Farkas Annamária - Egész nap játék

Merjünk „rendetlenkedni”! Tévedés azt hinni, hogy az ilyen rohangálós játékkal csak túlpörgetjük a gyerekeket – épp ellenkezőleg: lenyugtatjuk őket. A rossz feszültséget kellemes izgalommal cseréljük fel. Amikor nagyon „rendetlen” egy gyerekcsoport, az azt jelzi, hogy felborult a komfortérzetük. Talán túl sokan vagyunk, nem férnek el egymástól az építményeikkel, idegesítő a magas zajszint, ráadásul épp elvette valaki azt a tűzoltóautót vagy társasjátékot, amit ők akartak. Nő bennük a feszültség, és ettől már nincs messze az agresszió. Hát nem a legjobb, amit tehetünk, ha jól megkergetjük őket egy vicces tárggyal? Ilyenkor már nem baj, ha sokan vagyunk: egy fogócskában sok jó ember elfér. Ha kitombolják magukat, helyrebillen a komfortérzetük, nyugodtabbak lesznek, még a tömeget is jobban tolerálják.

Baleset, összekoccanás még sosem volt a legviharosabb játékból sem – nagyon vigyáznak egymásra ilyenkor. Még bocsánatot is kérnek, ha véletlenül súrolják egymást.

A „gőz kiengedésére” minden játék – a nyugodtabbak is – alkalmas. Az, hogy vége az idegesítő káosznak, és kapnak a helyébe egy jó hangulatú közös játékot, már elég lehet. Pl. zenére adogatnak egy mérges macit. Ha megszakad a zene, a maci „támad” – az a gyerek, akinek a kezében maradt a zene kikapcsolásakor, „megküzd” a plüssjátékkal.

(A „támadó maci” gyerekötlet volt. Korábban csak simán adogattuk a tárgyakat a zenére, de amikor ez a tárgy egy nagy maci volt, az egyik fiú viccesen megfenyítette, amiért épp nála állt meg. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, és mindenki élt a fegyelmezés jogával, amit aztán a maci sem hagyott ennyiben. A következőkben nem is akarták a hagyományos módon ezt a játékot – a maci beépült a repertoárunkba.)

Az ötlet kiváló, hiszen remek mozgásgyakorlat, ahogy imitálják a pár másodperces birkózást, a hangulat pedig fergeteges. (Az ötletadót pedig megörökítette a csoportemlékezet, mert minden alkalommal megjegyzi valaki, hogy ezt a játékot XY találta ki.)

A rendszeres közös játék egy idő múlva a csoport általános fegyelmi szintjében is megmutatkozik. Ezt nem én állítom – a bemutató foglalkozásaim után elsőként elhangzó megjegyzések mindig a fegyelmet dicsérték.

Nálunk nem kötelező sorban vonulni sem. Az állatkertben, a múzeumban, az erdőben szabadon sétálhatnak olyan körön belül, ahonnan ránk látnak, és tudunk szemkontaktust tartani.

A szemkontaktus ugyanis nagyon fontos kommunikációs mód! Ahogy megértik a „Mutogatós” igazgatójának instrukcióit, úgy olvasnak az arcunkról a hétköznapi helyzetekben is. Elég egy szemöldökráncolás, egy helytelenítő fejrázás, hogy abbahagyják, amivel ezt kiváltották. De ugyanígy érvényes ez a dicséretre is, mert egy mosoly, egy lelkendező pillantás, elismerő biccentés pont olyan értékű, mint a szavak. Ezért – mint egy mongúzcsapatnál – a játszó gyerekek közül mindig kiemelkedik egy kis fej, hogy ellenőrizzék, láttuk-e a jó teljesítményt, vagy észrevettük-e a helytelenkedést. Ilyenkor, ha összetalálkozik a tekintetünk, veszik az üzenetet és visszamosolyognak, vagy egy „Hopp, lebuktam, bocsi”-t jelentő vigyorral válaszolnak.

Szabálytudat

Szabályokkal természetesen a játékon kívül is állandóan találkoznak. A legjobb, ha a beszoktatás idején nagyobb energiát fektetünk abba, hogy a szabály ne „szabály”, hanem „szokás” legyen. (Ez eredményezi a legerősebb szabálytudatot.)

