Isaac Asimov: Alapítvány és Föld

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.

— Itt Bliss is el fog férni, Janov?

— Ó, hogyne, persze.

— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.

— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:

— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

— Nagyon jóban kell lenniük egymással.

— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.

— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.

— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

— De eszembe jutott, sajnos.

— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.

— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.

— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

— Honnan tudja, mit érzünk mi?

— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.

— Úgy van — állapította meg Pelorat.

— Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

— Várjon csak — fogta meg Pelorat Trevize ingujját. — Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

— Biztosíthatom, Janov — felelte —, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.

Pelorat — miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására — csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

— Golan… —.szólalt meg, és tovább várakozott.

— Janov! — nézett föl Trevize. — Üljön le. Hol van Bliss?

— Alszik… Látóm, kint vagyunk az űrben.

— Jól látja. — Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne. És mind e. közben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli csillag nak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.