Juliette Benzoni - A templomosok kincse

A levelet olvasva Sancie elsírta magát. Meggyőződése volt, hogy sosem látja viszont a férjét, aki szemmel láthatólag nem kér belőle, és aznap este elmesélte Clément testvérnek, hogyan köttetett a házasságuk. Pattanásig feszültek az idegei, és nem titkolt kétségbeesése láttán á testvérnek nehezére esett, hogy ne szegje meg a rend törvényét, mely megtiltja a nők minden érintését: szívesen kínálta volna vállát könnyei menedékéül. A kezét mégis megfogta:

– Nem tudom, mit mondjak, gyermekem, a szenvedése láttán, mely elszomorít. De azt hiszem – folytatta hirtelen, maga sem tudta, honnan támadt bizonyossággal –, hogy egy nap véget érnek a szenvedései… és a férje visszatér magához!

– Kedves, hogy ezt mondja. Annál is inkább, mert úgy látom, hisz is benne. Eljön, azt mondja? De mikor?

– Csak Isten a megmondhatója!

Tíz évet kellett várnia.

Tízévnyi magány várt rá, távol a világ zajától, melyről néha azért kapott híreket templomos lovagok közvetítésével, vagy trubadúrokéval, akik szívesen felkeresték a kisembereket szívélyesen fogadó kastélyt, ahol a fiatal, kissé komoly, mégis kecses úrnő

mosolyogva hallgatta és nagylelkű vendéglátásban részesítette őket. Kezdtek legendák keringeni Sancie-ról, akinek távolra utazott férje sosem tér vissza, ő azonban mégis örökké várja, kedvét szegve a környékbeli nemeseknek, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy a kezére pályázzanak, vagy egyszerűen csak felkínálják vigasztalásukat. Így tudta meg Kasztillai Blanka halálát, majd két évvel később a fia visszatérését is. Egy szép napon egy testvér látogatta meg, hogy megnézze, hogy van, s elmesélte Sancie-nak – a testvér Párizsból jött –, hogy a királyságába visszatérve Lajos, akit még mélyen átjárt a Szentföld ájtatos levegője, s ráadásul porig sújtott anyja halála, komolyan arra gondolt, hogy szerzetesnek áll. Erre a felesége, Marguerite szokatlan dühkitöréssel azt felelte, hogy ebben az esetben visszamegy Provence-ba, és boldoguljon a királyság, ahogy akar. Többé nem esett szó kolostorról: Lajos tovább folytatta uralkodását, mely kivívta alattvalói és a többi nyugati király csodálatát.

Clément testvértől, akit nagyon ritkán láttak, mert magas tisztsége messzire szólította Trigance-tól, az úrnő megtanulta birtoka igazgatásának művészetét. A hűséges Maximin volt segítségére, valamint Gilles Pernon, akit a szép napsütés, a kakukkfű, a rozmaring és a fokhagyma mindennapos fogyasztása megfiatalított, és aki mindenhová követte. Sok dolguk volt: Charles d'Anjou-nak éveken át kellett harcolnia, hogy városról városra visszafoglalja provence-i grófságát az anyósától, az özvegy Beatrix de Savoie-tól.

A háború elől sokan menekültek a Verdon völgyének magaslataira. Néhányan olyan jól érezték magukat, hogy most, hogy megtörtént a békekötés, úgy döntöttek, végleg itt telepszenek le, felduzzasztva a lakosságot és felvirágoztatva a környéket. Egy fazekascsalád, mely megőrizte a görög hagyományokat, s először Marseille-ből, majd Brignoles-ból menekült, Moustiers-ban telepedett le, ahol nem hiányzott sem az agyag, sem a víz, sem a tűzifa. Ott is maradtak, megalapozva a városka hírnevét2, melyet eddig is sok zarándok látogatott.

Azután eljött az a karácsony éjjel, melynek emlékére Sancie-n most is remegés futott végig…

Hideg volt aznap este. Az Alpok felől fújó szél söpörte a vidéket, a legmélyebb völgyekbe is elvíve a parasztokat éjféli misére szólító harangok csengését. A csillagoktól ragyogó ég királyi palástként borult a jóemberekre, akik lámpásokkal és fáklyákkal felszerelkezve igyekeztek az ünnepre a templomokba és kápolnákba.

