Juliette Benzoni - Az átok

– A nagy téli szelek el fogják sodorni…

– Pedig állni fog… méghozzá a faszerkezet nélkül, melyet elvesznek, amint kész az épület…

Renaud hátrafordult, és egy idősebb, magas és életerős férfit látott, aki vastag vászontunikát viselt bőrövvel, melyről szintén bőrerszény csüngött. Erőteljes orrú, virágos arcát rövid, göndör szakáll keretezte, mely ugyanolyan szürke volt, mint a szeme. Gyapjúsapka fedte a fejét, alóla néhány hajtincs bukkant elő. Durva cipője poros volt, és Renaud ebből arra következtetett, hogy a kápolna építésén dolgozik. Nagy hatást tett rá határozott fellépése, mégsem adta meg magát:

– Nem szeretnék makacsnak tűnni, mindazonáltal úgy látom, túl sok a lyuk, és kevés a kő…

– Több van, mint gondolná. Nem látszik, de minden oszlopot erősen megtámasztanak, hogy tartsa a boltívet. A lyukak pedig nem maradnak üresek. Nagy, színes üvegek kerülnek beléjük.

– Üvegek? Ilyen hatalmasak?

– Igen. Az ég minden fényessége beáramlik majd a kápolnába, és életre kelti az üvegek színét.

– Igazán csodálatos lesz! – jelentette ki Renaud nem titkolva elragadtatását. –

Boldogság lehet itt dolgozni…

– Nagyon nagy boldogság… annál is inkább, mert én vagyok az építész. A nevem Pierre de Montreuil… De bocsásson meg – tette hozzá, és kis biccentéssel magára hagyta az apródot, hogy egy harminc körüli férfihoz siessen, akinek kalapja alól szőke tincsek bukkantak elő.

Nagyon magas volt, és szinte sovány, így kissé hajlottan járt. Hosszú, barna gyapjúruhát viselt ugyanebből az anyagból készült ujjatlan zekével, melynek nyílásaiból vakondprém bélés látszott ki, s gondolataiba merülve lépkedett. Szép volt az arca hangsúlyos vonásaival és néhány ráncával, nem is beszélve a széles mosolyról, melyben azúrkéken ragyogott föl a szeme. Menet közben összedörzsölgette a kezét, hogy felmelegedjen, és amikor Pierre de Montreuil odaért hozzá, üdvözlésül megölelte, majd belekarolt az építészbe, hogy együtt folytassák az utat, és kényelmesebben beszélgethessenek.

Ebben a pillanatban egy fiatal inas érkezett oda, és teli tüdőből Renaud de Courtenay nevét kiáltotta, hogy túlszárnyalja az építkezés lármáját. A fiú odasietett hozzá, s útja közben kis biccentéssel köszöntötte az építészt és társát.

– Engem keres – jelentette. – Madame de Coucy-nak szüksége van rám?

– Nem. A királyné kéreti. Jöjjön gyorsan! Nem szeret várni.

Renaud a nyomában belépett a palotába, és a lépcsőt elhagyva átszelt két termet, melyek egyike a tanácsterem volt, a másik pedig az ebédlő, s végre elért egy míves ajtóhoz, melynél két őr posztolt. Itt nyílt az anyakirályné, Kasztíliai Blanka lakosztálya, akit a menye, Provence-i Marguerite jelenléte ellenére továbbra is királynénak hívtak.

A kertre néző két ablak megvilágította tágas helyiségbe lépve Renaud úgy érezte, mintha templomba érkezett volna. Nagy személyiség élt itt, és nem is volt szükség a faliszőnyegek pompájára, melyeken Kasztília tornyai forrtak egybe a francia liliommal, hogy átérezze a hangulatot. A kép középpontjában egy termetes asszony állt talpig fehérbe öltözve, ahogy az a királyi özvegyekhez illik, ennek a gyásznak azonban nem sok köze volt az első napok szigorú flandriai vásznához. A ruha bársonyból készült, hermelin díszítette, és muszlinfátyol hullott rá egy mesterien kidolgozott, zafírral ékesített aranykarikából. A fátyol alól ezüstszálakkal átszőtt fekete haj sejlett elő. Az ötvenhat éves Kasztíliai Blanka még mindig szép volt előkelő arccsontozatának köszönhetően, melyre feszesen simult elefántcsont bőre, s sötét szeme intelligensen csillogott. Magas támlás széken ült egy kék és arany szőnyeggel letakart asztal mellett, és sápadt kezével, melyet a reuma csomói kezdtek eltorzítani, egy ezüstveretes, borjúbőr pergamenlapokra írt könyvet simogatott. Más hölgyek vették körül, Renaud azonban, akit elkápráztatott a hófehér alak, csak színek kavalkádját látta, melyből azonban kiemelkedett Philippa de Coucy, aki bemutatta:

