Juliette Benzoni: A templomosok kincse

Hosszan imádkozott, alamizsnát hagyott az aprócska szentélyben, melyet nemrég emeltek a hegyoldal aljában, és folytatta tovább útját az otthona felé, melyet, ebben biztos volt, ugyanúgy talál, ahogyan hagyta. Hisz unokabátyjára, Clément de Salernes-re bízta az igazgatását, akinek Saint-Mayme-de-Trigance-i parancsnoksága a közelben állt. Megbízott a Templom tisztségviselőjében, és még a Hattin-szarvnál megélt borzalmas jelenet ellenére sem bánta meg döntését egy percre sem, hisz nagyon szerette Clément testvért, és nem volt olyan ostoba, hogy úgy gondolja, minden templomos olyan romlott, mint Roncelin.

A Valcroze kastély egy magaslaton állt, nem messze Castellane városától, ahonnan szabad kilátás nyílt a fantasztikus, erdős hegyoldalakkal teli tájra, melyek mélyén egy smaragdzöld, megközelíthetetlen zuhatag zubogott alá. Szőke és okker kövei ellenére ugyanolyan ijesztő hatást, keltett, mint a többi, a XI. század folyamán épült erődtársa.

A fa kiszögellésekkel védett, kerek tornyokat magas falak kötötték össze. Donzsonja nem volt, de az enyhén emelkedő tágas belső udvarban – lesimították a hegyoldalt az építkezéshez – egy nagy lakóépület állt, melynek szigorát néhány oszlopos ablak enyhítette. Valcroze építéséhez visszaszorították a sűrű erdőt a hegyoldalban, mely meredekre váltva kanyargós és veszélyes fallá alakult a nyugtalanító, titokzatos völgyek felett, melyekben a Verdon vize kanyargott. Lovak, erős férfiak és jól megépített szekerek kellettek az oda vezető úthoz, de az apró, illatos növények, mint a kakukkfű, a majoránna, a liliom, a vad bazsarózsa, felkapaszkodtak egészen a kastélyig. Felette a sziklás kőcsipkék fenyőbe, zöld tölgybe, nyírfába és szilfába öltöztek, s az erdők bőséges vadállománynak adtak otthont a környék lakóinak örömére, mely egyébként is gazdag volt bárány- és kecskenyájakban, melyeket a fennsíkokra hajtottak ki legelni, távol a szédítő völgykatlanoktól. A falu a zuhatag egyik kanyarulatában emelkedett. A kastély mosónői oda hordták a szennyest, hisz nem volt hosszú az út, és ha veszély fenyegetett volna, a parasztok gyorsan védelmet találtak javaikkal együtt.

Ez a provence-i vidék lélegzetelállító, vad szépségével nem volt annyira nehezen élhető, mint látszott, és Valcroze urai pompában versenyre kelhettek a legelőkelőbb nemesekkel is, ahogyan azt a nagyterem kárpitjai és szőnyegei, az ezüst-, kristály- és aranykincsek alatt roskadozó tálalók, a szépen megmunkált ládák, a pazar fegyverek és a lakók gazdagságának egyéb jelei tanúsíthatták.

Félúton a nagy Riou-Lorgues és Draguignan parancsnokságok alá tartozó hatalmas templomos földek, melyek bástyái a völgyek déli részén álltak, és a nagy hatalmú szomszéd, Castellane között, a Valcroze birtok nem volt túl nagy, de azon túl, hogy gazdájának Bédarrides-ban, Avignontól északra is volt egy szép birtoka, Provence egyik leggazdagabb urának számított, mert a nyájakon, az erdőkön, a farmokon és a mészfennsíkokon túl azt suttogták, hogy Adhémar apja a keresztes hadjáratról kincseket hozott haza, melyeket az örököse féltve őriz, s amikor szükség mutatkozik, felhasznál, de mindig csak módjával. Bár nagyvonalú és gazdag életet éltek a kastélyban, sosem szórták a pénzt.

Sancie váratlan, békés, gyengéd és vidám boldogságra lelt itt egy idős férfi mellett, aki apaként tudta szeretni – sokkal jobban, mint saját, zsarnoki és gyakran érzéketlen apja. Megtanulta szeretni a hatalmas természetet, melyet a zubogó víz zajai töltenek be, melyről Adhémar azt állította, hogy pontosan olyan színe van, mint a szemének.

Ezért örömmel és megkönnyebbüléssel tért vissza, a ház a lehető legjobb menedéknek tűnt fájó szíve számára. Tudta, hogy sajnálták az elutazását, és néhai öreg férje jó szándékú árnya vár rá.

– Végre hazaértünk! – sóhajtott fel Honorine, amikor az egyik inas ismerős kürtjelére kitárult a súlyos vaspántokkal megerősített, nehéz tölgyfa kapu, és nyikorogva felemelkedett a félelmetes rács. A kis menetet már messziről észrevették, és a kastély úgy zsongott, akár egy méhkas. Egy feudális lak zárt világ, és Valcroze vára lármásan ébredt: összekeveredtek a lovászok kiáltásai, a cselédek nevetése, a konyhai személyzet ellentmondásos és rémült utasításai, a baromfiudvar kotkodácsolása, a falakon pedig egy üdvözletet zengő trombita hangjai. Valcroze úrnője hazatért. Annyi időt sem hagytak neki, hogy leszálljon a nyeregből, körülfogták, megéljenezték, felmelegítették a szívét. Szeretetre volt szüksége, és az itteni szeretet nagyon sokat ért.

