Juliette Benzoni - Az átok

– És Coucyban szolgálhatna. Ebben a kérdésben egyetértek magával. Coucy a legnagyobb, a legerősebb és a legszebb várkastély a világon! Egy nap csak elmegyünk oda. Addig is – jelentette ki az egész arcát ráncokba gyűrő, széles mosollyal –

vigasztalódjon azzal, hogy az úrnőjére vigyáz. Ez is valami, nem igaz?

– Bizonyára, bizonyára. Nos, akkor csak várjunk!

Nem kellett sokáig várniuk. Vacsoránál Philippa asszony utasította, hogy készíttesse elő a hintóját és a fáklyavivőket, fegyverkezzen fel, és válasszon maga mellé egy társat.

– Elutazunk? – kérdezte a fiú, akit meglepett a késői óra.

– Honnan veszi? Csomagokat nem említettem. Az Outre-Petit-Pont kerületbe megyünk, és mivel a takarodó után közlekedünk, jobb, ha megteszünk néhány óvintézkedést.

Az asszony idegesnek és rosszkedvűnek látszott.

– Asszonyom – szabadkozott Renaud –, nem ismerem ezt a nagyvárost. Épp csak átszeltem a Templomba menet, majd onnan a palota felé, ami igencsak rövid út.

– Nos, majd megismeri. – felelte idegesen az asszony. – Hozza magával Pernont. Ő

itt született, és akkor lépett néhai apósom szolgálatába, amikor az a néhai Lajos király tanácsosa volt.

Renaud megfogadta a tanácsot, és az öreg fegyvernök keresésére indult. A férfi nem sok lelkesedést mutatott az éjszakai kirándulás iránt, sőt, határozottan elégedetlen volt:

– Az Outre-Petit-Pont kerületbe, ilyenkor? Micsoda ötlet!

– Veszélyes környék?

– Minden környék veszélyes a takarodó után, hisz több gonosztevő járja az utcákat, mint becsületes ember. Ebben a kerületben vannak a régi római romok, és az iskolák birtoka, akiknek a kollégiumai a Sainte-Geneviéve-hegy oldalában állnak. A diákok gyakran izgágábbak a kelleténél. Vannak a kerületben kolostorok is.

– Talán ezek egyikébe igyekszik Philippa asszony?

– Ugyan! Oda fényes nappal megy az ember. Az apácák és a szerzetesek a tyúkokkal fekszenek… Egyébként nem tehet mást, mint engedelmeskedik. Majd meglátjuk… ha alkalmunk lesz egyáltalán látni valamit – morogta végül az öreg.

Egy perccel később Philippa és Flore nagy, bélelt köpenybe burkolózva, vastag fátyol alá rejtőzve helyet foglaltak az elfüggönyözött hintóban, és a hölgy megparancsolta, hogy vigyék őket Albert mester házához az Elveszett utcába. Renaud és Pernon nyeregbe szálltak, és megindultak a hintó mögött, mely előtt a fáklyavivők haladtak. A szűk kis utcákon, ahol a házak oromzata szinte karnyújtásnyira volt egymástól, lehetetlen volt az ajtók mellett léptetniük. Szerencsére a hold elég jól megvilágította az utat, különben gyakran bűzös árnyak között kellett volna tapogatózniuk, melyet párzásra hívó kandúrok és szaladgáló patkányok hangja töltött be, kiegészülve a tompa morajjal, mely a kocsmákból, mulatókból és örömtanyákról áradt. Útközben az öreg fegyvernök megállás nélkül mormogott a bajusza alatt. A hintóban ülők nem hallhatták, de Renaud-nak sikerült elkapnia néhány szót:

– Teljesen őrült!… Mi ez az egész?… Nem meglepő… A férj elutazott… titkos látogatás… Gyalog megyünk, a falhoz lapulva!… Miért nincs trombita?…

A Nagy hídon átkelve a fiatalember közelebb léptetett társához:

– Tudja, ki ez az Albert mester, akihez igyekszünk? – suttogta.

– Ő, ismert ember! Német tanfelügyelő ördög, aki az egyetemen oktat… túlságosan is sokat tudni róla. Amikor szép az idő, kitelepszik a szőlőbe, egy háromcsúcsú halomra az út végén, ahol lakik3. Tömegekben jönnek hozzá a diákok, ahogy tudom…

– Philippa asszonyt… érdekli a tanítása?

