Juliette Benzoni - A templomosok kincse

Clément testvér hazatért tehát, de Marseille-t hátrahagyva inkább a jelentős ruou-i parancsnokságon rendezkedett be, ami lehetővé tette, hogy szülőföldjére visszatérve kiterjessze befolyását a vidéken és az emberek fejében, távol a város nyüzsgésétől.

Természetesen újra felvette a kapcsolatot a valcroze-iakkal is. Barátság szövődött közte és Renaud között. A kis Olivier csodálattal figyelte őket. Lassanként a templomos nagy hatalmú személyisége, példás hite és szerzetesi tisztasága annyira átjárta a fiút, hogy végül arkangyalféleséget látott benne, aki leszállt a földre, hogy megváltsa a szegény halandókat.

Elsőként Sancie, a figyelmes anya vette észre a rajongást, de nem aggasztotta, hisz arra gondolt, hogy a kamaszkorral fia vágyai majd inkább a lányok, mint a Templom szigora felé fordulnak. Tudta, milyen nagy volt férje testi étvágya, legnagyobb örömére, és nem minden ok nélkül abban bízott, hogy az alma nem esik messze a fájától. Olivier azonban, bár szerette a lovakat, a fegyvereket, a vadászatot és a trubadúrdalokat, melyek a hőstetteket és a hölgyek szerelmét dicsőítették, egyetlen lány iránt sem érdeklődött különösebben, inkább hosszú beszélgetéseket folytatott Anselme káplánnal, a művelt és gyengéd pappal, aki megtanította olvasni, és nagyjából mindenre, amit tudott. A szülők végül aggódni kezdtek.

– Csak nem kéri egy nap az engedélyünk, hogy szerzetesnek álljon? – tört ki Renaud félrevonva Anselme atyát, hogy megkérje, terelgesse egy szem fiát Isten királyságánál kevésbé éteri világok felé.

A pap azt felelte, hogy nem ő terelgeti, de a kamasz emelkedett lélek, aki nem érheti be túlságosan földhözragadt hétköznapokkal.

– Ugyanakkor – tette hozzá –, azt hiszem, nem kell tartania sem a papságtól, sem a bencés, ferences vagy másmilyen csuhától. Olivier túlságosan szereti a fegyvereket, a nagy tetteket, a szép harci történeteket. Hitvallásként várja a lovaggá ütést, mely igazi elkötelezettség lesz számára a gyengék, a sebesültek, az áldozatok védelmében, mint Isten szolgálatának legjobb módja.

– Maga a gyóntatója: nem lakozik női arc a szíve mélyén? Nem arra kérem, hogy árulja el a gyónási titkot. Nem kérek nevet…

– Melyet amúgy sem adna ki nekem, Renaud nagyúr, maga ugyanolyan jól tudja, mint én. A szerelem sosem volt bűn, melyért megbocsátást kell kérni, ha nem sért egyetlen isteni parancsolatot sem!

– Igaza van. Bocsásson meg. Talán még túl fiatal…

Renaud megnyugtatóan akart fellépni, amikor elmesélte a beszélgetést Sancie-nak, de asszonyi és anyai érzékenységében a felesége tisztánlátóbbnak bizonyult:

– És maga beérte ennyivel? Túl fiatal, azt mondja? Gyerekként is lehet valaki szerelmes teljes szívéből. Nem érti, miféle sorsot jósolt Anselme atya? Templomosit!

Elfelejti, hogy a rokonunk, Clément testvér maga mellett, s talán még magánál is jobban, a hőse, a modellje?

– Nem, nem felejtem el – felelte hirtelen elkomorulva Renaud, és végül kitört. – Az ég összes szentjére, nem csak a Templom létezik! Az ispotályosok is lovagok, és ugyanolyan jól harcolnak, mint a… riválisaik, hisz mindig is azok voltak!

– Ne próbáljon félrevezetni. Az nem ugyanaz, és maga is tudja, hogy igazam van…

Igen, Renaud tudta, és maga sem hitte igazán azt, amivel nyugtatni próbálta a lelküket. Mivel ez az egyetlen gyermekük volt, minden áldozatra késznek érezték magukat, hogy eltereljék az útról, mely a dicstelen pusztuláshoz vezet, melyről tudták, hogy elkerülhetetlen. Renaud dühödten arra gondolt, hogy ha Isten megengedte volna, hogy megtalálja Roncelint, és megfizettessen vele a bűneiért, Aymar de Rayaq, a Hattin-szarvnál remeteként élő öreg templomos lelke, aki a máglyahalált választotta, hogy megpróbálja megmenteni az igazi keresztet, talán megnyugodhatott volna, és visszavonja átkát. Az a démon azonban úgy eltűnt, hogy Courtenay végül arra gondolt

