Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

— Ott maradj! — károgta. — Egy lépést se közelebb, szörnyeteg! Semmim sincs, ami neked kéne, legfeljebb a sajt, azt megkaphatod. Ha húsra fáj a fogad, én már csak csont és bőr vagyok, és nem fogom olcsón adni! Vissza, ha mondom, vissza!

— Várjon… — A novícius elhallgatott. A könyörületesség, sőt a mindennapi udvariasság is előbbrevaló volt a böjti hallgatási előírásnál, amikor a körülmények megkövetelték a beszédet, de Francis testvért mindig felzaklatta egy kicsit, ha önszántából törte meg a csendet. — Nem vagyok szörnyeteg, derék együgyű — folytatta, az udvarias megszólítási módot használva. Hátratolta a csuklyáját, hogy látni lehessen szerzetesi hajviseletét, és föltartotta a rózsafüzért. — Mond ez önnek valamit?

Néhány másodpercig az öreg feszülten, harcra készen görnyedt még, amíg szemügyre vette a novícius napégette kamasz képét. A zarándok tévedése természetes volt: a torzszülöttek, akik a sivatag peremvidékén kóboroltak, gyakran rejtették csuklya, álarc vagy bő ruhadarabok mögé idomtalanságukat. És voltak közöttük olyanok is, akiknek nemcsak a teste torzult el, akiknek egyike-másika afféle megbízható húsforrásnak tekintette az utazókat.

Rövid szemrevételezés után a zarándok fölegyenesedett.

— Á, egy afféle… — Botjára támaszkodott, összeráncolta a homlokát. — Az ott lent a Leibowitz-apátság? — kérdezte délre, a távok épületcsoportra mutatva.

Francis testvér udvariasan meghajolt, és földre szegezett tekintettel bólintott. — És te mit csinálsz itt a romok között?

A novícius fölvett egy krétának való kődarabot. Statisztikailag valószínűtlen volt, hogy a vándor tudjon olvasni, de Francis testvér úgy határozott, próbát tesz. Mivel a nép vulgáris nyelvjárásainak sem ábécéje, sem helyesírása nem volt, latinul írta fel a „Vezeklés, Magány és Hallgatás” szavakat egy nagy, lapos kőre, aztán alájuk ősi angol nyelven is, abban a reményben — be nem vallott társalgási vágya ellenére —, hogy az öreg talán megérti, és nem háborgatja magányos nagyböjti elmélkedésében.

A vándor fanyar mosollyal szemügyre vette a felírást. Nevetése nem is annyira nevetésnek, mint inkább lemondó bégetésnek hangzott.

— Hmmm-hnnn! Még mindig visszafelé írnak — mondta; de ha megértette is az írást, nem méltóztatott jelét adni. Félretette a botját, visszaült a kőre, fölszedte a homokból a kenyeret, sajtot, és letisztogatta őket. Francis éhesen megnyalta a száját, aztán elfordította a fejét. Hamvazószerda óta nem evett semmit, csak kaktuszgyümölcsöt és egy maréknyi kiszáradt kukoricát; a szerzetesi hivatásra készülők próbatételének önmegtartóztatási fogadalmai meglehetősen szigorúak voltak.

A zarándok észrevette gyötrődését. Letört egy darabot a kenyérből és a sajtból, s feléje nyújtotta.

Noha teste a vízszűke miatt félig kiszáradt állapotban volt, a novícius száját most elöntött a nyál. Szemét nem tudta levenni az ételt kínáló kézről. A világegyetem összezsugorodott: pontos mértani középpontjában lebegett a homokos csemege, a sötét kenyérdarab és a világos sajtdarab. Valami démon azt parancsolta a bal lába izmainak, hogy húzódjanak össze, vigyék egy lépéssel előbbre a bal lábát. A démon ezután megszállta a jobb lábát, hogy a bal elé tegye, majd valahogyan arra kényszerítette a jobb oldali vállizmait és a bicepszét, hogy fölemeljék a karját, míg keze odaért a zarándokéhoz. Ujja megérezte az ételt; szinte mintha meg is ízlelte volna. Éhségtől aszott testén önkéntelen borzongás futott végig. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte az apát úr. Csúnyán nézett rá, és a kezében korbácsot lóbált. Mindig, amikor a novícius megpróbálta maga elé képzelni a Szentháromságot, az Atyaisten arca összemosódott az apátéval, mely rendszerint nagyon dühös volt, legalábbis Francis úgy látta. Az apát úr mögött máglyatűz tombolt, s a lángok közül Boldog Leibowitz mártír haláltusában szenvedő tekintete szegeződött böjtölő védencére, akit rajtakapott, hogy sajt után nyúlt.

