Juliette Benzoni - Az átok

– Mindig sokat imádkoztam, madame, ahogyan arra mélyen vallásos nevelőanyám tanított, s még többet imádkoztam a halála után. Ennek ellenére továbbra sem érzek vonzódást a kolostori élet iránt. Még a Templom címere alatt sem!

– Pedig jól állna magának. Visszatérhetne a szülőföldjére, mely a világ legszebb vidéke, hisz ott született isteni Megváltónk.

– Vissza szeretnék menni, de nem templomosként!

– Igazán? No de miért? – nevetett fel szárazon Blanka. – Talán… más is vonzza, mint a keresztes szellem? Meg akarná találni… a gyökereit?

– Nem értem, madame…

– Maga szőke, de a bőre kissé barnás, ami arra utalhat, hogy a titokzatos hölgy, aki szülte, esetleg… szaracén?

– Ó! Ezt a méltatlanságot!

A felháborodott fiatal hang, mely tiltakozón felcsattant, belefojtotta a fiatalemberbe a haragot, melyet képtelen lett volna tovább türtőztetni. Arannyal díszített, vidám piros ruhás, karcsú alak lépett elő a terem sarkából, elhaladt Renaud mellett, és az egybegyűltek tiszteletteljes meghajtásával mit sem törődve odalépett Kasztíliai Blankához. A királyné nyugalmát megőrizve, kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Nos, leányom, mi lelte?

– Egy ideje már itt vagyok, és mindent hallottam. Ó, madame, hogy lehet ennyire kegyetlen? Mit tett maga ellen ez a fiatalember, hogy így bánik vele?

A kedves akcentus színezte hang dallamosan csengett, de az anyakirályné érzéketlennek tűnt rá. Megvető ráncba húzódott keskeny ajka:

– Mit tett ellenem a fiatalember? Elfeledkezik magáról, lányom. És főként arról, kivel beszél!

Provence-i Marguerite – természetesen ő volt – nem hátrált meg a szemrehányás elől. Nyugodtan felelt:

– Férjem nemes édesanyjával beszélek, s a férjem a legkönyörületesebb, a legnyitottabb és a legkevésbé megvető ember a világon, és nem hinném, hogy valaha is eszébe jutna, hogy valakinek szemrehányást tegyen a születéséért, melyért senki sem felelős. Még kevésbé tenne sértő feltételezéseket.

– A házasságtörés halálos bűn, és a gyümölcse…

– Ki ne mondja! Bűn az is, ha megaláz valakit, aki nem érdemli meg. Nézze meg ezt az apródot, és mondja meg…

Visszafordult, hogy Renaud-ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be… Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is. Élete a ragyogó, együttérző tekinteten csüngött, mely mosolygott rá.

Egy kéz erőteljesen megrázta, és kimozdította éber álmából, miközben egy férfihang megparancsolta, hogy álljon fel. Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil-jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította. IX.

Lajos király, akit máris az egész királyság glóriával övezett földi koronája mellé.

Szent ég! Milyen idióta voltam! Ostobának fog vélni! gondolta magában, fel sem mérve, mi van születőben a szívében Marguerite iránt. A király ismét hozzá szólt, miután a felesége befejezte magyarázatát.

– Nos, fiatalember? Mi lelte? Mintha kővé vált volna?

– A… a királyi felség! – dadogta a szerencsétlen.

– Vidékről jöttem… és nem vagyok hozzászokva!

– Majd megjön az is. Bár… nem gyakori, hogy rosszul bánik valakivel az egyik királyné, és megvédelmezi a másik. Legalább most már tudni fogjuk, kicsoda. Most köszönjön el a hölgyektől, és várja meg a bárónét odakint! A jelenlétünktől távol könnyebben összeszedheti magát!

Hogy megmutassa, nem elzavarja, Lajos csókra nyújtotta a kezét a fiatalembernek, aki hálásan fogadta, meghajolt, és óriási megkönnyebbüléssel indult az ajtó felé. A királynak igaza volt: össze kellett szednie magát. A felhajtóhoz futott, ahol megállt, hogy az égre emelje a tekintetét, és mélyen belélegezze az enyhe, napsütéses levegőt.