Valcroze harangja a többihez hasonlóan zúgott, hogy irányt mutasson a falubelieknek – mintegy húsz lámpásnak – a kastélyig, ahol várták őket. Az udvar bejáratánál felragyogtak az arcok, ahogy megérezték a konyha felől áradó ínycsiklandozó illatokat, hisz tudták, hogy a mise után ott a helyük a nagyteremben, ahol úrnőjük megosztja velük a finomságokat.

Sancie a kivilágított kis szentély bejáratánál fogadta őket. Szeme színével 2 A híres porcelán csak a XVII. században született meg.

harmonizáló, arannyal hímzett szép zöld ruhát viselt, hermelinszegélyes köpennyel, ugyanilyen színű fátyol keretezte arcát és nyakát egy kis hímzett kalapka alatt: szép volt, akár egy angyal a kissé hosszú orra ellenére is, mely mindig elkeserítette.

Mindenkit kecses mosollyal fogadott, mellyel megnyerte a jóemberek szívét, akiknek társaságában szívesebben töltötte a karácsonyt, mint illusztrisabb vendégkörben.

Hálásak voltak ezért, és most már Valcroze-ban egész évben várták a karácsonyt. Ez volt a fény, mely felé mentek, ahogy a három királyok követték a betlehemi csillagot.

Sancie mellett, de valamivel hátrébb ott állt Honorine sötétvörösbe öltözve, és Gilles Pernon legjobb szarvasbőr zekéjében. Ott volt a kövér Barbette is, Maximin felesége és a családja legszebb ruhájában, szemmel láthatóan büszkén rá, hogy milyen közel állnak az úrnőhöz.

Pernon hirtelen megérintette Sancie karját:

– Madame! – suttogta örömtől elcsukló hangon –, nézze, ki jön ott!

A meredek hegyoldal miatt lovát kantáron vezetve egy lovas lépte át a kastély küszöbét. Nagyon magas volt, kissé görnyedten járt, bizonyára elfáradt a hosszú úton.

A bő köpeny alatt páncél csillogott, a vállára hátraengedett sisak azonban szőke hajat, kemény, szép, napbarnított arcot fedett fel, mélyfekete szempárral, melynek oldalán a szépséget nem csorbítva hosszú heg futott a halántéktól a száj sarkáig.

Sancie úgy érezte, elakad a szívverése. Falta szemével a lovagot, aki felé tartott, szemében még sosem látott tűzzel. Odafutott hozzá, és megtartotta állva, amikor a férfi térdet akart hajtani, hogy jobban megnézhesse.

– Renaud! Tényleg maga az?

– Ami maradt belőlem! Alig mertem remélni, hogy felismer… szívem hölgye!

– A sebesülés miatt? Nem sokat számít, hisz alig változott!

–Ó, nagyon is megváltoztam. Ön azonban csodálatosan szép. Pont olyan, amilyennek régóta álmodom!

– Rólam álmodott? Ha így van, tényleg sokat változott… de jöjjön! Kezdődik a mise, és már csak ránk várnak! A végén bemutatom az embereknek az urukat, akinek visszatértében ugyanúgy bíztak, mint én is.

– Ez azt jelenti, hogy elfogad… a hosszú távollét után is?

– Marseille-ben azt mondtam, hogy akkor jön, amikor akar. Itt van! Minden rendben. Jöjjön – fogta kézen.

Együtt léptek a kápolnába, ahol éljenzés fogadta I őket. Az örömkönnyeket hullató Pernon nem várta meg a felbukkanásukat, s hamarabb bejelentette a várúr érkezését.

Ebből kisebb rendetlenség kerekedett, melynek a ministráns megrázta csengő hangja vetett véget. Belépett a pap, a kastély káplánja ünnepi díszben.

Az alacsony boltíveivel és vaskos oszlopaival szerény kis kápolnában, melyben fenyő és a környék minden illatos növényének füstje keveredett a tömjénnel, nagyon szép misét tartottak. Sok további követte még az elkövetkező napokban, de ez az egy örökre Sancie szívébe vésődött. Mert megtörtént a hihetetlen, mert a tekintetből, mely rá szegeződött, a kéz szorításából, mely egy percre sem hagyta el az övét, megértette, hogy Renaud szereti. Talán ugyanannyira, amennyire a királynét szerette, sőt jobban is, hisz harmincöt évesen most már érett férfi volt, aki biztos választásában és érzelmeiben.