Isaac Asimov - Alapítvány és Föld

— Golan, drága barátom — szólalt meg Pelorat. — Beszélhetnék magával egy-két percet? Nincs túlságosan elfoglalva?

— Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat… még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. — Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

— Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást — kezdett bele Pelorat —, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy mindannak az eseménynek, amit átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy…

— Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától — emelte föl a kezét Trevize. — Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

— Az más, természetesen — krákogott Pelorat zavartan.

— Természetesen — hagyta rá Trevize. — De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

— Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

— Értem. És mit akar ezzel mondani?

— Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért…

Trevize ismét fölemelte a kezét.

— Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

— De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

— Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

— De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan… Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

— Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

— Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló… csillámló… lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm… nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót…

Trevize megcsóválta a fejét.

— Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, ami rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

— Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

— De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

— Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

— Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte; ha rögtön nem is, de végül.

— Igen, Golan — felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: — Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?…

— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.

— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.

— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.

— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

— Igen, de miért?

— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.