Morgan Rice - A Sárkányok Dühe

– A király törvénye szent – közölte határozottan a fogadóssal. – Nem áll szándékomban megszegni. Mindazonáltal holnap kezdődik a lovagi torna. És mint minden más férfinak, nekem is jogom van feleséget választani. És én itt és most tudatom, hogy Elistaire-t választom. A jelenlévők felhördültek, döbbenten néztek egymásra.

– Mármint akkor – tette hozzá Erec –, ha a hölgy beleegyezik.

Elistaire-re nézett, zakatolt a szíve, a lány azonban továbbra sem pillantott föl. A lovag így is látta, hogy elpirult.

– Beleegyezel, hölgyem? – kérdezte.

A helyiség elnémult.

– Uram – szólt a nő halkan –, semmit sem tudsz arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt. És attól tartok, hogy minderről nem is árulhatok el neked semmit.

Erec értetlenül meredt rá.

– Miért nem?

– Senkinek sem árultam el, mióta csak ide érkeztem. Esküt tettem.

– De miért? – faggatta roppant kíváncsian a lovag. Elistaire azonban nem emelte fel a fejét, és hallgatott.

– Igazat mond – szólalt meg az egyik idősebb szolgáló. – Soha nem árulta el nekünk, ki ő. Vagy hogy miért van itt. Nem hajlandó elárulni. Évek óta hiába próbáljuk kifaggatni.

Erec kíváncsiságát végtelenül felcsigázta a lány, de ez csak még titokzatosabbá tette őt a szemében.

– Ha nem tudhatom meg, ki vagy, akkor hát nem fogom tudni – jelentette ki. – Tiszteletben tartom az esküdet. Ám ez nem változtat az irántad érzett szerelmemen. Hölgyem, bárki is vagy, ha megnyerek minden viadalt, akkor téged választalak jutalmamként. Téged, a királyság összes hölgye közül. Ismét megkérdezem: beleegyezel?

Elistaire a földre szegezte a szemét, és a feszülten figyelő Erec látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán. A lány váratlanul sarkon fordult, és kiszaladt, visszamenekült a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót. Erec csak állt ott, döbbent csöndben, mint mindenki más. Azt sem tudta, hogy értelmezze ezt a reakciót.

– Látod, csak vesztegeted az idődet, meg az enyémet is

– mondta a fogadós. – A lány nemet mondott. Most már

menjetek innen! Erec homlokráncolva nézett rá.

– Nem mondott nemet – szólt hozzá Brandt. – Nem is válaszolt.

– Joga van átgondolni a dolgot – vette a védelmébe a lányt Erec. – Elvégre is ez komoly kérdés. Hiszen ő sem ismer engem.

A lovag nem mozdult, tűnődött, hogy mit tegyen.

– Ma éjszakára itt maradok – jelentette ki végül. – Egy szobát akarok a lányé közelében. Reggel, mielőtt kezdetét veszi a torna, még egyszer a beleegyezését fogom kérni. Ha igent mond, és nyerek, akkor feleségül veszem. Ez esetben ki fogom váltani őt az itteni szolgaságból, és magammal viszem.

A fogadósnak nyilvánvalóan nem fűlött a foga ahhoz, hogy szállást adjon Erecnek, de nem mert ellenkezni; így hát megfordult, és kiviharzott a szobából becsapva maga után az ajtót.

– Biztos, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte a herceg.

– Gyere vissza velünk a kastélyba! Erec komolyan bólintott.

– Még soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben.

Thor leugrott, a levegőt hasította, fejjel előre zuhant a Tűz Tengerének tajtékzó vize felé. A habokba ért, lesüllyedt, elmerült a vízben, és megrettenve érezte, milyen forró a víz.

A felszín alatt Thor egy pillanatra kinyitotta a szemét, de rögtön meg is bánta. Mindenféle furcsa, ronda tengeri bestiát látott meg, kicsiknek, nagyoknak egyaránt szokatlan és torz volt a kinézete. Hemzsegett tőlük az óceán. Thor imádkozott, hogy meg ne támadják, mielőtt elérhetne az egyik csónak menedékébe.

Zihálva tört a felszínre, és azonnal körülnézett, fuldokló társát keresve. Észrevette a fiút, épp időben: szerencsétlen kapálózott, el-elmerült, és néhány másodpercen belül biztosan megfulladt volna.

