Juliette Benzoni: Az átok

Renaud egyre bánatosabb képpel táncolt egyik lábáról a másikra, nem tudta eldönteni, hogyan mondja el az igazat. Leginkább attól félt, hogy megbántja az aggastyánt, aki olyan kedvesen fogadta. Végül mégis elszánta magát: úgy érezte, Adam lovaggal szemben még mindig az őszinteség a legjobb megoldás.

– Ha… a Templom keretei között megyek el oda, akkor… a Templomnak kell átadnom a szent relikviát…

– Szerintem ez természetes. A hadjáratokon mindig a templomosok biztosították a védelmét, és a Templom udvarnagya adott parancsot az elásására egy olyan helyen, melyről senki sem tud, s melynek titka még kínzás alatt sem adható ki.

– Tudom. Olvastam – mutatott Renaud a kéziratra. – Ugyanakkor… Thibaut lovag úgy kívánja, hogy Lajos királynak vigyem el, aki szerinte az egyedül méltó személy a fogadására…

– Egyedül méltó? – lepődött meg a parancsnok. – És mi?… Azt hittem, Thibaut szereti a rendünket, és a kizárása ellenére hűséges maradt hozzá.

– Én is így hiszem. Mégis meglehetett rá az oka. Homályos dolgokat említett, de nem részletezte, hogy mire utal.

– Ó!

– Nekem pedig engedelmeskednem kell a végakaratának. Ezért nincs jogom templomosnak állni.

– Értem… de különben lenne hozzá kedve?

Nem volt könnyű a válasz, és a szerencsétlen fiú azt sem tudta, mit mondjon.

Megint az igazság mellett döntött.

– Nem!… Bocsásson meg, nagyuram, de mielőtt a csapás ért volna, mely lerombolta egész eddigi életem, ugyanolyan fiú voltam, mint bárki: arra vágytam, hogy kardot és lándzsát fogjak, és nagy tetteket vigyek véghez…

– Pontosan erről álmodik egy templomos is.

– Bizonyára, de én… szeretném a hölgyeket is szolgálni.

A fiatalember naiv, elragadtatott arcát látva Adam Pellicorne akaratlanul is elnevette magát:

– A hölgyeket? Tudja, hogy a nagyapja egész életén át egyetlen hölgyet szeretett, akinek a szerelméért mindenki mást visszautasított, és megőrizte tisztaságát a forróságban, ahol ez talán a világ legnehezebb dolga?

– Annyira nehéz? Úgy tudom, a templomosok szüzességi fogadalmat tesznek, és be is tartják. Legalábbis azt hiszem. Ráadásul Thibaut lovagot a leprás király iránti odaadása vezérelte, akinek nem volt joga szerelemre.

– Úgy látom, sok mindent tud, hisz ez az igazság. De térjünk vissza magához. Van kedvese?

– Nincs – felelte Renaud kissé túlságosan gyorsan, hiszen egy arc jelent meg előtte a vaskos oszlopok és alacsony boltívek szigorú díszlete előtt.

Adam testvér azonban ha észre is vette, mindössze egyetlen jóindulatú következtetést vont le:

– Bőven lesz időnk erről beszélgetni. Semmi sem sürget, gondolom? Lajos király, isten tartsa meg, keresztes hadjáratra készül. Látja, számos lehetőség nyílik maga előtt.

Most azonban vacsorára kongatnak. Menjünk, mossunk kezet, és üljünk asztalhoz.

Azután imádkozunk, és maga aludni tér. Gyakran megfigyeltem, hogy az éjszaka sokszor hozza meg a szükséges tanácsokat és megoldásokat…

Azonban úgy volt megírva, hogy a békés program új fordulatot vegyen. Ahogy Adam testvér mondata végére ért, erőteljesen megrángatták a kapu csengőzsinórját, a súlyos tölgy ajtószárnyon pedig vaskesztyűs ököl dörömbölése hallatszott. Szinte azonnal feltűnt az iménti őrmester.

– Châteaurenard elöljárója az, parancsnok úr – jelentette elborzadva. –

Fegyvereseket hozott magával, és követeli, hogy adjuk ki a foglyot, aki hozzánk menekült.

– Châteaurenard elöljárója? – dörögte Adam visszatéve fejére a karima nélküli fehér, posztó fejfedőt, mely eddig széke karfáján pihent. – Vezessék ide! De egyedül!

