Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Francis először az árok fölötti rőzseköteg vastagításával próbálta eltántorítani szándékuktól a kotorászókat, aztán körülvette az árkot a földbe benyomott kövekkel. Az előző éjszaka azonban valami fölugrott a rőzseköteg tetejére, ott vonított, míg Francis lent reszketett; a novícius reggelre elhatározta, hogy megerősíti búvóhelyét. Az első kősort alapnak használva, falat kezdett építeni. A fal befelé hajlott, ahogy magasodott; mivel azonban a körülzárt terület nagyjából ovális alakú volt, az újabb sorokba kerülő kövek nekiszorultak szomszédjaiknak, így nem omolhattak be. Francis testvér most már reménykedett benne, hogy a kövek méretének és alakjának gondos kiválasztásával, kellő ügyeskedéssel, aládöngöléssel és kavicsbeékeléssel sikerül majd kupolát építenie. És ambíciója bizonyságaként egy alátámasztás nélküli boltív máris ott állt az árok fölött, csodálatosképpen dacolva a nehézkedéssel. Francis testvér fölvisított, mint egy kölyökkutya, amikor a vénember a botjával kíváncsian megkopogtatta a boltívet.

A vándor vizsgálódása alatt a lakóhelyét féltő novícius közelebb óvakodott. Visítására most a vándor a husáng meglendítésével és vérfagyasztó üvöltéssel válaszolt. Francis testvér nyomban rálépett a csuhája szélére, és lehuppant a földre. Az öreg kuncogott.

— Hmmm-hnnn! Ugyan fura alakú követ kell keresned, hogy kitöltsd ezt a hézagot! — mondta, és botjával kikopogtatta az üres helyet a legfelső kősorban.

Francis bólintott, aztán elfordította a fejét. Csak ült a homokban, és remélte, hogy hallgatása és elfordított tekintete értésére adja az öregnek, hogy az ifjú novíciusnak nem szabad sem társalognia, sem bátorítania mások jelenlétét nagyböjti magányának helyén. Egy száraz ágacskával írni kezdett a homokba: Et ne nos inducas in… [3] Et ne nos inducas in… — És ne vigy minket a kísértésbe (latin; a Pater noster kezdetű ima, a Miatyánk, a Jézus tanította imádság egyik mondata)

— Egyelőre nem ajánlottam fel, hogy a kedvedért kenyérré változtatom ezekéit a köveket, vagy igen?! — kérdezte mérgesen az öreg vándor.

Francis testvér felkapta a fejét. Nocsak! Tehát az öreg mégis tud olvasni, méghozzá Szentírást is! És a megjegyzéséből az is kiderült, hogy előzőleg megérthette a novícius impulzív szenteltvizes akcióját, sőt ittlétének indítékát is! Immár tudatára ébredvén, hogy a vándor ugratja, Francisi testvér ismét lesütötte a szemét, és várt.

— Hmmm-hnnn! Szóval egyedül akarsz maradni, mi? Hát akkor jobb, ha megyek is. Mondd csak, az apátságbeli testvéreid megengedik majd, hogy egy vénember megpihenjen egy kicsit az árnyékban?

Francis testvér bólintott.

— Enni-inni is adnak majd — tette hozzá halkan, könyörületességből.

A vándor kuncogott egyet.

— No, ezért keresek neked egy követ abba a résbe, mielőtt elmegyek. Isten veled!

De nem kell… A tiltakozás kimondatlan maradt. Francis testvér nézte, ahogy az öreg lassan elbicegett. A vándor föl-alá mászkált a romkupacok között. Olykor-olykor megállt, szemügyre vett egy követ, vagy megpiszkálta a botjával. Biztosan hiábavaló lesz az igyekezete, gondolta magában Francis testvér, mert az öreg csak megismételte azt, amit az ifjú a fél délelőttön át csinált. A novícius már eldöntötte, hogy könnyebb lesz leszedni és újraépíteni a legfelső sort, mint olyan zárókövet találni, amely legalább nagyjából beleillik a homokóra formájú résbe. A vándornak minden bizonnyal hamarosan elfogy majd a türelme, és továbbindul útján.