Az új kiscsoportosok óvodai pályafutásának első két hetében a kolléganőm, a dadus néni és én is egész nap bent vagyunk a csoportban. Ha egy gyerek feláll az építőjáték-kupac mellől és új eszközért nyúlna, valamelyikünk ott terem és felajánlja, hogy „segít” neki visszatenni a kockákat a kosárba. (A „segítés” arra utal, hogy ez az ő dolga, de „mi ilyen kedvesek vagyunk”.) Utána jól meg is dicsérjük, hogy milyen rendszerető, amiért így elrakodik maga után. Valószínűleg ugyanezzel a gyerekkel ezt még eljátsszuk a nap folyamán 8-9 alkalommal, és a következő napokban úgyszintén, amíg meg nem szokja, hogy ez az óvoda így működik. Az is tény, hogy a felnőttektől nagyon sok energiát igényel ez a „szoktatás”, hiszen ezt az indirekt szabályátadást el kell játszanunk minden gyerekkel a mosdóban, a terítésnél, az udvari játéknál stb. De megéri, mert két hónap múlva már nem kell figyelmeztetni őket semmire; nem marad otthagyott játék, automatikusan elrakodnak maguk után úgy, hogy ezt nem kényszerből, hanem megszokásból teszik.

A szabályok közül a legeredményesebbek azok, amelyeket együtt határozunk meg. Ez történik, ha egy új eszközt hozok be (pl. egy egyméteres, vastag rúd – amivel masszírozószalont nyitunk –, vagy egy új tornaszer); ha egy kirándulás illem- vagy biztonsági szabályait tárgyaljuk. Ezt hadd illusztráljam egy történettel:

Egy alkalommal, amikor a Természettudományi Múzeumba készültünk, elmeséltem a gyerekeknek, hogy a múzeumokban nagyon értékes tárgyak vannak, nagy katasztrófa lenne, ha bajuk esne; és hogy sokan tanulni mennek oda, mert csak ott tudnak tanulmányozni dolgokat. Ezután kérdeztem csak meg, hogy mire kell ügyelnünk ott. A gyerekek sorolták a szabályokat, amikre én olyan lelkendezve bólogattam, mintha nekem eszembe sem jutott volna, hogy nem kéne kiabálni, rohangálni stb. Végül megkérdeztem a többieket, hogy egyetértenek-e a szabályalkotókkal, és megszületett a törvény.

A múzeumban volt egy család két nagyon „eleven” gyerekkel. A kisfiú egyszer nekirohant egy zsámolynak – átesett rajta, a zsámoly felborult.

Hazafelé a buszon az én szabálytudatos gyerekeim nem a múzeumi látnivalókat tárgyalták, hanem felháborodva csóválták fejüket a „rossz fiú” viselkedésén – ahogy a zsémbes öregek nézik a „mai fiatalok”-at.

Ha a szabályokat én adtam volna parancsba indulás előtt, valószínűleg kevésbé sértette volna az erkölcsi érzéküket a látott kihágás, míg az általuk betartandónak ítélt viselkedési normákra nagyon ügyeltek

A fegyelemhez két dolog nagyon fontos: Az egyik, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, hogy agyonnyomjuk őket a szabályokkal, a másik pedig, hogy stabil korlátokat építsünk fel. Ez egyáltalán nem ellentmondás! A korlátokkal egy tág, de biztonságos teret határolunk be a viselkedésben, amin belül teljes szabadságot kaphatnak a gyerekek.

Együttműködés

Egy pedagógusnak igazi élmény látni a gyerekeket, amint Bölcsek Tanácsaként töprengenek „Zsuzsi kalandja” fölött; amikor egy grandiózus – az egész homokozót kitöltő – homokvár elkészítésénél kiosztják a feladatokat egymás között; ha egy közös képen dolgoznak vagy „összeraknak” közösen egy mesét.

A játékgyűjteményben nagyon sok játék épül az együttműködésre, azokkal most nem foglalkoznék, itt most izgalmasabb tevékenységeket mutatok.

Sátor

Sátorépítésre mindig van lehetőségük a gyerekeknek a teremben – ehhez folyamatosan rendelkezésükre állnak a nagy csipkefüggönyök, plédek. De az igazi, amikor ez nem pár fő részvételével, szabadjáték idején zajlik, hanem egy egész délelőtti, közös programot jelent. Ilyenkor mindenki épít. Behozom a két nagy ruhafogast, a tornaszertárból az óriási, vastag műbőr tornaszőnyegeket, U alakú, létrás mászókát, rudakat, szobalétrát – bármit, amit felhasználhatnak az építkezéshez.

Mindenki nem tud saját kuckót építeni, ezért lakóközösségek alakulnak, akik közösen eldöntik, hogy hol, miből, hogyan építsenek.