Juliette Benzoni - Az átok

Bárhogy is volt, a báró letette a tollát, ahogy a vendégek beléptek, és szívélyes üdvözletre nyújtva karját közeledett feléjük:

– Adam testvér! Micsoda öröm, de sajnos ritka öröm, hogy láthatom. Régen nem találkoztunk!

– Az én koromban már nem sokat utazik az ember, Raoul báró. És nagyon gyorsan múlik az idő. – felelte a parancsnok leülve a székre, melyhez Coucy vezette, miközben Renaud szerényen a támla mögött maradt. Kihasználta az alkalmat, és szemügyre vette a férfit, akit valószínűleg szolgálni fog.

Közepes termetű, vékony, de jó felépítésű férfi volt, szép, ráncok barázdálta arccal, melyek ideges és szenvedélyes természetről árulkodtak. Úgy harminc körül járhatott.

Miközben Adam testvér bemutatta neki fiatal társát, barna szeme megállapodott rajta, s figyelme csak tovább fokozódott, ahogy a parancsnok beszámolt a fiú

„származásáról”.

– Egy szentföldi Courtenay, aki templomosnak állt… és egy nagyon előkelő hölgy, ha jól értem?

– Királyi vérből. De kérem, fogadja el, hogy nem mondok többet.

– Természetesen. A nemességnek ezen a fokán a fattyúság már nem hátrány.

Egyedül a vér számít. Boldogan a házamba fogadom. Annál is inkább, mert kegyetlen zavarban vagyunk. A feleségem, Philippa asszony szolgálatára kirendelt nemes apród, csúf körülmények között elhunyt, és a hölgy olyan szomorú miatta, hogy visszautasít mindenkit, akit csak ajánlok. Talán maga tetszeni fog neki.

– Apród? – nyögte Renaud, aki nem ismerte pontosan a szót, és nem igazán tetszett neki a női vonatkozás. A báró elmosolyodott:

– A nemes apród – magyarázta jóindulatúan – fiatal nemes, árva és nincs birtoka, még nem lovag, de egy nap az lesz. Azokat, akiknek van földjük és vazallusaik, bachelier -nek, vagyis lovaggá avatandó fiatalnak nevezik. Megnyugodott?

Renaud füle búbjáig elvörösödve bólintott, ám Adam testvér, aki bár pontosan tudta, mit jelent egy nemes apród, többet akart tudni:

– Mi történt azzal, akit oly nagyon sajnál Philippa asszony? Nem azt mondta, hogy csúf körülmények között halt meg?

– Így van. Szegény Omer de Ferienne gyilkosság áldozata lett. Kést döftek a hátába két hónappal ezelőtt, amikor a palotából jött hazafelé, ahol a feleségem ottfelejtette a szép zsoltároskönyvét, amit elvitt megmutatni a királynénak, s melyhez különösen ragaszkodott…

– Bizonyára azért ölték meg, hogy ellopják tőle.

– Bizonyára. A könyv nem volt a holttest mellett. Innen ered a feleségem kettős fájdalma… és múlhatatlan bánata. Véget kell azonban érnie, ha itt akar maradni. A szolgák nem elegendőek. Közeli védelmezőre van szüksége, és Ferienne tökéletes volt ebben a szerepben.

– Nem értem – folytatta Adam testvér. – Ön nélkül kell Párizsban maradnia?

– A királyné melletti szolgálata erre kötelezi. Legalábbis időszakonként. Nekem pedig vissza kell térnem Coucyba, ahová fontos ügyek szólítanak, melyeket Gilles unokatestvérem, aki a kastélyt felügyeli, nem tud elrendezni.

– És a fivére?

Mintha felhő borult volna a báró arcára, melyről könnyen leolvasható volt, hogy nem igazán kedveli a nevezett fivért. A hangja is keményre váltott, ahogy válaszolt:

– Enguerrand? Nem szeretném, ha hosszasan ott időzne a távollétemben. Az a benyomásom, hogy a saját javai és a Marguerite de Gueldre-rel kötött gazdag házassága ellenére el akarja venni tőlem Coucyt. Egyelőre ő az örökösöm. De hagyjuk ezt. Inkább próbáljuk meg bemutatni a fiatalembert a feleségemnek.

– Próbáljuk. De mi lesz, ha nem felel meg neki?

– Akkor én gondoskodom róla, ne féljen. Ön azt mondta, nincs már mit tanulnia fegyverforgatásban és lovaglásban, és egy olyan házban, mint az enyém, mindig van hely egy harcos számára. Idővel a lovagom lesz…

Egy szolgát megbíztak, hogy kérje meg a hölgyet, csatlakozzon a ház urához, úgyhogy néhány perccel később Philippa belépett a terembe, ahol három férfi várta, köztük Renaud, aggodalommal vegyes kíváncsisággal. Milyen asszonnyal lesz dolga, ha elfogadják apródnak?

