Juliette Benzoni - Az átok

Csak a kompié után jött érte egy testvér, hogy az öreg templomoshoz kísérje, aki a szobájában várta. A fiatalember beleszédült kissé a rendszeres imákkal szabdalt programba, melyben a templomosok visszatértek a kápolnába, miközben művelték a földet, a szőlőt, ellátták az istállót, és jelentős mennyiségű munkát végeztek a kolostor körül. Közben pedig a számos miatyánkból merítettek erőt. Ő maga nem csinált mást, csak imádkozott, evett és énekelt a többiekkel, mégis fáradtnak érezte magát. Kissé elgyötört arckifejezése mosolyra fakasztotta Adam testvért.

– Nos? Milyennek találja a parancsnokság életét? Egy vidéki parancsnokságét, mely természetesen más, mint a nagyvárosbelieké Párizsban, Lyonban, Lille-ben, vagy éppen a keleti Házban, ahol a harcművészeteké a főszerep.

Az öregember értett a nehéz kérdések feltevéséhez, és Renaud többször is megköszörülte a torkát, mire meg tudott szólalni:

– Igencsak szigorú élet… még egy olyan fiúnak is, akinek, mint nekem, mostanra hat láb mélyen a föld alatt kellene lennie. Ha… ha választhatnék, inkább Keletre mennék.

– Ott is ugyanennyit imádkoznak, tudja?

– Bizonyára… bizonyára, és szeretek is imádkozni, de… nem a fegyverforgatás egy lovag igazi hivatása? És…

– És a mezei munka nem vonzza? Pedig muszáj elvégezni, hisz amit megeszünk, megiszunk, vagy ilyen-olyan módon elfogyasztunk, mind a földünkről ered. Így alamizsnát is oszthatunk mindennap, ahogyan azt a szabályzatunk előírja. A felesleget a Templom kincstárának javára eladjuk. Ugyan, ne vágjon ilyen képet! Nem azért vetettem alá ennek a kis próbatételnek, hogy kényszerítsem. Világi életre vágyik, és segítek ebben. Az apja – úgy értem, a jó Olin úr. – Auxerre grófjához akarta küldeni, hogy a fegyvernöki szolgálata után lovaggá üsse?

– Igen. Már félre is tette a szükséges összeget, hogy ha eljön az idő, megvásárolja nekem a páncélt, a sisakot és a felszerelést, mely, mint bizonyára tudja, nagyon drága…

Az apám már nem él, az elöljáró pedig mindent elvett. Egyszerű fegyveres lehetek csak… talán őrmester?

– Semmit sem ért az egészből, de ez természetes is, hisz egy kisvárosban nevelkedett. Ha jól szolgálja, egy magas rangú úr megteszi, amit kell, és a hercegeket leszámítva az egyik leggazdagabbhoz viszem el.

– Letett hát arról, hogy Párizsba kísér?

– Azt reméltem, hogy… a királyt szolgálhatom!

– Álmodik, fiam! Nem léphet be úgy a király szolgálatába, mint egy malomba. Az imént még azon kesergett, hogy csak őrmester lehet, most meg azt kifogásolja, hogy nem mehet a palotába? Mint kamarás? Ó! Bocsásson meg, egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy egy templomos csak kedvesen… és nyájasan fordulhat másokhoz! De úgy felbőszített – sóhajtott fel Adam hátradőlve támlás székén.

Néhány pillanat alatt egészséges fehérről bíborvörösre váltott az arca, majd visszatért eredeti színéhez. Renaud aggódva figyelte, szidva magát ostobaságáért. Nem most tapasztalta először zavaró tulajdonságát, hogy túlságosan sokat beszél, és túlságosan nyíltan kimondja, amit gondol. Néha az anyja is megfeddte ezért…

– Kérem, bocsásson meg – suttogta lehajtott fejjel. A parancsnok azonban máris visszatért eredeti gondolatmenetéhez:

– Ami Párizst illeti, odamegy. Kíséretet adok maga mellé egészen az ottani Templomig, mely a legjelentősebb központunk francia földön, nehogy eltévedjen vagy baj érje a nagyváros ezernyi veszedelmében. Azután elviszik a Coucy-palotába, ahol úgy gondolom, fogadni fogják a levélnek hála, melyet Raoul bárónak küldök magával.

Isten segedelmével ott kezdi meg pályafutását.

Ha azt képzelte, védence hálás köszönetet rebeg majd, Adam testvérnek tévednie kellett. Renaud többet akart megtudni az ismeretlen házról, ahová küldik, de mivel nem tudta, hogyan adja elő kérdéseit, inkább hallgatott.

– Nos? – nyugtalankodott Adam testvér. – Remélem, megfelel? – kérdezte minden nyájasság nélkül.

– Én… ó, igen, nagyuram… de egyáltalán… nem tudom…

– Mit? Hogy kik Coucyék?

– Nos, igen.

Olyan ártatlanul hangzott a válasz, hogy Adam testvér elmosolyodott:

– Maga lehet az egyetlen Franciaországban, aki nem tudja. Sőt a Szentföldön is, ahol a vérüket ontották, tudják róluk, hogy előkelő és nagy hatalmú bárók, igen gazdagok, hatalmas birtokaik vannak, és úgy élnek, akár a hercegek. Ami engem illet, öröktől fogva ismerem őket: szülőföldem, Dury szomszédos a hűbérbirtokukkal.

Mindig keménykezű nagyurak voltak, akik sok gondot okoztak a királynak…

– Lázadók? – nyögte Renaud.

– Néha nagyon úgy festett. Enguerrand báró, aki két évvel ezelőtt halt meg, közéjük tartozott. Coucy hegycsúcsán felépítette a létező legnagyobb, legmagasabb, legerőteljesebb várat… kizárólag azért, hogy nyakaskodjon Fülöp Ágosttal, aki éppen akkor építtette fel a Louvre tornyát. Nyugodjon meg, azóta minden rendeződött, és Raoul báró, aki az örökébe lépett, ugyanolyan vitéz lovag, mint az édesapja lehetett, de lényegesen barátságosabb a természete. Elégedett, remélem?

– Jobban, mint elmondhatnám, és teljes szívemből köszönöm. Isten és Szűzanyánk segítségével mindent megteszek, hogy soha ne kelljen megbánnia, hogy megmentett, és ilyen nagyvonalúan segített.

– Jól van – veregette vállon Adam testvér. – Van még kérdése?

– Több is van, sajnos, melyet szeretnék feltenni, mióta ezt elolvastam – szedte össze a bátorságát Renaud az egyik ládán pihenő kéziratra mutatva. – De nem szeretnék visszaélni a türelmével…

– Az én koromban már nem sokat alszik az ember. Ráadásul – éppen a korom miatt – lehetséges, hogy nem találkozunk többé. Mit akar tudni?

– Csak két dolgot… és mélységesen szégyellem a merészségem.

– Nem hiba, ha bölcsen használja fel.

– Nos, amikor találkozott Thibaut lovaggal Belin mellett, egy kincset keresni tartott Jeruzsálembe. Megtalálta?

– Igen.

– Mégsem ment egyenesen a Templomba, hanem Balduin király szolgálatába állt.

– Így van. Akkoriban a Templom rossz befolyás alatt állt, és érdekelt minden, ami körülötte történt. Ráadásul, bevallom, szerettem volna megismerni a fiatal leprást, akiből hihetetlen jellemerő és belső ragyogás áradt. Ott is megtaláltam, amit kerestem.

Ez minden?

– Engedelmével, nem. Önt Laon, egy olyan város püspöke küldte el, mely, ha jól értettem, szomszédos a szülőföldjével. Hogy lehet, hogy mégis Burgundia kapujában találom, a szülőföldjétől ily távoli parancsnokságon?

– Egy templomos oda megy, ahová a parancsa szólítja, és úgy gondolom, hasznosabb lehetek a rend számára itt, Burgundia kapujában, ahogy maga találóan mondja. Ez a vidék szomszédos a királyi birtokkal és a champagne-i grófsággal is. Egy útkereszteződés mindig érdekesebb, mint egy városi ház, ahol leginkább kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkoznak. Legalábbis az én ízlésem szerint. De most maga jön: nagyon sokat tud az életemről. Thibaut testvér világosította fel?

– Inkább a kézirat. Magáról is szól…

– És még sokakról, gondolom. Nagy érdeklődéssel fogom elolvasni, mielőtt bekerülne az irattárunkba, de jelzem, hogy a maga tulajdona, és át kell adniuk magának, ha egy nap érte jön.

– Nagyon hálás vagyok önnek – mosolyodott el szélesen Renaud. – Ugyanakkor jeleznem kell, hogy… hiányzik egy-két oldal…