Juliette Benzoni - Az átok

– És az anyja?

– Túlságosan rangos hölgy ahhoz, hogy megemlítsük a nevét.

– Vagyis fattyú! – recsegte Camard.

– Egyedül az apai vér számít, és ha elismerik, nem igazán fattyú. Csak az öröklés jogát veszíti el. Még valamit?

– Igen. Egy gyilkos akkor is gyilkos, és…

– A maga helyében én ezt nem kiáltanám ki olyan hangosan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy maga a gyilkos, maga követte el a bűntettet, egy másikkal súlyosbítva, hisz egy ártatlant akar büntetni érte, hogy „a király nevében” magának kaparintsa meg a Courtils család javait.

– Maga mondta: a király nevében! És ez mindent megváltoztat! Ezért követelem, hogy adja ki nekem ezt az embert!

– Nem, mégpedig három okból: ez a ház menedék, ahová magának sosem lett volna szabad belépnie. Azután Renaud de Courtils-t keresi, aki nem létezik. Továbbá –

feltételezve, hogy mégis létezik – soha nem ölt meg senkit. Végezetül azt javaslom, terjessze a király elé Párizsban ezt az ügyet, melyet annyira a szívén visel, és megígérem, meghajtunk a jó és igaz igazságszolgáltatás előtt. Hisz magunk fogjuk a palotába kísérni.

Helyeslő moraj futott végig a fehér köpenyek kettős során. Jerome Camard talán fenyegetést érzett a közakarat egyszerű, békés megnyilvánulásában? Mindenesetre sarkon fordult, és megindult az ajtó felé. A küszöbön mégis visszafordult:

– Nem lesz mindig minden a maguk akarata szerint, szép templomos urak! Ami pedig őt illeti, egy nap megfizettetek vele a bűntettéért!

– Igazán? Ebben az esetben úgy gondolom, mindenképpen elmegyünk a királyhoz

– jegyezte meg Adam testvér, és sértő iróniával hozzátette. – A Châteaurenard-iak érdekében éppen ideje, hogy felséges urunk megtudja, milyen remekül képviseli az elöljárója!

Camard távozása után a lovagok csendben elhagyták a káptalantermet, és a refektóriumba vonultak. Adam testvér maradt utolsónak. Magával vitte az összezavarodott Renaud-t, aki szerette volna megérteni, mi történik vele, ám amikor kinyitotta a száját, a parancsnok nem engedte megszólalni:

– Később! Most vacsorázunk, hisz máris késésben vagyunk, és az étkezések alatt nem beszélünk. Azután imát éneklünk a kápolnában.

Renaud kénytelen volt beérni ennyivel, de miközben jó étvággyal befalta a kiadós káposztás bárányragut, melyet felszolgáltak, megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, és egy szót sem hallott az ájtatos felolvasásból, melyet egy testvér végzett egy kis pulpituson állva. Megállapíthatta, hogy a hallgatás szabálya nem vonatkozik a parancsnokra, aki szinte az egész étkezés alatt halkan értekezett a káptalannal. Róla lehetett szó, hiszen mindketten gyakran pillantottak felé. Azután szép rendben a kápolnába vonultak. A zsoltárok és a Nunc ditnittis éneke alatt Renaud azonban képtelen volt odafigyelni, gondolatait betöltötte az imént hallott különös hír.

Megszokta az imákat – Courtils-ék nagyon ájtatosak voltak –, és most gépiesen mozgott az ajka. Egyedül a templomosok komoly hangján szárnyaló Simeon éneke törte át kissé elmélkedését. Amikor azonban csatlakozni akart hozzá, a torkából felszálló vékony hang olyan nevetségesnek tűnt számára, hogy inkább elhallgatott.

Képtelen lesz úgy elaludni, hogy ne tudja meg, miféle csoda folytán lett hirtelen a nagyapja fia… És egy templomos, akinek tilos hazudnia, miért jelentett ki ekkora valótlanságot?

Adam testvér, aki őt figyelte, sejtette, mi zajlik a tizennyolc éves fejben. Meghagyta a lovagjainak, hogy nélküle teljesítsék az esti istállószemlét, és maga vezette be Renaud-t a herbáriummal szomszédos, üres kis cellába.

– Itt fog aludni – mutatott a keskeny fekhelyre. – Előbb azonban beszélgetünk egy keveset. Nagyon figyelmetlen volt a kápolnában, és azt hiszem, tudom, mi gyötri.

