gareth megállt a felesége előtt, rádöbbent, hogy Helena átlát rajta, és ez borzasztóan idegesítette. Megértette, milyen fenyegetést jelent a nő, és felfogta, hogy semmi értelme vitatkoznia vele. Úgyhogy csak állt ott, némán, ökölbe szorított kézzel.

– Mit akarsz? – kérdezte végül lassan, és igyekezett uralkodni magán, nehogy meggondolatlanul cselekedjen.

– Csak akkor szoktál eljönni hozzám, ha akarsz tőlem va lamit. A nő durva, gúnyos nevetést hallatott.

– Én mindig megkapom, amit akarok. Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek tőled. Hanem azért, hogy közöljek veled valamit: az imént az egész királyságod tanúja volt, hogy nem bírod megemelni a kardot. Most mi lesz velünk?

– Hogy érted, hogy velünk? – kérdezett vissza Gareth, nem értve, hova akar kilyukadni az asszony.

– Most már az alattvalóid is tudják, amit én mindig is tudtam: hogy nem érsz semmit. Hogy nem te vagy a Kiválasztott. Gratulálok! Legalább most már hivatalos. Gareth arca tükrözte felesége grimaszát.

– Apám sem bírta kézbe venni a kardot. Attól még sikeresen uralkodott.

– A kudarc igenis rányomta a bélyegét apád uralkodására – erősködött Helena. – Minden pillanatára.

– Ha annyira elégedetlen vagy velem – dühöngött Gareth –, akkor miért nem tűnsz el innen? Hagyj el! Lépj

ki ebből a látszatházasságból! Most már király vagyok! Már nincs szükségem rád.

– Örülök, hogy felvetetted ezt a kérdést – felelte –, mert pontosan ebből az okból jöttem. Hivatalosan is véget akarok vetni a házasságunknak. El akarok válni. Szerelmes vagyok egy férfiba. Egy tisztességes férfiba. Egész pontosan az egyik lovagodba. Egy harcosba. Szeretjük egymást, igaz szerelemmel. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Váljunk el, hogy ne titkos viszonyt kelljen folytatnom vele! Nyilvánosságra akarom hozni a szerelmünket. És hozzá akarok menni.

Gareth döbbenten, megtörten meredt a feleségére, aki ezekkel a szavakkal mintha tőrt döfött volna a mellkasába. Miért kellett Helenának felbukkannia? Miért éppen most? Gareth ezt már végképp nem bírta elviselni. Úgy érezte, mintha a világ belerúgott volna, miután már amúgy is padlóra került.

A király meglepetten érzékelte, hogy minden ellenszenve dacára fontos neki Helena, mert amikor meghallotta a követelését, miszerint el akar válni, az nagy hatást tett rá. Felzaklatta. Rádöbbent, hogy nem akarja hagyni a válást. Ha ő maga kezdeményezte volna, az egy dolog; de az, hogy Helena vetette fel, már más ügy volt. Esze ágában sem volt hagyni, hogy az asszony megkapja, amit akar, pláne nem ilyen könnyen.

Leginkább az aggasztotta, vajon milyen hatással lenne az uralkodására, ha elválna Helenától. Egy király válása túl sok kérdést vet föl. És Gareth meglepő módon azon kapta magát, hogy féltékeny a nő szeretőjére. Helenára pedig neheztelt, amiért az orra alá dörgölte, hogy nem olyan férfias, mint az a lovag. Gareth bosszút akart állni. Mindkettőjükön.

– Nem válunk el! – csattant föl. – Egy életre hozzám vagy láncolva. Nem szabadulsz tőlem. Soha nem engedlek el. És ha megtudom valaha is, hogy ki ez a lovag, akivel hűtlenkedsz, előbb megkínoztatom, aztán kivégeztetem.

Helena acsarogva válaszolt:

– Nem önszántamból mentem feleségül hozzád! Ez nem tisztes házasság! Nem tekintelek férjemnek. Ezen a frigyen nem ül áldás! Soha nem is ült! A szüleink szervezték meg, hogy növeljék a hatalmukat. Az egész ügy undorít, mindig is undorítónak tartottam. És elvette tőlem az esélyt, hogy rendes házasságban élhessek! – Nagyot fújt, egyre dühösebb lett. – Vagy hagyod, hogy elváljak tőled, vagy szétkürtölöm az egész királyságban, hogy apád nem téged akart örökösének. Te döntesz!

Ezzel Helena hátat fordított a férfinak, átvonult a szobán, és kirontott az ajtón, még csak be sem csukta maga után.

Gareth remegve állt ott a nyitott ajtót bámulva, és meglepődött, amikor ismét belépett rajta valaki. Alig volt ideje végiggondolni a Helenával folytatott vitáját, felfogni az asszony minden fenyegetését, amikor egy túlságosan is jól ismert arcot pillantott meg. Firth bukkant föl előtte. Megszokott lendületes léptei helyett azonban hezitálva jött be a szobába, arcán bűnbánó kifejezés ült.