A novícius ismét megborzongott. — Apage Satanas! [1] Apage Satanas — Távozz tőlem, Sátán! (görög; Krisztus szavai a kísértőhöz) — sziszegte, hátraugrott, s kiejtette kezéből az ételt. Váratlanul előrántott egy apró fiolát az ujjából, és lefröcskölte szenteltvízzel az öregembert, aki a novícius kissé napszítta agyában egy pillanatra azonos lett a sátánnal.

A Sötétség és Kísértés Erői elleni rajtaütésszerű támadás nem ért el közvetlen természetfeletti eredményeket, a természetes eredmények azonban ex opere operato [2] ex opere operato — munkával, szolgálattal való áldozás (latin) megnyilvánultak. A zarándok Belzebub nem tűnt el kénkőfüstben, de hörgő hangot adott ki, élénkvörös színt öltött, és vérfagyasztó ordítással Francisra vetette magát. A novícius meg-megbotlott a csuhájában, ahogy a zarándok szöges botjának csapásai elől menekült, és csak azért úszta meg kilyuggatás nélkül, mert a zarándok elfelejtette fölvenni a saruját. A vénember sánta rohamából egyszerre csak bicebóca szökdécselés lett. Szemlátomást minden figyelmét lekötötték a tűzforró kövek a csupasz talpa alatt. Megtorpant, és már ügyet sem vetett Francis testvérre. Amikor a novícius hátrapillantott, kifejezetten az volt a benyomása, mintha a zarándok csak fél lába nagyujján ugrált volna vissza hűvös ülőhelyére.

A novícius, lelkében szégyennel az esztelen ördögűzés és bűnbánattal az ujjain érző sajtszag miatt, visszatért önkéntes munkájához a régi romok közé, a zarándok pedig tovább hűsítgette a lábát, és csak azzal vezette le a mérgét, hogy odavágott egy-egy követ az ifjúhoz, ha előbukkant a romok közül. Amikor aztán fáradni kezdett a karja, már csak úgy tett, mintha oda akart volna vágni egy követ, végül pedig csak dörmögött a kenyere-sajtja fölött, amikor Francis nem ugrott fedezékbe.

A novícius ide-oda mászkált a romok között, időnként fájdalmas öleléssel magához szorított egy félembernyi követ, és odatántorgott vele munkája középpontjához. A vándor csak nézte, ahogy kiválasztott egy-egy követ, arasszal megmérte széltét, hosszát, otthagyta, nagy gonddal kiválasztott egy másikat, kirángatta a többi szikla szorításából, erőlködve fölemelte, tántorogva elcipelte. Az egyik követ néhány lépés után elejtette, aztán gyorsan leült, és a térde közé hajtotta a fejét, szemlátomást azért, nehogy elájuljon. Egy ideig ült és zihált, majd talpra állt, és cipelés helyett inkább elgörgette a követ rendeltetési helyére. Aztán ment a következőért, míg végül a zarándok rosszalló pillantás helyett már tátott szájjal nézte.

A nap rontó déli hevével tűzött a kiszáradt vidékre, átokkal verve mindent, ami nedves. Francis a hőség ellenére tovább munkálkodott.

Aztán a vándor néhány korty vízzel leöblítette a homokos kenyeret, homokos sajtot, a sarujába dugta a lábát, egy nyögés kíséretében fölállt, és a romok között odabicegett a novícius munkálkodásának színhelyére. Amikor Francis testvér észrevette az öreg közeledtét, gyorsan biztonságos távolságba iszkolt. A vándor csúfondárosan meglóbálta feléje szöges botját, de szemlátomást jobban érdekelte az ifjú kőművesmunkája, mint a bosszú. Megállt, szemügyre vette a novícius búvóhelyét.

Ott, a romok keleti széle közelében, Francis testvér már korábban kiásott egy kis árkot, lapát helyett a kezét, ásó helyett egy botot használva. A nagyböjt első napján befedte az árkot egy rőzsenyalábbal, ott húzódott meg éjszakára a sivatagi farkasok elől. Ám ahogy a böjti napok száma növekedett, a novícius jelenléte egyre jobban ingerelte a környék szaglóérzékét, úgyhogy az éjszakai ragadozók végül már megszállták a romok körzetét, sőt amikor kialudt a tűz, a rőzse körül kotorásztak.