Németh Márton - Újgazdag lettem

Walter tudta, érezte, hogy ő is csak egy vándor, mint bárki más. Semmi értelme a materiális javak hajszolásának, a pénznek, a hatalomnak, címeknek, rangoknak, mert ezen világi elismerések ára bizonyosan az idő és a figyelem. A másokra fordított és fordítható idő és figyelem. Egy szolgálat, ahol résen kell lenni, mert az emberrel veleszületett „könnyebb út”-keresés rendkívül csábító. És folyamatosan visszatérve csábít, mindennap. Próbára tesz. Waltert is próbára tette. Miért is indult el faasztalokat gyártó üzemet keresni, amikor megcsinálhatta volna a saját szerencséjét?

Miközben elsétált a faluház mellett, meglátott egy hentest. Benézett az ablakon. A húspult gyönyörűen tiszta volt, az áruk szépen egymás mellé kihelyezve, nyoma sem volt a hiánygazdaságnak. A környezet rendezett volt és tiszta, vendégcsalogató kis tábla hirdette a napi nyitva tartási időt, valamint a napi akciós termékeket. Oldalas, comb és hátszín. Ez aztán az innováció. Egy korban, ahol mindenki még egységesen csóró, hátszínt reklámoz a hentes. Micsoda ritkaság. Walternek több se kellett, bement hát.

– Szép jó napot kívánok, mit adhatok? – hangzott egy nagyon távolról ismerős hang, amit már valahol hallott, de fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor. Amikor a pult mögül kiegyenesedett a harminc év körüli, enyhén borostás, mosolygós eladó, akkor Walternek beugrott a felismerés. Hiszen ezt az embert ismeri. Nem személyesen, hanem a XXI. századi közéletből. Ő ugyanis egy első generációs milliárdos. Hú, a nemjóját! – Erre a fordulatra nem számított. Még nem. Igaz, hogy pont az ilyen emberek felkeresése miatt van itt, de azt nem sejtette, hogy a későbbi vágóhídtulajdonos, agrárbáró oligarcha, Felvidéki János fogja őt mosolyogva sertéscomb-vásárlásra buzdítani egy agglomerációnak még szinte nem is nevezhető falucska poros útja szélén.

– Kö-kö-kööszönöm, szé-szé-szééép napot magának is – próbálta összeszedni magát és a XXI. századi gondolatait. – Érdeklődni szeretnék, hogy kávét is árulnak-e?

Jobb híján ez jutott az eszébe. Kávévásárlás a biai hentesnél. Remek, nagy ötlet volt…

– Kávét nem árulunk, de ha elfogadja fiatalember, még maradt a reggeli főzésből, adok magának is egy csészényit – hangzott a barátságos válasz.

A fickó vérprofi. Nem véletlenül fogja nagyon sokra vinni. A hentesek kilencvenkilenc százaléka biztos kihajította volna a kávézási szándékával együtt, de ő nem. A lehetőséget látta benne (is). Tudta, hogy a vásárlókból él, és hogy a vásárlókkal érdemes jóban lenni előítéletek nélkül. Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy ez a fiatalember most nem vesz semmit, de majd elmeséli az egyik barátjának, aki a szomszéd sertéstenyésztőnek az orrára köti a barátságos történetet, aki szeretne áron alul megszabadulni néhány felesleges disznótól. Ki tudja? Vagy az is lehet, hogy ez az ember a szomszédos város vezetőjének a fia, vagy lehet, ismer húsbeszállító után érdeklődő vendéglátósokat, vagy ki tudja, ki lehet ez a fiatal férfi. A lényeg, hogy vendég, bejött ide, és valamit szeretne. És nem az ő hibája, hogy az nincs, hanem az üzletvezetőé. Jelen esetben az övé, Felvidéki Jánosé. A siker biztos receptje. Nem a megszokások embere volt, kereste az újat, figyelte a vásárlók igényeit, és ehhez próbálta igazítani az üzleti életét. Szolgálni akart. A vásárlóit szolgálni. Sokak szerint nincs is más küldetése egy egyénnek, mint a társadalom szolgálata. A legnemesebb feladat. Nyers hússal szolgálni a közösség mindennapjait. Egy apró láncszemnek lenni a gépezetben, ahol mindenki szuverén kötelessége a hazafias szolgálat, hogy olajozottan működjön minden fogaskerék.

– Ön nagyon kedves, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ha nem árul kávét, akkor azt én sem fogadhatom el – mondta Walter.

