Juliette Benzoni - Az átok

Nem kellett többet mondania. Élemedett kora ellenére Adam testvér szelleme mit sem veszített éberségéből. Szemében enyhe háborgással kevert vidámság, sőt tisztelet tükröződött, ahogy elnézte a sovány fiút, aki szép volt, akár a szobrok, melyeket Görögországban tett utazásain megcsodálhatott, és akinek barna bőre és fekete szeme szerencsés kontrasztot alkotott szőke hajával. Ráadásul intelligens volt a kölyök, bármennyire naivnak hatott is, és Thibaut-nak, bárhol legyen is, minden oka megvolt a büszkeségre…

– Feltételezem, azok az oldalak, ahol az Igazi Keresztről van szó?

– Pontosan. Bocsásson meg ezért.

– Ugyan, ugyan. Jó ügyért harcol. Most menjen aludni. Holnap megkap mindent, amire szüksége van ahhoz, hogy eljusson Párizsba anélkül, hogy beleesne a csapdákba, melyeket az elöljáró, ebben egészen biztos vagyok, felállít.

– Meg merészelné tenni azok után, amiket ön mondott neki?

– Az ilyen ember mindig mindent meg mer tenni, ha az érdek úgy diktálja.

Magának is tudnia kellene, hisz nem habozott bűntettet elkövetni, és magát, az ártatlan nemest bitófára küldeni.

– Ezért az utóbbi körülményért szinte hálás vagyok neki: sokkal nehezebben szöktem volna el a tőkéről a hóhérbárd alól.

– Ez is egy nézőpont. Mindenesetre életben van, és ez a lényeg…

A változás, melyben Renaud szökevényből egy előkelő úr szolgálója lett, az éjszaka zajlott le.

Amikor a hajnali imára ment, elfelejtette felvenni a szerzetesi csuháját, és amikor a reggeli harang az első misére szólított, már nem találta sehol. A helyén kendering, tartós vászonnadrág és egy rövid, bőrrel bélelt zubbony feküdt, mely nem volt új, de jó állapotban volt, és főként rá várt egy igazi, vastag bőrcsizma, melybe megkönnyebbült sóhajjal bújtatta lábát. A szandál meztelensége volt a legkellemetlenebb számára.

Talált egy barna gyapjúsapkát és egy gondosan összehajtogatott gyapjúanyagot, mely a vállára vetve köpenyül szolgál majd: szinte szent köpenyül, melyet egyedül a lovaggá ütöttek viselhetnek.

Elragadtatta a ruhatára. Igaz, letartóztatása előtt szebb, jobb minőségű ruhákat hordott, még selymet is, hisz Alais asszony csinosnak akarta látni a fiát, ám az utóbbi napokban olyan kemény lett az élete, hogy nem is emlékezett rá, érzett-e valaha nagyobb örömet, mint most, hogy felöltötte a durva inget és a kopott bőrzubbonyt. O, akinek az édesanyja legutóbbi születésnapjára piros selyemzekét hímzett arannyal, mely mostanra biztosan Jerome Camard ládáiban pihent…

A szertartás végeztével Adam testvérhez sietett, hogy köszönetet mondjon, de éppen a böjt vége volt, így a refektóriumba kellett mennie a többiekkel, ahol csendben, az üres tálak előtt állva várták a parancsnokot.

Amikor megjelent, Renaud látta, hogy acélsodrony inget visel a hosszú, piros kereszttel díszített fehér köpeny alatt, és a sodronysapka, melyet a sisak alá vesz majd, a vállán csüngött. Négy másik testvér is a hadi öltözéket viselte. Az étkezés végeztével Adam testvér bejelentette, hogy Párizsba megy néhány ügy elintézésére, de nem marad sokáig.

Renaud zavartan, amiért az aggastyán fárad miatta, meg akarta köszönni a jóságát és az öltözéket is, ám Adam testvér félbeszakította:

– Nem a maga kedvéért megyek – jelentette ki mogorván. – A helyzet az, hogy felkeresem a rend kincstárnok testvérét, és mivel kíséretet ígértem magának, kihasználom az alkalmat.

Még egy öröm várt Renaud-ra ezen a reggelen egy életerős paripa képében, melyre megengedték, hogy felüljön. Imádta a lovakat, és szenvedélyes lovas volt. Balsorsában azt hitte, soha többé nem érezheti combjai között az érzékeny, súlyos és ideges izmok tömegét, s most, hogy ismét a kengyelbe tette a lábát, kis híján elsírta magát. Ennek elkerülésére, valamint hogy kipróbálja a jószágot, léptetett vele néhány figurát.

