Juliette Benzoni: A templomosok kincse

Ez a frigy is, mint az első, fehér maradt, de most az ő akaratából. Még ha Renaud egy nap kérné is, szenvedélye ellenére sem engedne sem neki, sem saját magának. Úgy érezte, nem méltó rá a teste, hogy a régóta szeretett férfinak adja, azóta, hogy bemocskolta egy hitetlen herceg, aki csellel férkőzött hozzá… és nyomot hagyott benne…

Ciprus után, ahol nem időztek sokáig, borzalmas lett az utazás. Mintha a Földközi-tenger összes vihara a hajó útvonalán adott volna találkát egymásnak, s az utasokra, akik egyszerre szenvedtek a szűkös tértől és a környezet bizonytalanságától, hihetetlen hányinger és szédülés várt. Kétségbeesetten imádkoztak két hányás között, mely bűzössé tette a levegőt. Amikor pedig a betegség pihenőt fújt, vagy sikerült valamelyest hozzászokni, minden energiájukat az kötötte le, hogy belekapaszkodjanak bármibe, ami stabilnak és megbízhatónak látszott, ha nem akartak átrepülni a korláton vagy nekicsapódni a felépítményeknek, amikor egy kis friss levegőre vágytak a fedélzeten.

A legénység – és ki tudja, miért, Renaud, öreg fegyvernöke, Gilles Pernon, fiatal kísérője, Basile és az elnyűhetetlen Honorine, Sancie szolgálója – kivételével mindenki beteg volt a fedélzeten, de leginkább Sancie. Különösen egy bizonyos éjszakán, amikor, miután leesett a lakrésze lépcsőjén, órákon át kínlódott, egy törölközőbe mélyesztve fogait, hogy elfojtsa sikoltásait, miközben elveszítette a hulehi tó partján fogant gyűlölt gyümölcsöt. Honorine olyan nyugodtan segédkezett körülötte, mintha csak egy békés hálószobában lennének, nem pedig egy vitustáncot járó hajón. Sikerült távol tartania úrnőjétől az – igaz, ritka – kíváncsi pillantásokat, és amikor felkelt a nap, az esemény nyomai eltűntek a habokban, miközben Sancie kimerülten álomba zuhant. A kényelem és az illem érdekében a férfiak és a nők külön laktak a hajón, és Renaud semmiről sem tudott.

Amikor Marseille-be értek, a furcsa házaspár, akik mindössze néhány jelentéktelen szót váltottak, azt is csak a látszat kedvéért, különvált. A fiatalasszony méltóságának védelmére, és hogy hihetővé tegye a sietős távozást, a király egy levelet bízott Courtenay lovagra – akit megajándékozott nevelőszülei, a Courtils-ok földjeivel és udvarházával –, az édesanyja, a régens számára, akinek egészségi állapota nyugtalanította. Egy levelet, melyre a választ egy másik hírvivő viszi majd el, Renaud pedig szabadon azt tehet, amit akar. Sancie-nak a legkevésbé sem volt kedve viszontlátni Párizst, a Cité-beli palotát és főként Kasztíliai Blankát, akit egykor zavarba ejtő könnyedséggel „öregasszonynak” hívott. Ráadásul kimerítette az utazás, és pihenésre vágyott.

Úgy döntött, megáll a Saint-Victor-i Bernát-rendieknél, akiknek perjelsége a közelben emelkedett. A házaspár az apátság küszöbén búcsúzott egymástól. Sancie tettetett könnyedséggel, melyet távolról sem érzett, Renaud azonban nem titkolt aggodalommal:

– Kimerült. Legalább azt engedje meg, hogy a birtokára elkísérjem. Ha jól értettem, hosszú út áll ön előtt.

– Nem holnap indulok, nyugodjon meg. Kis szakaszokban haladok majd, és megállok például Signes-ben, a rokonaimnál…

– Olyan biztonságosak az utak Provence-ban, hogy egyedül Honorine kíséretében nekiindulna? Engedje, hogy itt hagyjam magának Pernont… és Basile-t. Még csak tizenkét éves, de ügyes…

– Egyikük sem szeretne elválni magától. Maga nélkül elveszettek lennének ezen a számukra ismeretlen vidéken.

– Nem akar elfogadni tőlem semmit, igaz?

– Nem erről van szó, és komolyan gondolom minden szavam. Ami nem jelenti azt, hogy Valcroze kapui zárva lennének előttük. Ahogyan ön előtt sem – tette hozzá enyhe habozás után. – Maga siet, én pedig a legkevésbé sem. Békésen hazamegyek. Biztos vagyok benne, hogy elegendő lesz a kíséret, melyet Catherine unokatestvéremtől kapok. A küldetése teljesítése után, ha kívánja, csatlakozhat hozzám. A házasságunk révén Valcroze ura lett…

– Biztos benne, hogy szeretné? Idővel talán igen. De a közeljövőben meglepne.