Francis testvér addig is megpihent. Azért fohászkodott, hogy visszanyerje belső tisztaságát, melyet a sivatagi vigília célja megkövetelt: hogy tiszta pergamen legyen a lélek, melyre magányában felíródhatnak a hívó szavak, amennyiben az a másik Mérhetetlen Magányosság — Isten — kinyújtja a kezét, hogy megérintse az ő piciny, emberi magányát, és jelét adja elhivatottságának. A Kis Könyv, melyet Cheroki perjel hagyott nála az előző vasárnapon, szolgált útmutatásul meditálásához. A Kis Könyv sok évszázados volt, és Libellus Leibowitznak hívták, habár csak bizonytalan hagyomány tulajdonította a szerzőségét személyesen a Boldognak.

„ Parum equidem te diligebam, Domine, juventute mea; quare doleo nimis… [4] Parum equidem te diligebam, Domine, juventute mea; quare doleo nimis — Vajmi kevéssé szerettelek, Uram, ifjúságom idején: ezért szerfölött nagy az én bánatom (latin) Nem szerettelek eléggé, Ó, Uram, ifjúságom idején; azért nagy az én bánatom öregségemre. Hiába menekültem Tetőled azokban a napokban…”

— Hé! Itt van! — hallatszott egy kurjantás a kőhalmok mögül.

Francis testvér fölpillantott, de a vándort nem látta. Tekintete visszasüllyedt a lapra.

„ Repugnans tibi, ausus sum quaerere quidquid doctius mihifide, certius spe, out dulcius caritate visum esset. Quis itaque stultior me… ” [5] Repugnans tibi, ausus sum quaerere quidquid doctius mihi fide, certius spe, aut dulcius caritate visum esset. Quis itaque stultior me — Elhárítván téged, vakmerőn keresésére indulok bárkinek, aki énnálam a hit dolgában tudósabbnak, a remény dolgában bizonyosabbnak vagy a könyörületesség dolgában szeretőbb szívűnek látszik. Aki tehát ennélfogva együgyűbb énnálam (latin)

— Hé, fiú! — hallatszott megint. — Találtam neked egy követ, ez alighanem odaülik majd!

Ezúttal, amikor Francis testvér fölnézett, egy pillanatra meglátta a vándor botját, ahogy egy halom mögül integet. A novícius felsóhajtott, és visszatért olvasmányához.

„ O inscrutabilis Scrutator animarum, cui patet omni cor, si me vocaveras, ohm a tefugeram. Si autem nunc velis vocare me indignum… ” [6] O inscrutabilis Scrutator animarum, cui patet omne cor, si me vocaveras, olim a te fugeram. Si autem nunc velis vocare me indignum — Ó, lelkek kifürkészhetetlen Fürkészője, ki előtt nyitva áll minden szív, ha hívsz engem, némelykor megfutamodom majd teelőled. Ha pedig most akarsz magad elé szólítani engem, méltatlant… (latin)

A halom mögül bosszúsan:

— Jól van, ahogy tetszik! Megjelölöm a követ, és mellé szúrok egy karót. Ha akarod, megnézed, ha nem, nem!

— Köszönöm — lehelte a novícius, de nem hitte, hogy az öreg meghallotta. Tovább küzdött a szöveggel:

„ Libera me, Domine, ab vitiis meis, ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis… ” [7] Libera me, Domine, ab vitiis meis, ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis — Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem csak a Te akaratodat áhítsa, hogy felismerje a Te hívásodat… (latin)

— Tessék! — kurjantott a vándor. — Megjelöltem, itt a cövek is! Jöjjön meg hamar a szavad, fiú! Minden jót!

Nem sokkal azután, hogy az utolsó kiáltás elhalt, Francis testvér megpillantotta a vándort, ahogy tovább talpalt az apátság felé vezető ösvényen. A novícius gyors áldást suttogott utána, és egy imát útja biztonságáért.

Miután ily módon zavartalan lett a magánya, Francis testvér visszavitte a könyvet a helyére, és folytatta dilettáns kőművesmunkáját. Egyelőre nem fáradozott azzal, hogy utánanézzen, mit talált a vándor. Miközben kiéhezett teste megfeszült, erőlködött, tántorgott a kövek súlya alatt, elméjében gépiesen zakatolt az ima, elhivatottságának bizonyosságáért: