Németh Márton - Újgazdag lettem

Magában Vámhegyi pontosan tudta, hogy CleverBoy-nak igaza van, telitalálat, amit mondott, az elméje mégsem volt képes befogadni. Túl régóta gazdagodik ő ahhoz, hogy őszinték legyenek vele az emberek. Legalábbis a többség már évek óta biztos nem az. Ő is egy félművelt újgazdag volt, de erre azért magától is rájött. Hogy az emberek nem őszinték már vele. Egy régi vágású „dínófőnök”, kialakuló megalomániával, meghintve egy kis adag skizofrén paranoiával. A rendezvény közben is háromszor nézte meg az asztal alatt a vécépapírgyár élő kamerafelvételeit. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, alátámasztásnak pedig a többi dínófőnök haverjára gondolt, akik szintén hasonlóan cselekszenek. Ezt játsszák mindig és mindenhol. Felkelés után, ebéd közben, lefekvés előtt, rendezvényeken, nyaraláson. Valamiért rájuk fordítva hatott a XXI. századi szakmai evolúció. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy egyre több dologba kívánnak beleszólni, minden dolgozójuk számítógépébe belemásznak, majd csodálkoznak, hogy mindenben és mindenkiben az ellenséget kezdik látni és érezni. Egyedi szlogenük: „Azért lesz úgy, mert én azt mondtam!”

Az általuk összehívott megbeszéléseken igyekeznek dominanciájukat szakrális erejű késésekkel, illetve szimbolikus okostelefon-nyomkodással kifejezni. A munkafolyamatok észszerű delegálása helyett játszák a „one man showt”, majd csodálkoznak, hogy a dolgozók egyre kevésbé gondolkodnak, nincsenek ötleteik, beszürkülnek, majd menthetetlenül kiégnek.

Vámhegyi Kázmérnak is régóta fájt már emiatt a feje, hajlamos volt úgy érezni, hogy csak ő dolgozik és senki más. Ez az érzés egyre gyakrabban és gyakrabban tört rá, pedig olyan szépen megálmodta magának a gondtalan nyugdíjaséveket. Erre azon kapja magát, hogy egyre többet dolgozik és egyre fáradtabb. Arra pedig igyekszik erőltetetten nem gondolni, hogy lehet, hogy benne van a hiba. Képtelen a modern kor szellemében vezetni a saját cégét. Néha üvölteni tudott volna fájdalmában. Üvöltött is. Másokkal. Azokkal, akik épp aznap az útjába kerültek. A macskába is belerúgott, ha bal lábbal kelt fel. Ezt mindenki tudta róla, természetesen a háta mögött. Amikor meg végre eljut egy ilyen nívós eseményre, amit nem a dolgozói áldozatos munkájának, hanem saját szuverén életműdíjának fogott fel, idejön egy gyerekes becenevű Woodstock-szökevény huligán, és nemes egyszerűséggel beárazza őket. Megmondja, hogy a pályázati lóvé nélkül sehol sem lennének. Hogy tiltanák be a hülye alkalmazását a rohadt életbe. Tovább dühöngött. Oda is súgta a mellette ülő, azóta oligarchává cseperedett Felvidéki Jánosnak, akikkel komák voltak: – Mit szólsz ehhez a szarsághoz, Jánosom?

– Hogy mit szólok? Azt, hogy akinek ilyen gyorsan ível a felfelé út, annak ugyanilyen gyorsan ível majd a lefelé vezető út is. – Felvidéki büszkén kihúzta magát. Azt hitte, bölcset mondott. Valami megfoghatatlan bölcsességet, mint Szókratész vagy Marcus Aurelius. Nyílt a képzeletbeli bicska a zsebükben; olyan rég volt már, amikor ők voltak fiatal feltörekvők, szinte el is felejtették. Felvidékinek sem jutott eszébe a biatorbágyi hentesboltja, neki az időszámítás a privatizáció utántól kezdődött. Az, hogy mi volt előtte, pedig senkit ne érdekeljen. Ő mindig is jómódú volt, és saját magának köszönhette a sikereit. Ő így gondolta. Akárcsak Vámhegyi. Felvidékit kicsit szíven ütötte ez a „Jánosom” kifejezés is. Vámhegyi nem tudja, hol a helye? Lényegesen több pénze van, mint neki, őt csak ne jánoskázza meg jánosomozza le ez a kisgazdag. Mit képzel? Az, hogy egy asztalhoz ültették őket, nem jelenti azt, hogy egyenkaliberűek. A profitja több éves szinten, mint ennek a Vámhegyinek a forgalma.