Szép, arisztokratikus, finom arcvonású nő volt, szemmel láthatólag idősebb a férjénél. A fiatalság virága már elhervadt, és bár alakja karcsú és elegáns maradt, úgy festett, mint aki mélységes fáradtság terhét cipeli a vállán. Bizonyára még mindig siratta Omer de Ferienne-t, hisz kék szeme fénytelen volt, és csak kedvetlenséget tükrözött.

Raoul de Coucy eléje sietett, arcon csókolta, és megfogta a kezét, hogy a vendégekhez vezesse. Az asszony lágyan rámosolygott Adam testvérre, akit bizonyára ismert, és nagy tisztelettel köszöntötte, de fiatal társát egy pillantásra sem méltatta.

Ahogy férje a fiút szólította, összevonta a szemöldökét.

– Ez itt Renaud de Courtenay, akit Adam testvéri hozott hozzám, hogy egyszer lovaggá üssem. Nincsenek szülei és vagyona, így nemes apród lesz a házunkban. Ha megfelel, állhat az ön szolgálatában…

Az asszony azonnal elutasító mozdulatot tett. A férje úgy tett, mintha észre sem venné, és folytatta:

– Ért a fegyverforgatáshoz, hisz nemesként nevelkedett. Tizennyolc éves, és nemrég szenvedte el fogadott szülei elvesztését. Még annyit mondok róla, hogy a Szentföldön született…

A szó varázslatos hatást tett. Philippa tekintete életre kelt, és a fiatalemberre szegeződött, akit eddig pillantásra sem méltatott…

– A Szentföld. – sóhajtotta. – Szerencsétlen Omer olyan szépen beszélt róla!

– Anélkül, hogy valaha is látta volna – szakította félbe a báró. – Csak azt ismételte, amit az apjától hallott…

– Én sem láttam sosem – tiltakozott Renaud. Talán azért ragaszkodott az igazsághoz, mert a melankolikus asszony egyáltalán nem ébresztett benne lelkesedést.

– Csak hallomásból mesélhetek róla: Olin de Courtils, drága fogadott apám, Isten fogadja be a lelkét, kimeríthetetlen volt ebben a témában – tette hozzá sietve, ahogy látta, hogy közbeszólása nem tetszik Coucynak.

– Szép hangja van – jegyezte meg Philippa. – Énekel? Szegény Omer úgy énekelt, akár egy angyal… és olyan szép verseket tudott.

Kitörölt szeméből egy könnycseppet az ibolyaszín fátyol sarkával, melyet hálóba összefogott haján egy szépen kidolgozott aranykarika rögzített.

– Apródot kínálok önnek – mordult föl a báró –, nem dalnokot vagy trubadúrt! Épp elegen kopogtatnak az ajtónkon, azokról nem is beszélve, akiket Coucyban tartunk el.

Tudni akarom, megfelel-e önnek a fiatalember. Ha nem, elviszem a kastélyba… és magát is, hisz nem vagyok hajlandó itt hagyni, egyedül a szolgákkal, minden igazi védelem nélkül.

– Miért nem marad ön is? Gilles rokona csodálatosan irányítja a kastélyt…

– De nem a hűbérbirtokot, ahová Hermelin, az udvarnagyom hív.

– És talán De Blémont asszony? – vetette oda az asszony haraggal teli hangon, mire Raoul szemében dühös villám cikázott át.

– Elfelejti, hogy nem vagyunk egyedül, és bár Adam testvér elnéző, hisz Isten szolgája, a nézetet eltéréseink a legkevésbé sem érdeklik. Kegyeskedjen válaszolni, hisz a viselkedése kezd sértő lenni. Elfogadja apródjának Renaud de Courtenay-t?

– Szép… előnyös név… és a fiú sem rossz. Kipróbálhatjuk, hisz mindenképpen a királyné mellett kell maradnom a maubuissoni apátság felavatásáig, melynek ügyét nagyon a szívén viseli.

Raoul de Coucy nem is próbálta visszafojtani megkönnyebbült sóhaját, mire a parancsnok szemében vidám kis láng csillant. Renaud letérdelt a pár elé hogy hűséget fogadjon, majd meghatottan elköszönt öreg védelmezőjétől, és megindult egy szolga nyomában. A palota mosdóhelyiségébe vezették, hogy megszabaduljon a többhetes piszoktól, melyet az elfeledett toronyban, a joignyi parancsnokságon, az út megállóinál és a templomos rendházban elvégzett gyors mosakodások nem tudtak eltüntetni.