Thor a fiú mögé úszott, átfogta a mellkasát, és tempózni kezdett vele, ügyelve, hogy mindkettőjük feje a víz fölött maradjon. Vakkantást és nyüszítést hallott, és amikor odafordult, döbbenten pillantotta meg Khront. Az állat nyilván beugrott utána. A párduc mellé úszott, vinnyogva taposta a vizet, míg Thorhoz nem ért. A fiú rémesen érezte magát, amiért ilyen veszélybe sodorta Khront, ám nem volt szabad keze, és semmit sem tehetett a párduckölyökért.

Thor próbált nem körbenézni, nem figyelni a vörösen habzó vizet, a furcsa lényeket, amelyek egyre csak felbukkantak-eltűntek körülötte. Egy rusnya, lila, négykarú és kétfejű lény tört a felszínre a közelben, a fiúra sziszegett, majd lesüllyedt a mélybe. Thor megborzongott.

Megfordult, és észrevett egy csónakot, úgy húszméternyire tőle. Vadul kezdett úszni a csónak irányába, hevesen taposva a vizet, fél karral a társát fogva. A másik fiú hadonászott meg kiabált, ellenállt, és Thor félt, hogy mindkettőjüket lerántja a víz alá.

– Maradj nyugton! – ordította Thor, remélve, hogy a társa hallgat rá.

A másik végre lehiggadt. Thor egy pillanatra megkönynyebbült, amíg csobbanást nem hallott, és arrafelé nem fordította a fejét: egy újabb bestia bukkant föl mellette, egy kisebb lény, sárga fejjel és négy polipkarral. Szögletes volt a feje, és egyenesen odaúszott Thorhoz, acsargott, egész testében vibrált. Úgy festett, akár egy tengerben élő csörgőkígyó, bár a feje ahhoz túl kockaszerű volt. Thor felkészült arra, hogy a rém meg fogja harapni, ám az hirtelen kinyitotta a száját, és tengervizet köpött rá. A fiú pislogott, megpróbálta kikönnyezni a vizet.

A bestia köbe-körbe úszott körülöttük, Thor pedig még nagyobb erőbedobással tempózott a csónak felé, még gyorsabban igyekezett menekülni.

Sikerült is egyre közelebb érnie a csónakhoz, ám hirtelen egy másik lény tört felszínre a közelében. A teste hosszan elnyúló és narancssárga volt, csáprágóját csattogtatta, és tucatnyi kis lábbal kapálózott. Hosszú farka is volt, amivel megállás nélkül csapkodott. Úgy festett, akár egy felágaskodó homár. A víz felszínén siklott, akár egy vízi poloska, és zümmögve igyekezett Thor felé, majd oldalra fordult, és odacsapott a farkával. A fiú karját találta el, Thor kiáltott a fájdalomtól.

A bestia ide-oda cikázott, újra meg újra lecsapott rá. Thor legszívesebben kivonta volna a kardját, hogy megtámadja a szörnyet, ám csak fél karja volt szabadon, azzal pedig tempóznia kellett.

Khron mellé úszott, megfordult, és a lényre vicsorgott, úgy morgott, hogy az embernek felállt a szőr hátán. A párduc félelmet nem ismerve indult el a bestia felé, megijesztve a furcsa szerzetet, ami eltűnt a víz alatt. Thor megkönynyebbülten sóhajtott fel, amíg a rém hirtelen felszínre nem bukkant a másik oldalán, és ismét felé nem csapott. Khron odafordult, és üldözőbe vette a bestiát, próbálta elkapni, a fogát csattogtatta, de mindig elhibázta.

Thor úszott a halálos veszély elől, rádöbbent, hogy csak úgy menekülhet meg, ha kijut a tengerből. Mintha egy örökkévalóságon át kellett volna gyorsabban úsznia, mint valaha életében, de végre elért a csónakhoz, ami vadul hánykolódott a hullámokon. Amint odajutott, két légiós társa, idősebb fiúk, akik soha egy szót sem szóltak Thorhoz meg a barátaihoz, már vártak rá, hogy segítsenek neki. Becsületükre legyen mondva, hogy áthajoltak a csónak peremén, és a karjukat nyújtották Thornak.

A fiú először a bajba jutott társát segítette be a csónakba, feltolta a többiek felé. A két idősebb légiós megragadta a fuldokló karját, és felrántották magukhoz.