Juliette Benzoni - Az átok

Már a fürdés puszta gondolata is gyermeki örömmel töltötte el. Courtils-ban nevelőanyja a tisztáság megszállottja volt, s talán még inkább az volt Olin aki Keleten élt, a frank királyságban, ahol már régen megszokták a legkülönfélébb – hideg, meleg, langyos, gőz stb. – fürdők használatát, nem is beszélve az illatos füvekről és olajokról, sőt, a gazdagoknál a parfümökről.

El is időzött kissé a meleg vízzel teli dézsában, mielőtt beszappanozta és erőteljesen végigsúrolta magát. Azután egy inassal néhány vödör hideg vizet locsoltatott magára. Végül lepedőbe burkolózva egy borbély gondjaira bízta magát, aki megszabadította serkenő szakállától, és rendbe szedte rakoncátlan frizuráját.

Itt tartottak, amikor egy fiatal lány lépett az alacsony terembe. Karját a mellkasán összefonva megállt a küszöbön. Homloka elégedetlen ráncba húzódott.

– Micsoda? – kiáltotta. – Még nem készült el? Fel sem öltözött? Mit lustálkodik itt, amikor az úrnő várja?

– Csak még egy pillanatot. – kérte a borbély. – Sok dolgom volt…

– Azt elhiszem. Abban, amit az imént láttam, nem volt semmi biztató. Lássuk az eredményt!

Lesétált a mosdóhelyiségbe vezető néhány lépcsőfokon, és fontoskodva megállt Renaud előtt, akit kritikusan végigmért. A fiú ezért rögtön ellenszenvesnek találta.

Pedig szép lány volt: szőke, szemtelen zöld szemmel, kiteljesedett, mégis karcsú testtel, melynek formáit gyengéden ölelte körül a sötétzöld ruha, ami az arany paszomány övvel csípőtől bővülő vonalban hullott alá. Hullámos haja szabadon omlott a hátára, a ruhához illő kis főkötőt viselt, melyet könnyű kendő rögzített az álla alatt.

Az arca olyan volt, akár egy macskáé, melyet a természet szeszélye olyan piros és húsos szájjal áldott meg, akár egy cseresznye.

– Megtudhatom, kihez van szerencsém, szép hölgy? – kérdezte Renaud beletörődve, hogy nyíltan méregetik, hisz mozdulatlanságra kárhoztatva nem tehetett mást.

– Kisasszony, ha kérhetem! Flore d'Ercri a nevem, és Philippa asszony – akinek teljes bizalmát bírom – környezetéért felelek. Ó, úgy látom, kész a feje! Lássuk a többit.

Mielőtt a felálló Renaud megakadályozhatta volna, a lány gyors mozdulattal letépte róla a lepedőt. Meztelenül állt előtte. Meztelenül és dühösen.

– Kisasszony! Így viselkednek a párizsi hölgyek? Flore elnevette magát, lágy és rekedt, egyszerre különös és csábító nevetéssel:

– A párizsiak és a többiek is. Szép apród, tudjál meg, hisz szemmel láthatólag még nem tudja, hogy amikor a lovag visszatér a csatából, a hölgyek és a kisasszonyok fürdetik meg, kötözik be a sebeit és öltöztetik fel. Ugyanez vonatkozik a kastélyba érkező illusztris vendégre is. Amennyire tudom, senki sem fürdik ruhástul. Úgyhogy kicsit előbb vagy később. Meg kell hagyni… öröm lesz magát fürdetni. Most jöjjön felöltözni. Segítek.

Egy zsámolyon ruhák várták. Ügyesen, de – iménti sietségének ellentmondva –

cseppet sem kapkodva Flore d'Ercri egymás után ráadta a ruhadarabokat, hiába tiltakozott. Renaud remekül és gyorsan fel tudott öltözni egyedül, és nem értettel miért kell körülményeskedni. Kissé nevetséges tánc volt ez, mely felkavarta, hisz a lány minden ruhadarabot érintéssel, sőt simogatással kísért. Fehér vászongatyát és inget adott rá, majd ibolyaszín nadrágot és rövid, szép bőrcsizmát, melyből többel is fel kellett próbálnia, mire megtalálták a megfelelő méretet. Azután combközépig érő

ibolyaszín felsőrészt kapott kapcsokkal, s a gallérjánál finom hímzéssel. Ugyanilyen színű köpeny pihent egy másik zsámolyon.

