Isaac Asimov - Alapítvány és Föld

— Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize… ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

— Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált; az egész világukra szóló érvénnyel.

— Mi úgy gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

— De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

— Golan — mormolta Pelorat döbbenten. — Szörnyűséget beszél.

— Jellemző a szigetemberekre — jegyezte meg Bliss nyugodtan. — Meg kell értenie, Trevize, minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője — fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megöljük, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

— Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

— Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

— Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. — A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: — Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

— Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később, az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mintha külön-külön, egyénként néznénk meg.

— Más szóval az egész több, mint a részek összege.

— Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

— Igen — felelte Trevize —, ezzel egyetértek.

Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy utolsó, kurta pillantást vessen Gaiára. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott Galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van — Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt — ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, s nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amellyel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának, hogy amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan takarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg a kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj — a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha két kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.