Hihetetlen, hogy egy ilyen rendezvényen sem tudják megoldani a társadalmi rétegek szimbolikus elhelyezését. Lehetne egy gazdagok asztala, egy még-gazdagabbak asztala, és lehetne a leggazdagabbaknak is egy asztal. Utóbbit a terem legjobb helyére, természetesen. A kisgazdagok meg örüljenek, hogy itt lehetnek, nekik jó lesz asztal a büfé és a folyosó mellé. Felvidéki is fortyogott, de már nem CleverBoy fájó, bátor és találó felszólalásán, hanem Vámhegyi lekezelésén. Borzasztóan nehezen viselte a lekezelést, főleg egy magáról túl sokat képzelő kisgazdagtól. A miniszterelnöktől is nehezen tűri, nemhogy egy Vámhegyi-félétől.

Lefelé vezető út?! Jah, hát azt én is remélem, hogy bassza meg a hülye díját – kommentálta szókincs hiányában a klotyópapír-király, majd folytatta. – Kleverboj, mi, okos fiú?! Inkább sztyüpiddog, hülyekutya, nem? – kuncogott magában.

Azt hitte, vicces régi érdekbarátja előtt, valamint büszke volt magára, hogy megcsillogtathatta szánalmasan helytelen angol tudását is. Felvidéki még szimulálni sem kezdte el, hogy értené a tréfát, annyira gyengére sikerült. Ezért inkább úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, magában pedig mélységesen lenézte Vámhegyi Kázmért. Szemével az ülésrendet kezdte el tudat alatt pásztázni; kíváncsi volt, hogy vajon jó asztalnál ül-e. Mérlegelte, hogy ha összeadja az egyes asztaloknál ülők összvagyonát, akkor vajon melyik a leggazdagabb asztal. És hogy ő vajon ott ül-e? Mert ha nem, akkor rossz asztalhoz ültették, és bizony reklamálni fog. Különösebben őt sem érdekelte az intellektus vagy egyéb elhanyagolható emberi tulajdonságok, itt a pénztárca mérete volt az, ami számított, semmi más. Aki meg mást mond, az hülye vagy szegény.

Elkezdte hát számolni a díszes társaságot. A teremben nagyjából ötven-ötvenöt asztal lehetett, a színpad domború, az asztalok szabályos rendben a színpadtól egyre távolabb, egy sorban tíz asztal, öt teljes sor, egy asztalnál tíz-tizenkét fő. Látszott, hogy felhígult a társaság, a slepp is itt van. Az eltartott feleségek, akik a cégekben már csak szimbolikus időtartamokat vannak mindenféle nevetséges látszattevékenységek formájában; a trónörökös családtagok, akikről nehéz megállapítani, hogy valójában milyen értékük van, mert kifelé mindenki a legjobb arcát mutatja; néhány nem családtag ügyvezető, menedzser, és nagyjából ennyi. Minden meghívott maximum egy fő kísérőt vagy vendéget hozhatott, ezt szigorúan be is tartották, mert különben nem férnének el. Ha ide most valaki bombát dobna, akkor a Figyelő által számon tartott kétszáz legnagyobb hazai vállalat egyszerre kezdhetné el a generációváltás kínkeserves folyamatát a lehető legrövidebb időn belül. Felvidéki nem látta át az egész termet, pusztán a környező asztalokat. VIP-szektor most nem volt – szép is lenne, ha lenne, gondolta magában. Az milyen felháborítóan hatna. Valószínűleg ezért keverték a kasztokat is. Mert ha ő és a társai egyértelműen megkülönböztetett asztalhoz ülnének, az valószínűleg rosszulesne a kisgazdagoknak, és itt minden fórumon azt próbálják elhitetni, hogy aki itt van, az a legjobb és pont. Pedig mennyire, hogy nem így van. A legjobbak között is simán lehetne vagyoni besorolást készíteni. Ő így a második asztalhoz ülhetne, legrosszabb esetben is maximum a harmadikhoz. Az elsőhöz sajnos még ő sem, ahhoz bizony még sokat kell udvarolnia a képzeletbeli ott ülőknek. Hogy befogadják. Mindegyiket ismeri személyesen, sokukkal üzletel már most is, de ami kell, az kell. Az ember értéke pénzben. Egyszerű matek kiszámolni, nagyon nehéz összehozni. De néhány éven belül egy kis szerencsével ez is összejöhet. És akkor nem kell többé Vámhegyi-félékkel lepaktálnia, és főleg nem kell velük egy asztalnál ülnie. Ő majd a felső hússzal fog egy asztalnál ülni. Arról a tényről pedig egyszerűen nem fog tudomást venni, hogy a világ gazdagjaihoz képest a magyar leggazdagabbak sehol sincsenek. Őt ez onnantól kezdve már nem fogja érdekelni. Ki sem teszi a lábát az országból, hogy még gazdagabbakat lásson. Most is van már magángépe, sőt ruhákat is szokott szállíttatni magánjetekkel, oda megy nyaralni, ahová csak akar, minek feszélyezze a lelkét orosz oligarchák meg monacói kapitalisták társaságával. Ennyi neki is már elég. Magyar leggazdagabbnak lenni. Vámhegyi meg a többi proli kisgazdag mehet a lecsóba, szóba sem fog többé állni velük, úgy éljen.