– Hogy el sem fogadhatja? Már miért is ne fogadhatná el? Parancsoljon, egy fekete a drága úrnak – és egy gyors mozdulattal már öntötte is, szinte már-már zavaróan nyájas stílusban. – Tejem nincs, én tisztán iszom, de cukorral szívesen megkínálom.

– Köszönöm, egy kávéskanállal legyen szíves – fogadta el a cukrot Walter.

Udvariaskodtak. Walter erőltetetten elkezdte szürcsölni a sötétzöld bögrében lévő folyadékot – nem igazán akart belegondolni, hogy miket szokott belőle inni a hentes, vagy hogy miket tarthat benne, amikor épp nem a kávézni kívánó húsfogyasztókat kínálgatja.

– Maga idevalósi? – kérdezte Felvidéki. Azt, hogy nem látta még soha ez előtt, persze nem tette hozzá, nehogy megsértse Waltert. Már most is nagyon dörzsölt, ravasz róka volt, e felől semmi kétség.

– Valaha az voltam – hangzott a sejtelmes válasz.

– Valaha? És most már nem az?

– Most, mondhatni, újra idevalósi lettem. – Rébuszokban beszélt. Feleslegesen. Elintézhette volna egy „Nem, nem vagyok idevalósi”-val, de nem tette. Az igazat akarta mondani úgy, hogy a hentes ne értse. Nem szeretett hazudni. Mielőtt jött volna a következő keresztkérdés, gyorsan visszakérdezett, hátha tudja beszéltetni kicsit és elterelődik róla a témakör.

– Honnan szerzi be ezeket a gyönyörű húsokat?

– Az unokatestvéremtől. Illetve az ő apjától, az én nagybátyámtól, aki magas rangú vezető a Nemzeti Húsfeldolgozó Intézetnél – mondta Felvidéki.

Walternek ettől az egy mondattól majd’ leesett az álla. Felvidéki János lehet, hogy valójában nem több mint egy elit stróman? Összeállt a kép. Illetve egy lehetséges kép. A jövőbeni igazság egy feltételes változata. Többször olvasta, hogy ez a Felvidéki milyen egy félművelt újgazdag, akinél sokan csodálkoznak, hogy hogyan vihette ilyen sokra, amikor köztudottan iskolázatlan, nem beszél nyelveket, és a nyilatkozatai is sokszor mesterkéltek. Hát így. Adott egy agyafúrt párttitkár nagybácsi, aki tisztában van vele, hogy ő nem privatizálhat, mert a fejét veszik, ezért az unokaöccsére bízza a kockázatos, de hozzá illő iparági szeletet az ország tortájából, amihez csak kevesen férnek majd hozzá. Szépen eljátsszák, hogy az ő kis Jancsikája a tisztes megélhetés mellett rendkívüli húsfeldolgozó tudásra tett szert, amivel azonnal alkalmassá fog válni a Nemzeti Húsfeldolgozó egyik legnagyobb iparterületének az átvételére, amit papíron a biatorbágyi hentesboltból kinyert profitjából fog megvásárolni. Hihetetlen. A XXI. században általában a nagy cégek vették meg a kisebbeket, itt meg a biai hentes fogja megvenni Magyarország húsfeldolgozásának harminckét százalékát. Lehet, hogy a háttérben zsebszerződésre sem lesz szükség, végül is egy családban marad. Persze valószínűleg egy opciós vételi megállapodás azért el lesz rejtve a fekete-tengeri nyaralóban. És ennyi. Felvidéki János tehát mégsem csak a saját munkaszeretetéből lesz milliárdos, hanem fiatalon azzá teszi az élet. Ő pedig él a felkínálkozó lehetőséggel és kivárja, amíg a nagybátyja hét év múlva idő előtt elhalálozik tüdőrákban. Ki fog emlékezni kétezer-tizenkilencben arra, hogy mit és hogyan csinált ő a vadnyugati kilencvenes évek Magyarországában? Senki. Majd eljátssza az irgalmas szamaritánust, mint az összes többi, hogy a semmiből lett, meg hasonlók. A Forbes magazin pedig majd azért fog vele interjút készíteni, hogy „tessék, kérem szépen, itt egy ember, aki megcsinálta, kövessétek a példáját, gazdag, úgyhogy egészen biztosan okos is”. Walter megmosolyogta magában a villanásszerűen lejátszódó történetet. Azon gondolkodott, hogy vajon csak a kockázat miatt nem a fiára privatizált az öreg, vagy mert ennyire pofátlan azért még a titkár úr sem lehetett.