Egyébként is olyan kék volt az ég, és úgy cikáztak a fecskék!

Rámosolygott Maximinre, az intézőre, Barbette-re, aki a cselédek kis hada felett uralkodott és az étkezéseket felügyelte. Néhányan, akiket kislányként ismert, megnőttek időközben, és most a szomszédos réten sietve összeszedett levendula- és rozmaringcsokrokkal fogadták. Azután előjött Clément testvér is, aki aznap éppen heti ellenőrző körútján járt. Sancie örömmel látta viszont, hisz őszintén kedvelte, és érintetlenül megmaradt benne ez a szeretet a piros keresztes templomos köpeny ellenére is, melyet most már mindig enyhe rossz érzéssel látott. Nem kételkedett benne, hogy ez a harmincöt körüli férfi, aki a páncél viselésére született, a rend kezdeti tisztaságát és tüzes hitét hordozza magában. Erőteljes, barna arcában, melyen idő előtt megjelentek a gond ráncai, gyengéd, szürke szempár ragyogott, igazi fényben és életörömben.

– Hogyan köszönjem meg mindazt, amit értem tett itt, Clément testvér? Semmi sem változott, mintha csak tegnap mentem volna el.

– Ez így természetes, hisz megígértem! Jöjjön be, Sancie úrnő, jöjjön be az otthonába! Türelmesen és derűsen várta, bizton tudva, hogy egy nap visszatér. Talán nem ilyen hamar! Lajos király hazatérne?

– Nem, én azonban házasan térek vissza. A király és saját akaratomból hozzámentem Renaud de Courtenay-hez, az egyik legvitézebb lovaghoz, aki most már uram.

– Csodálatos! – kiáltott fel széles mosollyal Clément testvér. – Remek hír, amiért hálát kell adnunk Istennek… De hogy lehet, hogy nincs itt magával?

– A király üzenetet bízott rá az édesanyja számára, én pedig nem vágytam viszontlátni Blanka királynét.

Clément testvér elnevette magát:

– Ahogy látom, most is ugyanúgy szereti? Nos, akkor megvárjuk a férje visszatértét, hogy megismerkedjünk vele.

– Lehet, hogy soká elmarad… és hogy továbbra is szükségem lesz a segítségére… és a tanácsaira a birtokaimhoz…

Hirtelen elveszettnek érezte magát, és a templomos egy csapásra megértette, hogy nincs minden rendben Valcroze asszony életében, és az új házasság talán nem hozott boldogságot számára. Gyerekkora óta ismerte azonban az unokahúgát, és tudta, hogy lehetetlenség szóra bírni, ha nem akar beszélni. Aznap mindössze kedélyesen megállapította:

– Majd együtt várjuk. Pontosan tudja, drága Sancie, hogy sosem hagynám cserben.

Jó érzés volt, hogy számíthatott rá, és Sancie egy pillanatra kísértést érzett, hogy mindent elmondjon, de félt, hogy a valóságtól távol eső” képet festene a férjéről, ezért inkább hallgatott.

Egy nap mégis napvilágra került az igazság, amikor egyértelművé vált, hogy Valcroze egyhamar nem látja meg új urát. Miután átadta az üzenetet a beteg Kasztíliai Blankának, aki ágyban fogadta és kérdésekkel halmozta el, melyek mind az aggodalommal vegyes vágy körül forogtak, hogy mikor tér már vissza a fia, majd elbocsátotta anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy van, Renaud Courtenay-be ment, ahonnan Marié, Konstantinápoly császárnéja ki sem mozdult. Guillain d'Aulnay-t akarta látni, az egyetlen barátját a világon, és imádkozni akart a kastély kápolnájában a kőlap előtt, mely alatt a nagyapja, Thibaut nyugodott. Ott tudta meg – többé-kevésbé erre is számított –, hogy részben elhagyatott palotájában Balduin császár továbbra is hadakozik a krónikussá vált pénzhiányból és elégtelen haderejéből fakadó nehézségekkel. Visszagondolva rá, hogy a többi kereszteshez hasonlóan ő is megesküdött, hogy a keresztes hadjárat után segítségére siet Balduinnak, Renaud egyszerűen úgy határozott, hogy a herceg szolgálatába állítja kardját, akinek sokat köszönhet, és akit őszintén szeret. Visszatért tehát Marseille-be, ahol hajóra kívánt szállni. Innen küldött szándékát közlő levelet a feleségének. Gilles Pernon vitte el Valcroze-ba. Nem minden tiltakozás nélkül, de a Szentföldről való visszatérés óta az öreg fegyvernöknek megromlott az egészsége. Tagjait eltorzító reuma gyötörte, nehezen viselte a hosszas lovaglásokat, és asztmás rohamok törtek rá. Provence napsütése és száraz klímája hasznos lehetett számára, és Renaud végül jobb belátásra bírta. Egyedül indult Konstantinápolyba…