Németh Márton - Újgazdag lettem

– Egy pillanatra, kérem – lépett oda a rendezvény szünetében Felvidéki CleverBoyhoz. – Ön olyan ismerős nekem, fiatalember, nem találkoztunk mi már valahol?

– Bevallom, nem igazán jó az arcmemóriám… azt nem tudom, hogy személyesen találkoztunk-e, de tudom, ki ön, Felvidéki úr – válaszolta CleverBoy.

– Gratulálok az elismeréshez – kezdte Felvidéki –, erős magabiztosságra vall ilyen fiatalon kiállni a pénzeszsákok elé és a szemükbe mondani a kendőzetlen véleményét, nem igaz, fiatalember? – Mielőtt megvárta volna a választ, folytatta: – Nyílt provokáció! Provokáció a javából! – nevetett fel erőltetetten.

– Nem gondolom provokációnak, ha valaki elmondja valamiről az őszinte véleményét – válaszolta CleverBoy. – Szabad véleménye mindenkinek lehet, nem igaz, Felvidéki úr?

– Véleménye? Hát az lehet! De… ne vágja maga alatt a fát, fiatalember! – lépett CleverBoy társas zónájából az intim terébe Felvidéki, miközben érthetetlen módon saját hasfalát vakarászta. – És hadd adjak egy kéretlen tanácsot, amit egyszer egy öregember mondott nekem, aki isten tudja miért, de hasonlított magára: A kapzsiság és a hatalomvágy a két legszennyezőbb undormánya az általam ismert életnek.

1989

Szigliget

– Guten Morgen, Herr Schwarzenberger! – köszöntötte barátságosan albérlőjét Kovács úr a páratlan szigligeti napfelkelte után. A napsütés beragyogta az egész Balatont. Olyan napsütés volt ez, amit csak azok ismertek igazán, akik ezen a kis településen töltötték mindennapjaikat, vagy lehetőségük adódott eltölteni itt néhány gondtalan szabadnapot. A terasz felületével szinte párhuzamos megvilágítású fényhatás, a surlófény kiemelte a felületi hibákat, egyenetlenségeket. Schwarzenberger úr másodszor járt itt; tavaly volt először, de megfogadta, hogy minden évben eljön, mert ennek a csodálatos helynek bizony nincsen párja. A nyugalom, a problémák otthonhagyása, a festői táj, a falusi turizmus mind-mind olyan környezetet teremtett számára, amire időskorában bizonyosan vágyni fog. Még alig múlt negyven, de úgy érezte, hogy itt képes megélni egyfajta fiatal nyugdíjaskort. Mintha itt fordítva működne az idő. Negyven évesen úgy érezte, mintha itt lenne nyugdíjas – de fiatalon. Érdekes érzés volt. Pont ezért volt itt. Amiről minden nyugdíjas álmodozik. Hogy újra negyven éves lehessen az időskori bölcsességével, de egy kicsit fiatalabb testben. Schwarzenberger úrnak ugyan voltak keletnémet felmenői, az édesanyja egy berlini tanítónő volt, de ő már Magyarországon született, magyarnak is vallotta magát. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Szerette előadni idegenek előtt, hogy „echte” német, szórakoztatta a magyarok sztereotip hozzáállása, hogy gazdag külföldinek nézik. A családi neve sem Schwarzenberger volt, ezt ő találta ki, hogy jobban eladhassa magát. Kettős életre készült, tudatosan két imidzset épített. Amikor a Balatonra jött, akkor Schwarzenberger úr volt, a tehetős német vagy osztrák üzletember, aki márkával és schillinggel fizetett. Egy igazi sznob volt már akkoriban is. Majmolta a gazdagokat, ácsingózott a magas életszínvonal után, amit nem engedhetett meg magának. Pontosabban egész évben nem, itt, a Balatonon évente egyszer néhány napra igen. És akkor meg is engedte. Mivel viszonylagos szegénységben nőtt fel, megfogadta gyerekkorában, hogy lesz, ami lesz, de ő gazdagon akar meghalni. Ha pedig nem jön be az élet és az előre eltervezett számítások, akkor legalább összespórol magának annyit, hogy minden évben néhány napra tehetősként élhessen, távol az otthonától, a szegénységtől, távol a folyamatos lecsúszás lassításától. Kovács úr kiadó nyaralójára is véletlenül akadt, a főútról való felkanyarodást finoman erőltetni igyekvő Zimmer Frei tábla hatására. Mindenképp a domb legjobb nyaralóját szerette volna kivenni, hogy a szomszéd vendégek is lássák, hogy ő lakik a legjobb helyen. Ezzel erősítette az egóját ismeretlenek előtt, és persze Kovács úr előtt is. Számított neki mások véleménye. Titkon őrjöngött a gondolattól, miszerint könnyen elképzelhető, hogy akár Kovács úr is tehetősebb nála, végül is neki van egy ilyen nyaralója, ami neki nincs, és nem is tudna venni. Bosszantó felismerés volt, de legalább csak ő tudott róla.