– Őt? Maga tréfál! Kölni Albertet nagy mágusnak tartják, állítólag alkimista, és megtalálta a varázslatos követ, mellyel aranyat csinálhat ólomból vagy akármilyen fémből, és a végtelenségig meghosszabbíthatja az életet és a fiatalságát. Érti?

– Az úrnő fél az öregedéstől, és segítséget akar kérni tőle?

Gilles Pernon némán mérlegelte a felvetést, majd felsóhajtott:

– Lehet, hogy a lényegre tapintott. Idősebb a férjénél, és ez kezd látszani is.

Ráadásul a kis Enguerrand halála óta nem tudott megfoganni… Igen, lehet, hogy magának van igaza…

A kocsis megálljt kiáltott, ezért az öreg elhallgatott, és a hintó elé sietett, hogy megnézze, mi történt: csak egy részeg volt, aki a Barillerie utca közepén kis híján a lovak patája alá tántorgott. A közjáték az egyik oldalról káromkodással, a másik oldalról némi szitokkal megoldódott.

A Citét és a Kis hidat elhagyva elérték a könyvek kerületét, mely az egyetemi kollégiumok szomszédságában állt. Itt csoportosultak az új Saint-Séverin-templom köré a tekercskészítők, a másolók, a kötők, a képkifestők és a közírók. Ragasztó, bőr és tinta szaga érződött. Azután elhaladtak a kis Saint-Julien-le-Pauvre perjelség mellett, mely a gazdag Longpont apátság alá tartozott, és melynek egyszerű kápolnája mindössze négy éve készült el. Az Elveszett utca a mezők, szőlőföldek és kertek határán, melyeket a néhai Fülöp király emeltette nagy városfalak fogtak közre, a háttérben húzódott, és a Notre-Dame lábánál futott ki a Szajnához. Minden békés és nyugodt volt a mezei környezetben, az éjszaka tompa moraja a hidak környékére összpontosult. Nyugati szél kerekedett, mely kis, tejfehér hullámokban sodorta arra a folyó vizét, és rátelepedett a tetőkön nyikorgó szélkakasok fémjére.

A hintó megállt egy ház előtt, melynek erős falai kertet fogtak közre, ahol különféle füvek nőttek egy almafa körül. Vastag, nagy vasalatokkal ellátott kapu nyílt rá, de nem volt könnyű a bejutás. Flore d'Ercri vitte a szót, miután Renaud kopogása nyomán megjelent egy arc a rácsos kémlelőben:

– Nyisson kaput – parancsolta. – Az a hölgy van itt, akit a mester hajlandó fogadni.

Engem pedig nemrég láthatott!

Egy gyertya fénye esett a lány arcára, s a látvány bizonyára megelégedésre szolgált, mert a kapuszárny nagy nyikorgások közepette kinyílt, s mögötte előtűnt egy se széle, se hossza férfi, akit még a papi ruhához hasonló öltözéknek sem sikerült megnyújtania.

Harminc körül járhatott, arca a legkevésbé sem emlékeztetett elmélyült gondolkodóra: bizonyára a mester szolgája volt. Kritikus pillantással végigmérte az érkezőket, Philippa azonban kiszállt a hintóból és megindult felé. Megjelenése nagy hatást tett a férfira, aki meghajolva félrehúzódott:

– Kövessen, kérem, nemes hölgy…

Egyedül Flore kísérhette el az úrnőjét, s a kapu ridegen bezárult Renaud orra előtt, 3 A mai Maubert tér

aki a nyomában lépkedett:

– Maguk várjanak itt! – kiáltotta ki a cerberus a kémlelőn át. – És legyenek türelemmel: sokáig tarthat…

Nem tehettek mást, követniük kellett az utasítást, és míg a változatlanul morgolódó Pernon félrehúzódott, hogy szükségét végezze, Renaud egy fához kötötte a lovát, és a Szajna felé indult, hogy jobban megcsodálhassa a katedrálist, melynek sziluettjét kísérteties fehérségbe vonta a hold. Ekkor egy lovát kantáron vezető férfi bukkant fel az utca végén: amikor odaért az alkimista házához, a hintóhoz tartozókkal mit sem törődve kesztyűs kezével erőteljesen bekopogott a kapun. Hamarosan ismét felbukkant a kémlelőben a szolga:

– Messziről jövök, hogy lássam a mestert – jelentette ki a jövevény, le sem halkítva a hangját. – Most rögtön találkozni akarok vele!