Ugyanakkor mivel azzal, hogy hajlandó volt hozzám jönni, megmentette az életem, kedve szerint rendelkezhet felette…

A mélyfekete szempár, melyet Sancie úgy szeretett – szaracén szemek, szaracén bőr keretében, mely szerencsés kontrasztot alkot a szőke hajjal! –, válaszra várt, a hang azonban érzelemmentes volt, és Sancie azt hitte, Renaud szavaiban csak a kötelezőnek érzett hála tükröződik. Megkeményítette a szívét, és ellenállt a vágynak, hogy azt felelje: a legnagyobb boldogság lenne számára, ha Renaud csatlakozna hozzá. Ezzel elárulta volna, milyen nagy szüksége van a jelenlétére. Elfordította a fejét:

– Én nem így látom. Ha kivégezte volna egy olyan bűnért, melyben ártatlan, Lajos király hatalmas igazságtalanságot követett volna el. Én csak segítettem elkerülni, és az élete csakis a magáé… mint a múltban. Olyan szabad, amennyire csak kívánja!

Az elkövetkező napokban Sancie sokszor megbánta szavai akaratlagos ridegségét.

Sőt, amint kimondta, máris megbánta, hisz Renaud elsápadt, mögötte pedig Gilles Pernon, az egykori coucyi fegyvermester, aki fegyvernöke lett, bánatosan lehajtotta a fejét, nem vonhatta azonban vissza őket. A gondolat, hogy Renaud-t Marguerite, szeretett keresztanyja szobájában találták, megmérgezte a lelkét. Ráadásul mélységesen szenvedett a szultán okozta mocsoktól, bár Renaud nem ismerte a következményeket. Ilyen körülmények között jobb volt, ha a férfi a távolban marad.

Legalábbis egy időre! Sancie-nak időre volt szüksége, hogy mindez elhalványuljon, és visszanyerje lelki békéjét. Egyedül Valcroze gyönyörű környezete, félúton az ég és a föld között, hozhatja meg talán számára a derűt. Mégis fájdalmasan elszorult a szíve, ahogy látta, hogy vágtatva távolodik tőle a magas, büszke alak, akinek most már nevét viseli.

Nem sokáig maradt Marseille-ben. A zajos város nemrég szenvedte el Charles d'Anjou, a francia király öccsének ostromát, aki előtt nem volt hajlandó megnyílni.

Legyőzötten sebeit nyalogatta, s haragja sokat rontott szépséges képén. Még a Bernát-rendieknél is sokat siránkoztak, és bár kénytelenek voltak imádkozni az új úrért, csak foghegyről tették. Sancie-nak békésebb hangulatra volt szüksége, így alig egy hétig maradt, és hűséges Honorine-ja kíséretében, aki egyfolytában panaszkodott a kényelmetlenségek miatt, útnak indult.

Madártávlatban a távolság Marseille és a Verdon mély völgyei között, melyek bejáratánál Valcroze utazónak több mint a kétszerese, mert bár gyönyörű volt az út, és számos emléket felébresztett a lányban, kanyargósán és veszedelmesen vezetett. Sancie még hosszabbra nyújtotta, mert ragaszkodott hozzá, hogy Saint-Baume mellett haladjanak el, Mária Magdolna barlangjánál – a bűnös asszony, aki Krisztust szerette, itt élt és halt meg teljes nincstelenségben –, bár eddig nem zarándokolt el hozzá. Az egykori Sancie de Signes mindig is különös tisztelettel övezte Magdolnát, bár nem volt védőszentje. Gyermekkorában azonban faluja minden asszonya osztozott ebben a tiszteletben, mert azt remélték, hogy a bűnbánó kurtizán megadja a házasságot a lányoknak, és a termékenységet azoknak, akik már férjhez mentek. Ez alkalommal felkapaszkodva a nehéz ösvényen a sűrű bükk-, juhar-, hárs-, fehér tölgy-, fenyő-, nyárfa-, szikomor- és tiszafaerdőn át, majd a kecskecsapáson, mely egy lépcsőféleségen vezetett a hegyfok függőleges lejtőjének közepéig, ahol a nyirkos, egész évben vizes barlang nyílt, Sancie egészen más szándékot táplált, mint eddig: az ő testét is bemocskolták, mint Magdolnáét, aki a szentség glóriáját kereste ezen a helyen. Arra kérte a szentet, hogy segítsen neki elviselni szégyenét és a Renaud iránti szerelem égető fájdalmát.