– Íme, madame, az apród, akiről beszéltem, és aki a Templomos Rend egyik méltóságának barátságából került hozzánk. Renaud de Courtenay a neve…

A kasztíliai hölgy szeme elszakadt a könyvtől, hogy a bemutatottra szegeződjön, aki azonnal úgy érezte, a veséjébe látnak. Egy perc múlva a királynő megszólalt.

Kellemesen csengett mély hangja:

– A Szentföldön született, úgy mondta, barátnőm? Meglepő. Azt hittem, arrafelé már nem élnek Courtenay-k. Úgy tűnt, mind itt vannak… vagy Konstantinápolyban.

Hol látta meg a napvilágot, fiatalember?

Mivel egyenesen hozzá szólt, Renaud térdre ereszkedett:

– Antiochiában, madame, ha hihetek annak, amit mondtak, hisz pelenkás gyermek voltam még, amikor Nyugatra hoztak.

– És ki volt az apja?

– Thibaut, aki a jeruzsálemi udvarban nevelkedett a szent IV. Balduin király mellett, akinek társa, fegyvernöke és leghűségesebb szolgája volt egész dicsőséges és fájdalmas élete során…

– A leprás? Úgy hallottam, nagy király volt, ahogyan mindenkinek annak kell lennie, aki azon a földön uralkodik, ahol szentséges urunk halálát lelte. Ebből azonban nem derül ki, kinek a fia volt ez a Thibaut.

– III. Joceliné, Edessza és Turbessel utolsó grófjáé. Az egyetlen fia volt. Fattyú –

vetette oda Renaud szinte kihívásként, hisz tudta, hogy muszáj megmondania –, de elismert fia!

– És az édesanyja?

– Sosem mondták meg a nevét. Csak annyit, hogy nagyon magas rangú hölgy volt…

és meghalt. Azután az apám templomosnak állt.

A királyné ajkán még hangsúlyosabbá vált a megvető ránc:

– Más szóval maga is fattyú, aki bizonyára házasságtörő feleségtől született, hisz eltitkolták maga elől a nevét. És az apjával ellentétben magát nem ismerték el?

– De igen, madame! – vágott vissza Renaud, és felegyenesedett. Képtelen volt tovább görnyedni a királyné előtt, aki nyíltan megvetette. – Az elismerési okmány Adam Pellicorne testvérnél van, aki Joigny parancsnoka, és a frank királyságban az apám társa és barátja volt. Ő vitt el Raoul de Coucy báróhoz, hogy teljessé tegyék lovagi nevelésemet.

– És ki kezdte meg?

– A nevelőapám, Olin de Courtils úr, Isten fogadja be lelkét. Ő nevelt fel gyengéd feleségével, Alais asszonnyal, aki szintén megtért a Teremtőhöz…

– Ebben az esetben miért nem maradt ott náluk? Lovaggá üthette volna a környékük legrangosabb ura is. Hol is van az?

– Gastine-ban, nem messze Châteaurenard-tól. A fogadott szüleim meghaltak, mint mondottam. Ahogy előírták számomra, elmentem a joignyi parancsnokságra, hogy Adam testvérre bízzam magam… aki a keresztapám – tette hozzá Renaud visszaemlékezve az öregember szavaira.

– Jól van, akkor miért nem maradt ott? Nemes dolog a Templom szolgálata!

– Igaz, madame… de Isten hívó szava kell hozzá. Engem bizonyára nem talált méltónak.

– Mit tud maga erről, és kinek képzeli magát, hogy értelmezni merészeli a Mindenható szándékait? – kiáltott fel a királyné villámokat szóró szemmel. – Novícius lehetett volna, és egy idő után, sok-sok ima révén talán megjött volna az elhivatottság!

Viharossá vált a hangulat, és Renaud nem értette, miért fogadja ennyire tüskésen az anyakirályné. Mintha személyesen haragudott volna rá. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Philippa asszony dermedten állt, és eszébe sem jutott, hogy megvédje a szolgálóját: elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Renaud a nyomasztó csendben mély lélegzetet vett: