Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

– Bajtársaim! – szólt. – Lekötelez, hogy kiálltok mellettem, és biztosíthatlak titeket, nem alaptalanul teszitek. Mindannyian jól ismertek, így tudjátok, hogy semmi közöm apám, a volt királyunk halálához. Meg fogom találni a gyilkost, sőt, a letartóztatási parancs alapján gyanítom, hogy már meg is találtam, és én magam állok majd elsőként boszszút. Az ellenem felhozott vád hamis. Mindazonáltal nem akarok polgárháborút okozni. Ezért kérlek, ne ragadjatok fegyvert! Békésen hagyom, hogy az őrség elvezessen, mert a Gyűrű polgárainak soha nem lenne szabad kezet emelniük egymásra. Ha az igazság győzedelmeskedik, be fog bizonyosodni az ártatlanságom, és hamarosan visszatérek hozzátok.

Az Ezüstcsapat tagjai lassan, vonakodva tették el a fegyvereiket, miközben Kendrick visszafordult Darloc felé. Odalépett a parancsnokhoz, majd elindult vele az ajtóhoz, a királyi testőrség tagjainak gyűrűjében. Kendrick büszkén, emelt fővel lépkedett a testőrök között. Darloc meg sem próbálta láncra verni. Talán tiszteletből, esetleg félelemből, vagy inkább azért, mert ő maga is tudta, hogy a lovag ártatlan. Kendrick önszántából haladt a tömlöce felé. Ám nem adta fel ilyen könnyen. Elszánta magát, hogy tisztázza a nevét, kiszabadul a börtönből, és végez apja gyilkosával. Még akkor is, ha az illető a saját fivére.

Gwendolyn a kastély mélyén állt, oldalán a bátyjával, Godfrey-val, és az előttük toporgó, a kezét tördelő Steffenre meredtek. A szolga nagyon furcsa alak volt: nemcsak a deformitása, púpos és görbe háta miatt, hanem azért is, mert mintha mindig ideges lett volna. Tekintete egyfolytában ide-oda cikázott, és úgy kulcsolta össze remegő ujjait, mintha bűntudata lenne. Egyik lábáról a másikra állt, előre-hátra ringatta magát, és mély hangon dúdolgatott a bajsza alatt. Hosszú évek óta robotolhatott idelent, gondolta Gwen, és nyilván azért lett belőle ilyen fura szerzet, mivel ki tudja, mióta volt elszigetelve a külvilágtól.

A lány feszülten várta, hogy Steffen nyelve megeredjen, és végre elárulja, mi történt az apjukkal. Ám a pillanatok percekké nyúltak, a szolga homlokát kiverte a víz, és egyre hevesebben dülöngélt előre-hátra, de egy szót sem szólt. Sűrű, nehéz csönd telepedett rájuk, amit csak Steffen dúdolása tört meg.

Maga Gwen is kezdett izzadni a hőségben, hiszen eleve nyári nap volt, ráadásul túl közel álltak az idelent lobogó tüzekhez. Végezni akart itt, el akarta hagyni ezt a helyet, és soha vissza nem térni ide. Steffent fürkészte, próbálta megfejteni az arckifejezését, kitalálni, mi járhat a fejében. A szolga megígérte, hogy elmond nekik valamit, de azóta elnémult. A lány nem vette le róla a szemét, és attól tartott, hogy Steffen talán meggondolta magát. A szolga láthatóan

félt; biztosan volt valami rejtegetnivalója.

Steffen végül megköszörülte a torkát.

– Bevallom, kiesett valami az aknából azon az éjszakán – vágott bele, bár nem nézett a szemükbe, a padlóra meredt –, de nem vagyok biztos benne, mi lehetett az. Fémből volt. Amikor elvittük aznap este kiönteni a szennygyűjtőt, hallottam, hogy valami a folyóba esik. Valami szokatlan. Szóval

– mondta, többször is megköszörülve a torkát, és a kezét tördelve –, értitek, bármi is volt az, elmosta a folyó, az ár.

– Biztos vagy benne? – faggatta Godfrey.

Steffen hevesen bólogatott.

Gwen és Godfrey egymásra pillantottak.

– Legalább láttad, mi az? – kérdezte Godfrey.

A szolga megcsóválta a fejét,

– De hát egy tőrt említettél. Honnan tudod, hogy egy tőr volt az, ha nem láttad? – kérdezte Gwen. Biztos volt benne, hogy a szolga hazudik; csak azt nem értette, miért. Steffen a torkát köszörülte.

– Azért mondtam, hogy tőr, mert úgy véltem, talán az lehetett – felelte. – Kicsi fémtárgy volt. Mi más lehetett volna?

– Na, de megnézted az üst alját miután kiürítettétek? – kérdezte Godfrey. – Talán a tőr benne maradt az üstben, a legalján.

Steffen a fejét rázta.

– Megnéztem, nem maradt-e benne valami – felelte. – Mindig ellenőrzöm. Semmit sem láttam az üstben. Üres volt. Bármi is esett ki belőle, azt elmosta a folyó. Láttam, ahogy a vízen lebegve elúszott.

– Ha fémtárgy volt, hogy lebeghetett a vízen? – kérdez

te Gwen. Steffen megint a torkát köszörülte, aztán vállat vont.

– A folyó titokzatos – válaszolta. – Erős a sodrása. Gwen kétkedő pillantást váltott a bátyjával, és látta Godfrey arckifejezésén, hogy ő sem hitt Steffennek.

A lánynak egyre fogyott a türelme. Ráadásul most már össze is volt zavarodva. Mindössze pillanatokkal ezelőtt Steffen még el akart árulni nekik mindent, ahogy ígérte. Most viszont úgy tűnt, mintha a szolga váratlanul meggondolta volna magát.

Gwen közelebb lépett a fiúhoz, és a homlokát ráncolta. Biztos volt benne, hogy Steffen titkol valamit előlük. Felöltötte legszigorúbb arckifejezését, és közben érezte, hogy elönti édesapja ereje. Elszánta magát, hogy kideríti, mit tud a szolga, főleg, ha ez segít megtalálni édesapja gyilkosát.

– Hazudsz – közölte Steffennel acélosan rideg hangon, amelynek ereje még őt magát is meglepte. – Tudod, mi a büntetés azért, ha valaki hazudik a királyi család egy tagjának?

Steffen egyre csak a kezét tördelte, és egy helyben toporgott, felpillantott a lányra, de gyorsan el is kapta a tekintetét.

– Bocsássatok meg! – esdekelt. – Bocsánat! Sajnálom, de nem tudok többet.

– Az előbb azt kérdezted, nem kerülsz-e börtönbe, ha elárulod nekünk, amit tudsz – mondta Gwen. – De semmit sem árultál el. Miért kérdeztél ilyet, ha nem is tudsz semmit?

Steffen megnyalta az ajkát, és lenézett a padlóra.

– Én… én… ööö – kezdte, aztán elhallgatott. Megköszörülte a torkát. – Én attól féltem, hogy… hogy bajba kerülök, amiért nem jelentettem, hogy leesett egy tárgy az aknán. Ez minden. Bocsánat! Nem tudom, mi volt az. Elmosta a folyó.

Gwen összehúzott szemmel meredt Steffenre, próbálta megfejteni ezt a furcsa szerzetet.

– Pontosan mi történt a főnököddel? – kérdezte. – Úgy

hallottuk, eltűnt. És hogy neked közöd volt az eltűnéséhez. Steffen újra meg újra a fejét csóválta.

– A főnök elment – felelte. – Ez minden, amit tudok. Sajnálom. Nem tudok semmit, ami segíthetne nektek.

Egyszeriben hangos csobogás hallatszott a terem túlsó feléről, és mindhárman odafordultak. Látták amint szennyvíz lövell ki az aknából, és nagy loccsanással az egyik hatalmas üstben landol. Steffen megfordult, és átrohant a termen, az edényhez sietve. Megállt mellette, figyelte, ahogy megtöltötte a felsőbb szintek mocska.

Gwen a bátyja felé fordult, aki visszabámult rá. Godfrey is értetlen képet vágott.

– Bármit is titkol – mondta a lány –, nem fogja bevallani.

– Börtönbe vethetnénk – javasolta Godfrey. – Akkor

talán megeredne a nyelve. Húga a fejét csóválta.

– Nem hinném. Ez nála nem hatna. Nyilvánvaló, hogy borzasztóan fél. Szerintem a főnöke miatt. Látszik, hogy kínozza valami, de szerintem annak nincs köze apánk halálához. Azt hiszem, tud valamit, ami talán segíthet nekünk… Viszont úgy érzem, ha sarokba szorítjuk, attól csak még jobban megmakacsolja magát.

– Akkor meg mit tegyünk? – kérdezte Godfrey.

Gwen eltűnődve állt. Eszébe jutott egy barátnője még gyermekkorából, akit egyszer hazugságon kaptak. Emlékezett, mennyire nyaggaták a kislányt a szülei, hogy vallja be az igazat, de egyszerűen nem volt hajlandó rá. Csupán hetekkel később, amikor végre mindenki békén hagyta, akkor vallott színt önként, és ismerte el az igazat. Gwennek ugyanilyen benyomása támadt Steffenről: nem eredt volna meg a nyelve attól, ha nyomást gyakorolnak rá, inkább hagyniuk kellett, hogy magától tegyen vallomást.