– Az az… irat, ami állítólag a birtokában van…

– Állítólag? Tartsa féken a nyelvét, fiam! Nem állítólag! A birtokomban van az irat, melyet Thibaut úr írt és pecsételt le, itt, ezen a helyen. Egy templomos nem hazudik!

– Ő mégis megtette! Méghozzá írásban! Nem a fia vagyok, hanem…

– Igaz, megtette. Tette súlyának teljes tudatában – az akkori káptalan egyébként feloldozta a bűn alól! –, és kizárólag a maga érdekében. El tudja képzelni, milyen jövő

várna magára, ha kitudódna, hogy egy antiochiai hercegnő és egy szaracén gyermeke?

Thibaut megtette, amit kellett, hogy a törékeny ágacskát, amelyet maga képvisel, odakösse a Courtenay hercegek erős fájához. Azt akarta, hogy az ő nevét viselje, én pedig egyetértettem vele. Beéri ennyivel?

Renaud túlságosan beleszédült a hallottakba, hogy válaszoljon. Lerogyott a keskeny matracra, majd végül dadogni kezdett:

– Courtenay herceg… ez…

– Lassabban, fiam! Thibaut-nak sem volt más címe, mint egyszerű lovag. Maga is az lesz, miután lovaggá ütik. Aztán magán múlik, hogy a kardja segítségével más címeket is megszerezzen, ez azonban a jövő titka…

Renaud felállt, hogy elköszönjön a parancsnoktól, és félénken megkérdezte, hogyan látja Adam testvér ezt a jövőt.

– Gondolkozom rajta – felelte az aggastyán. – Jó éjszakát…

Az éjszaka és az elkövetkező délelőtt megerősítette Renaud-t a meggyőződésében, hogy nem vágyik a számára túlságosan behatárolt, kolostori templomos életre. Bár szülei őszinte hitben nevelték, és hozzászoktatták a vallási kötelességek pontos betartásához, mindez csak halvány mása volt a parancsnokság szigorú szabályzatának.

Hajnali négykor imára szólító harangszóra és az azt követő járkálásra ébredt.

Felmérte, hogy a testvérek a kápolnába tartanak, s úgy gondolta, neki is velük kell mennie. Sietve magára kapta a ruháját, felvette a szandálját, és álomittas szemmel csatlakozott a fehér köpenyek sorához, mely átszelte az udvart. Teljes volt a sötétség, hisz éjszakai miséről volt szó, melyet nyáron hajnali kettőkor tartanak, és a még mindig hideg idő száraz volt. A fiatalember fagyoskodó lábára gondolva hálát adott ezért.

A kápolnában a két nagy, sárga viaszgyertya alig világította meg a sűrű árnyak átjárta boltíveket, de fényében felragyogott az ezüstkereszt és a tabernákulum. Renaud az ajtónál maradt, a testvérek kettős sorának legvégén, akik a hajó két oldalán, egymással szemben sorakoztak fel, és igyekezett szerényen részt venni a szertartásban, de sosem énekelte még a hajnali misét, és kénytelen volt beérni azzal, hogy a férfiak nem mindig csengő hangját hallgatja. Az imákhoz azonban csatlakozott: tizenhárom miatyánkot mondtak el Szűz Mária tiszteletére, valamint tizenhárom másik imát az aznapi szent, Lubinus emlékére, akihez március tizennegyedik napja tartozott. Azután szigorú rendben visszatértek a sötétségbe, és csendben az istállókba vonultak, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, végül pedig visszafeküdtek. Renaud azonnal újra elaludt… de nem sok időre: két órával később ismét imára szólított a harang, a kolostor ismét a kápolnába vonult, ez alkalommal teljes mise hallgatására, melyet kötelezően hatvan miatyánk kísért: harminc az élőkért és harminc a holtakért.

Ezután a refektóriumba mentek a mindig nagyon tartalmas reggeli étkezésre, melyet állva elmondott áldás és miatyánk előzött meg. Az étkezés csendjét csak a felolvasó hangja törte meg. Ha nem jelölték volna meg a helyét a hosszú asztalnál, pontosan ott, ahol előző este ült, Renaud azt hihette volna, láthatatlanná vált, hisz úgy tűnt, senki nem látja: senki nem szólt hozzá, és az asztal végén mintha Adam testvér is elfeledkezett volna róla. Különös érzés volt: nem túl kellemes! A parancsnoknak vajon tényleg ennyi időre van szüksége, hogy eldöntse, mi legyen vele?