– Ne fárassza ki. – morogta Adam testvér. – Nem lovagi tornára indul, és hosszú út áll előttünk.

Szeme azonban nevetett, ahogy figyelte, mint él tovább ebben a fiúban a lovaglótehetség és a ló szeretete, mely Thibaut-t és leprás királyt jellemezte.

Kora ellenére még mindig úgy ült a nyeregben, hogy sok fiatal is megirigyelhette volna. Még akkor is, ha a felszálláshoz már egy sámli segítségére volt szüksége…

Szép rendben hagyták el a parancsnokságot: Adam testvér az élen, azután Renaud, végül pedig a négy templomos kettesével. Lefelé ereszkedtek a Yonne völgyében Sens felé, ahonnan Montereau-n és Melunön át érik majd el Párizst.

Tiszta, szép és hideg volt a reggel. A fűszálakat vékony rétegben dér vonta be, az egyik faágról azonban pacsirta szállt a sápadt napfény felé. Renaud követte a pillantásával: úgy érezte, kedvező előjel új életének küszöbén. Hamar megértette azonban, Adam testvér bölcsen tette, hogy kíséretet rendelt mellé. Nem sokkal Saint-Aubin után, ahogy elhaladtak egy erdő sarkánál, mely az útig futott le, egy csapat lovast pillantottak meg. Vagy tucatnyian lehettek, nagyon mogorvák voltak, és fenyegető árnyként állták el az utat. A lovagok felemelték pajzsukat, és előreszegezték lándzsájukat. Ezt látva Renaud elővette a nyergére erősített kopját1. Adam testvér előreléptetett a lován az útonállók felé. Egyedül ő nem nyúlt a fegyveréért.

– Mit akarnak? – kérdezte keményen. – Ha az erszényünket, csalódniuk kell.

Nincs…

– A fiút akarjuk, aki mögötted rejtőzködik. – felelte a parancsnoknak látszó gonosztevő.

– Nem rejtőzködöm – tiltakozott Renaud, és kopjáját előreszegezve a parancsnok mellé léptetett. – Ha pedig el akarsz kapni, gyere ide értem!

– Nyugalom – utasította az öreg lovag. – Azt hittem, értésére adtam az uratoknak, mit gondolok erről az ügyről, és bár nem lep meg, hogy belénk köttök, hisz számítottam ilyesmire, az meglep, hogy bár mi kísérjük Renaud de Courtenay-t, mégis le akarjátok fogni!

– Meglep? – nevetett a másik. – Öten vagytok, meg egy gyerek, mi meg tizenegyen…

– Gyerek? – üvöltött Renaud. – Mindjárt meglátod, hogy harcolok, gazember!

– Jó hír! – dicsérte Adam testvér. – Ami minket illet, tudjátok meg, hogy egy a kettő

ellen éppen csak elfogadható harc egy templomosnak. A három jobb lenne. Tehát…

Hihetetlen sebességgel kirántotta hosszú kardját, és rárontott az ellenségre, miközben négy társa azonnal követte lándzsájával. Annyira gyorsan történt minden, hogy Renaud lemaradt, és szinte azt sem értette, mi történik. Természetesen követni akarta a társait, de a harc máris véget ért: a lándzsák átdöfték Jerome Camard néhány emberét, miközben a villámsebesen lecsapó kardok folytatták a munkát. Adam testvér olyan erővel hadakozott a bandavezérrel, hogy kiütötte a nyergéből. Ezt látva a többiek elmenekültek, éppen csak annyi örömöt hagyva Renaud-nak, hogy megsebezhette egyikük karját.

– Ez jólesett – jelentette ki a parancsnok arcát beragyogó széles mosollyal. – Rég nem volt már alkalmam ilyesmire. Jót tesz.

Egy perccel később Camard pribékje – akit Edme Goujonnak hívtak –, erősen megkötözve a lován elfoglalta helyét a legyőzői között, s megindult velük az úton, melyről tudta, hogy egyenesen a bíró, majd a hóhér elé vezeti.

Eközben Renaud, akit elkápráztattak a látottak, dicshimnuszt zengett Adam testvér rendkívüli fürgeségéről az élemedett korban, amikor az emberek többsége 1 A lovaggá ütés előtt a fegyvernökök ezt a hosszú, erős, lapos és hegyes vasban végződő botot használták.