– Jő réggélt mágának is, Köfács űr! Milyen szípek má is a Blumenek. Szeretním, há tudná, má vendígékét fárok, jönnék énni mittagessen – köszöntette enyhén rájátszós stílusban Schwarzenberger Kovács urat.

– Értem, Schwarzenberger úr, jöjjenek csak nyugodtan, van itt hely bőven, tudok segíteni önnek valamiben? – hangzott az udvarias válasz.

– Nein, köszönöm, minden perfekt.

És ennyiben maradtak. Kovács úr látott már különös embereket, végül is húsz éve ingatlanozik feketén, de Schwarzenberger úr egyáltalán nem volt az. Rendben tartotta a nyaralót, nem rendezett sem házibulikat, sem tivornyát, időben foglalt és időben fizetett, még a törölközőkből is csak egyet használt. Vendéglátós szempontból főnyeremény a fickó, az meg, hogy kicsit fenn hordja az orrát, kit érdekel; a többi germán is fenn hordja. Hadd hordják csak, ahogy nekik tetszik. Ő egy ilyen hét alatt megkeresi a munkával termelt egyhavi fizetését jóformán passzívan. Kovács úr az igazi élelmes, dolgos hangya típus volt, aki a fogához verte a garast. És valóban tehetősebb volt Schwarzenberger úrnál. 1989-ben legalábbis mindenképp. Érdekes, hogy mindketten vágytak az anyagi jólétre, de teljesen más elképzeléssel.

Míg Schwarzenberger úr áhítozott az elismertségre és a hatalomra, addig Kovács urat ezen gyarló érzelmek teljesen hidegen hagyták. Nem akart ismert lenni, nem vágyott alárendeltekre, a vagyonát is kifejezetten rejtegette. Az emberek is könnyebben elfogadnak, ha azt hiszik, szegény vagy. A pénz pedig mindenféle kompenzációra felesleges, azon csak létbiztonságot szabad venni, és néminemű szabad akaratot. Hogy Kovács úr néhány év múlva azt csinálhassa, amit csak akar. Ne kössék a vállalkozása béklyói, a befolyása és hatalma elvesztésétől való folyamatos rettegés, neki erre az égvilágon semmi szüksége. Nem akar ő magasabb körökben mozogni, nem várja, hogy kinyíljanak előtte bármiféle aranyajtók. Egyszerű, jóravaló lélek volt, középosztálybeli észjárással, középosztálybeli barátokkal, igaz barátokkal.

– Szia, Karcsikám! Örülök, hogy látlak, ezer éve. Amikor híre ment, hogy a Balatonon vettél egy gyönyörű nyaralót, nem gondoltuk, hogy ennyire szép. A rókarántóról körpanoráma az egész tóra, látni a Badacsonyt és a Káli-medencét egyszerre. Hát ez nem semmi, öregem, gratulálok! – köszöntötte Schwarzenberger urat az első érkező vendége, Nyikos Elek, hivatásos kecskebűvölő. Ez volt a gúnyneve. Kecskebűvölő. Amit, hogy még pejoratívabb legyen, kiegészítettek a hivatásos szóval. Nyikos Eleknek ugyanis kecskefarmja volt, mellékesen pedig disznókat is nevelt. Az ő pénzét ugyanúgy elfogadták az ekkoriban még államosítás alatt lévő Gundel étteremben, de azt suttogták a háta mögött, hogy az ő pénze büdös. Büdös, mint a kecskeszar. A társadalmi elit szemét rendkívül szúrta, hogy egy olyan egyszerű ember, mint ez a Nyikos Elek, be meri tenni közéjük a kecskeszaros lábát és úgy tesz, mintha közéjük tartozna.

– Köszönöm, drága barátom, tudod, hogy ha kényelemről fan szó, akkor nem sajnálom – hazudta érdekbarátja szemébe Herr Schwarzenberger. Illetve nem is hazudta, hanem téves tudatában hagyta Nyikost, mintha tényleg az övé lenne a nyaraló. Ha esetleg valami véletlen folytán mégiscsak kiderülne, hogy nem az övé, akkor azt mondhassa, hogy ő soha nem állította, hogy a tulajdonában van. Ami amúgy őt is meglepte, mert senkinek nem mondott olyat, hogy vett volna egy nyaralót. Annyit mondott csupán az ismerőseinek, hogy lemegy a nyaralóba, mert pihenésre van szüksége. Ezek szerint félreértették. Fecsegnek ezek összevissza. Klasszikus pletyka. Mindenesetre tetszett neki a dolog; így fáradoznia sem kell, hogy feljebb pozícionálja magát a valóságtól. Megtették ezt helyette a kedves ismerősök.