Ekkor vette észre, hogy valaki követte, és megállt mellette, majd megszólította.

– Kíváncsi vagyok – mondta a lány –, miért fogadta ilyen rosszul az öreglány?

– Az öreglány? – mérte végig meglepetten Renaud a szemmel láthatólag neveletlen kísérőjét, aki Marguerite-éhoz hasonló színű selyemruhát és főkötőt viselt. Nagyon fiatal lány volt. Alig tizenkét éves lehetett, s olyan egyenesen tartotta magát, akár egy kiskakas. Határozottan csúnya volt hosszú orrával, zavaros vonásaival, furcsa vörös hajával és gunyoros szájával, melyben azonban szép fehér fogak látszottak. Renaud arra gondolt, úgy fest, akár egy kis boszorkány.

– Ha Blanka királynéról beszél, kisasszony, úgy tűnik, nem tiszteli kellően!

– Öreg, nem? – felelte a lány. – Mégsem fogadja el a korát, hisz ahogy a palotabelieket halljuk, még mindig ő a királyné, az igazi. Pedig tíz éve Madame Marguerite-nek járna ez a cím, de az anyósa rosszabbul bánik vele, mint a cselédeivel.

Mert féltékeny.

– Mire?

– Ilyen ostobaságot csak egy férfi kérdezhet… magától értetődik! Féltékeny, mert Madame Marguerite fiatalabb és szebb, mint ő valaha is volt, és király urunk nagyon szereti!

Ugyanazzal a napsütötte akcentussal beszélt, mint az úrnője, és Renaud arra következtetett, hogy bizonyára ő is Provence-ból származik. Mégis bizonyosságot akart:

– Úgy tűnik, maga is nagyon szereti Madame Marguerite-et. Az udvarhölgye?

– Méghozzá a legközelebbi, mert távoli unokatestvére vagyok. Sancie de Signes a nevem, és Marguerite királyné a keresztanyám.

– Sancie, szép név – dicsérte Renaud, aki hirtelen kezdte rokonszenvesnek találni a kislányt, aki oly közel áll Provence-i Marguerite-hez.

– Köszönöm, de csak a királyné és azok szólíthatnak így, akiket szeretek –

jelentette ki a lány szigorúan. – Nem akárki!

– Mostanáig azt hittem, nem vagyok akárki – sóhajtotta a fiú –, de Blanka királyné emlékeztetett, hogy egy senki vagyok.

– Ne beszéljen ostobaságokat! Ha az öreglány megveti is, mindenki felfigyelt az értékére, legyen akár fattyú is. Courtenay-nek, a császár rokonának lenni nem semmi.

Ráadásul az apja a legendás leprás király lovagja volt, az édesanyja pedig egy titokzatos hölgy: ez igazán lángra gyújtja a képzeletet! Igaz is, maga előtt is titok övezi az édesanyja kilétét?

– Nem. Tudom, ki volt, de hallgatnom kell róla.

– Én nem fogom a titka kiadására kérni. De biztos lehet benne, hogy sok hölgy kacsintgat majd magára.

– Kockáztatva, hogy kiváltja Blanka királyné nemtetszését, aki, ahogy mondja, mindenható? Képzelődik.

– Tudom, mit beszélek: ismerem őket, és biztos vagyok benne, hogy ketten-hárman máris arról álmodoznak, hogy kifürkészik a titkát… És ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz: még mindig nem tudjuk, miért támadt magára az első pillanattól az öreglány!

– Könyörgök, ne nevezze így! Még ha rám is támadt, ahogy maga mondja, zavarba hoz vele: mégiscsak királyné!

– Igaz, és felséges királyunk kiskorúsága idején igazi uralkodó volt, aki tudta, hogyan törje le a lázadókat – akik közé a maga Coucyjai is tartoztak! –, és bölcsen kormányozta a királyság hajóját. Mostanra felséges urunk harmincéves: elég felnőtt, elég vitéz és elég bölcs ahhoz, hogy egyedül rendezze az ügyeit!