Bármennyire ostoba is, tudnia kell, hogy katonák nem léphetnek ebbe a házba!

Álmai szertefoszlása és minden erőfeszítésének hiábavalósága láttán Renaud felnyögött:

– Mindennek vége. De talán elbújhatok?

– Hogy jobban hazudhassak? Egy templomos nem hazudik, fiam. Legalábbis aki méltó erre a névre. Maradjon itt.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Adam testvér leült parancsnoki székére, miközben a lovagok szép rendben bevonultak, és elfoglalták a helyüket. Renaud egyedül maradt a terem közepén azzal a borzalmas érzéssel, mintha a bíróság előtt állna az ítélethirdetés után arra várva, hogy érte jöjjön a hóhér.

Jerome Camard valóban úgy festett, akár egy hóhér. Kissé hajlott volt a háta, mintha eltorzult volna növekedésében, s sovány, inas testalkata veszedelmes erőt rejtett. Fekete csuklyája keretében az arca nem lett volna csúf aszimmetriájában, ha nincs a száj keskeny és kanyargós vonala, és meghatározhatatlan színű szeme állandó rebbenése, mely mintha mindent egyszerre akart volna szemügyre venni.

Természetesen szegény Renaud-n állapodott meg a tekintete:

– Jól van! – kiáltott fel az elöljáró elégedetten. – Örömmel látom, hogy a királyi igazságszolgáltatás érvényben van a jó templomos parancsnokságokon is!

Máris előrelépett, hogy megragadja zsákmányát, aki szinte kővé dermedt a pillantása alatt, amikor Adam testvér hangja megállította.

– Nem tanították meg köszönni? – dörögte. – Vagy talán elfelejtette, ki maga?

Camard-t arculcsapásként érték a szavai. Ügyetlenül engedelmeskedett, de gondosan kihangsúlyozta királyi elöljárói címét…

– Elöljáró Châteaurenard-ban, de ott sem mindenhol! Vagyis semmi keresnivalója itt, hisz a körzetén kívül vagyunk: a Templomos Szent Tamás parancsnokság a Joigny grófság része. A gróf pedig Châteaurenard társura.

– A királyt képviselem, és a király mindenhol otthon van.

– Itt nem! A mi jó parancsnokságaink, ahogy mondani merészelte, a szentföldi nagymester és őszentsége a pápa alá tartoznak. Mit akar?

– Tudnia kell, parancsnok úr, mert rögtön elém állította azt, akiért jöttem –

sziszegte az elöljáró, aki a rá szegeződő harminc szempár ellenére visszanyerte magabiztosságát.

– Nem állítunk maga elé senkit! Éppen ellenkezőleg, magyarázatot követelünk. Mit keres itt?

– Ezt az embert, aki néhány nappal ezelőtt megszökött a bitófáról, melyet a bűntettével érdemelt ki: meglopott engem, és megölte az anyját!

– Igazán? Hajlandó lenne legalább a nevét megmondani? Ujjal mutogatni az első

útjába kerülőre, azt állítva, hogy őt keresi, túlságosan könnyű feladat.

– Ezen ne múljon!… Adja át az igazságszolgáltatásomnak nevezett Renaud de Courtils-t, kérem…

Adam testvér ősz szakállát mosoly ragyogta be, felfedve még mindig erős fogait.

– Látja, milyen könnyű tévedni? Ez a fiatalember nem Olin de Courtils fia.

– Ugyan! Az álöltözetében is megismerem, és végül is, ha Courtils asszony más fiát szülte meg a férjének…

A Renaud-hoz legközelebb álló két lovagnak minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a fiút, aki üvöltve Jerome Camard-ra akarta vetni magát:

– Kutya fattya! Hazudsz! Alais asszony tiszta volt és szent…

Adam testvér felállt a helyéről, és nyugtatólag a fiú vállára tette a kezét:

– Nyugalom, fiam! Maga pedig Jerome Camard, fogja vissza a viperanyelvét, és tudja meg, milyen nagyot téved: Renaud de Courtenay áll maga előtt, az egykori edesszai és turbesseli grófok leszármazottja, a nemesi család sarja, melyről maga is tudja, hogy francia királyi vérből ered…

– Igazán? Honnan veszi?

– Az iratból, melyet levéltárunkban őrzünk: tanúk előtt írta alá Thibaut de Courtenay, aki nemrég tért meg teremtőjéhez, és a Templom lovagja volt. Elismeri, hogy ő a fiatalember apja.