– s a gondolatát Sancie-val is megosztotta –, hogy talán nem is igazi ember volt, hanem a Sátán egyik szolgája, akinek az a feladata, hogy elveszejtse a tiszta lelkeket: annak a Templomnak a híveit, melyet egykor Szent Bernát áldott meg, s mely oly hatalmas volt szegénységében, míg halmozni nem kezdte a kincseket…

Egy időre Olivier szülei újra reménykedni kezdtek. A pünkösdi tornán Boniface de Castellane-nál, ahol a környék teljes nemessége ott tolongott, úgy tűnt, hogy egy lány magára vonja Olivier figyelmét. Agnès de Barjols-nak hívták, tizennégy éves volt, és egy személyben megtestesítette a tavasz összes virágát dús hajzuhataga alatt, melynek aranyszínét a nap is megirigyelhette. Olivier tizenöt éves volt, de korához képest magas, és jogosan volt büszke rá az édesanyja. Természetesen sokan sürgölődtek Agnès, a ragyogó csillag körül: csikók, lovagok, sőt bárók is, de a szép gyermek mintha Olivier-t választotta volna, és szemmel láthatólag nagyon sajnálta, hogy a fiú nem viselheti a jelvényeit a tornán, hisz még nem ütötték lovaggá. Amennyire csak az illem engedte, együtt látták őket. Ami nem volt sok, de anélkül, hogy a fia megvallotta volna neki, Sancie a fiú tekintetében felragyogó újfajta láng láttán megesküdött volna, hogy végre megszólalt a szíve. Olivier egyébként hirtelen sürgetni kezdte, hogy végre lovag lehessen.

– Türelmetlenül várja, hogy csilloghasson a tornákon – magyarázta elragadtatva Renaud a feleségének. – És mivel minden tudása megvan hozzá, jövő pünkösdre meg is teheti. Nagy ünnepséget rendezünk…

Ez a perspektíva néhány hónapnyi vidám reménykedést hozott számukra. Ha megházasodik, Olivier megkapja a gazdag Bédarrides birtokot, amivel igen jelentős nagyúr lesz, s legalább a helyszínről irányítja az ügyeket, nem pedig a távolból, egy megbízott „várúron” keresztül, legyen az bármennyire elkötelezett is. Azután megérkezett a hír: Agnès de Barjols hozzámegy d'Esparron nagyúrhoz.

Ha Olivier-t lesújtotta a hír, nem mutatta. Természettől fogva hallgatag volt, aki kevéssé tárja fel érzelmeit. Folytatta felkészülését, mintha mi sem történt volna, és rendkívüli kitartásról tett tanúságot a bajvíváson, mely a lovaggá ütését követte egy emlékezetes ünnepségen, melyen az egész környék megjelent. Hatalmas sikert aratott a hölgyek és kisasszonyok körében. Sokan küldtek felé gyengéd pillantásokat, és remélték, hogy a lándzsája végéről megkaphatják a torna királynőjének járó koszorút.

Olivier azonban az egyszerre zavart és boldog édesanyja lábához tette le. Este mégis minden jelen lévő hölgyet megtáncoltatott, mintha nem is imádsággal és virrasztással töltötte volna az előző éjszakát.

Hat hónappal később engedélyt kért az apjától, hogy templomosnak álljon. Renaud nyugodt, de hajlíthatatlan nyugalommal feszült ellene.

– Istent akarom szolgálni a lelkemmel és a kardommal – magyarázta a fiú.

– Ehhez nem kell szerzetesnek állnod. Megteheted világiként is, úgy, hogy közben feleséged és gyermeked van!

– És kinek a szolgálatában harcolhatnék? A provence-i grófokéban, akik Nápoly királyává emelkedve alig emlékeznek már ránk, pedig a hűbéruraink? A francia király szinte nyílt harcban áll a pápával, és a rokonaink, a Courtenay császárok már csak egy fiatal lány képében léteznek, aki szintén Itáliában él, hisz az apja a néhai Charles d'Anjou, a nápolyi király lányát vette feleségül. Az ősi Courtenay birtok már egy oldalág kezében van, melyet nem is ismerünk. Már csak a templomosok harcolnak a Szentföldön. Ezért akarok csatlakozni hozzájuk. Ott biztos lehetek benne, hogy a kardom igazán Istent szolgálja!