– Philippa asszonynak a fehér és az ibolya a színe – magyarázta Flore. – Nem lesz nehéz emlékeznie rá…

Ezután lábujjhegyre emelkedett, és határozottan megcsókolta. Renaud beleremegett, de nem viszonozta.

– Fogadjunk, hogy még szűz, szép barátom – nevetett a lány.

– Kisasszony – botránkozott meg Renaud. – Micsoda kérdés…

– Természetes a maga korában… és a maga tapasztalatlanságával. De segíthetünk rajta… mindkettőnk megelégedésére – tette hozzá szinte suttogva. – Mindenesetre nyugodjon meg: ha ugyanolyan bátor, amilyen szép, dicsőségére válik a háznak.

Ezzel az úrnőhöz kísérte, aki most már hajlandó volt rámosolyogni, és hangot adott elégedettségének, mely csak fokozódott, ahogy megtudta, hogy a fiú tud Olvasni, írni, sőt némi műveltséggel is rendelkezik:

– Talán végül ugyanolyan kellemes társaság lesz, mint szegény Omerom…

Különben is, ha Párizsban akarok maradni egy időre a férjem nélkül, kénytelen vagyok elfogadni a védelmét.

A kis beszéd nem volt Renaud ínyére, akit csak jólneveltsége tartott vissza, hogy ne jegyezze meg, a maga részéről sokkal jobban örülne a férfitársaságnak, még ha eleinte nehéz dolga is lenne, mint hogy egy asszony szoknyája mellett szolgáljon, akit túlságosan siránkozónak és bájtalannak talált, egy olyan, amely tulajdonképpen félúton helyezkedik el az inas és az udvarhölgy között.

Eközben még nem ért a vizsgái végére. Raoul báró a fegyverterembe hívatta, hogy felmérje, hogyan bánik a karddal és a lándzsával. Egy idős, Pernon nevű őrmesterrel találta szemben magát, aki aszott volt, de ördögi ügyességgel bírt, s mintha acéllábakon állt volna.

Pernon tanította fegyverforgatásra a Coucy fivéreket, az unokatestvéreiket és a nemes fiúkat, akiket a kastélyba adtak nevelkedni. Mestere volt a szakmájának, és bár Renaud nehéz pillanatokat élt át mellette, melyekben megállapíthatta, hogy semmit sem tud, némi elégedettséggel töltötték el a mester báró hoz intézett szavai:

– Van mit tanulnia, és ki kell javítani a hibáit, de jó az alapja. Jó oktatásban részesült.

– Ki tanította? – kérdezte a báró.

– A... nevelőapám, Olin de Courtils, aki keresztes hadjáraton járt Jean de Brienne, Jeruzsálem királya és Konstantinápoly császára alatt.

Pernon halkan füttyentett, ahogyan azt csak egy régi, kipróbált szolgáló engedhette meg magának:

– Ez mindent elmond! Azon túl, hogy semmi sem ér többet a fegyverforgatás gyakorlásában, mint a szaracénok elleni harc, ön is sokat hallotta. Sir Raoul, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez János király, s dicsősége átsugárzott mindazokra, akik követték. Megnézzük – tette hozzá Renaud-hoz fordulva –, mit ér a lovon. Őszintén hiszem, hogy ez a fiú gond nélkül felér majd legjobb lovagjaihoz is. Kár, hogy itt hagyjuk! Nehogy elpuhuljon!

– Nem lesz rá ideje. Philippa asszony tavasznál tovább nem marad, Coucyban pedig tökéletesítheted a tudását. Egyelőre az a fontos, hogy jól meg tudja védelmezni a feleségemet, és bizalmat nyújtson a szolgáknak, ha kellemetlen találkozások éri őket.

– E tekintetben megnyugtathatom. Erős fiú.

– Ez a lényeg. Öltözzön fel, Renaud, és jöjjön a szobámba – fordult a fiú felé, aki éppen az ingét kötötte be, mielőtt felöltötte zubbonyát. Egy perccel később az asztal előtt találta magát, ahol a báró megérkezésükkor írt. Raoul visszaült a székébe, de nem vette fel a tollat. Gondterheltnek látszott. Időről időre, mintha megnyugvást keresne, felnézett a fiúra, majd a karfára könyökölve, állát öklére támasztva álmodozásba merült, melyet Renaud nem mert megtörni.

Végül felsóhajtott és elszánta magát:

– Azon tűnődöm, nem követek-e el súlyos óvatlanságot azzal, hogy egy ilyen fiatal fiúra bízom a feleségemet?