William Gibson - Neurománc

Azon vette észre magát, hogy az elmén tűnődik, amivel megosztja ezeket az érzékleteket. Mit tud a nőről? Azt, hogy profi, akárcsak ő; hogy azt mondta, a lénye, akár a férfié, az a dolog, amivel megkeresi a mindennapi betevőt. Tudta, hogyan mozdult felé a nő, még korábban, amikor felébredt. Tudta, hogyan nyögtek fel együtt az egyesülésben, amikor beléhatolt, s tudta még, hogy Molly utána feketén kérte a kávét…

A nő úticélja a Memory Lane-t szegélyező gyanús software-kölcsönző komplexumok egyike volt. Odabenn némaság és mozdulatlanság uralkodott. A központi hall körül fülkék sorakoztak. Az ügyfelek fiatalok, néhányuk alig múlt tizenéves. Mindegyiknek karbonaljzatot ültettek be a bal füle mögé, de Molly rájuk sem hederített. A fülkék frontját alkotó pultokon százával kínálták magukat a mikrosoft-forgácsok: fehér kartonlapokon nyugvó, átlátszó hasábokba foglalt színes, szögletes szilíciumdarabok. Molly a déli fal hetedik fülkéjéhez ment. A pult mögött borotvált fejű fiú meredt üres szemmel a semmibe, a füle mögötti aljzatból tucatnyi mikrosoft-tüske állt ki.

— Larry, benn vagy? — Molly odaállt elé. A fiú szemeibe élet költözött. Felült a székében, és hüvelykujjának koszos körmével kipiszkált az aljzatából egy élénkbíbor szálkát.

— Hé, Larry.

— Molly. — A fiú biccentett.

— Volna némi munkám pár barátodnak, Larry.

Larry vörös sportinge zsebéből lapos műanyag szelencét húzott elő, felpattintotta, s visszadugta a mikrosoftot tucatnyi társa közé. Keze a doboz felett körözött, lecsapott egy tükörfényes fekete chipre, amelyik kissé hosszabb volt a többinél, s óvatosan a fejébe illesztette. A szeme összeszűkült.

— Mollynak lovasa van — jelentette ki —, és Larry-nek az nem tetszik.

— Hé — csodálkozott a nő —, nem is tudtam, hogy ennyire… érzékeny vagy. Ez egészen meglepő. Jó sokba kerülhet, hogy ilyen érzékeny lehess.

— Ismerem önt, asszonyom? — A kifejezéstelen nézés visszatért. — Valamily softot kíván venni?

— A Moderneket keresem.

— Lovasod van, Molly. Ez mondja. — A fiú megkopogtatta a fekete tüskét. — Valaki más használja a szemedet.

— A társam.

— Mondd meg a társadnak, hogy tünés!

— Van valamim a Panther Modernek számára, Larry.

— Miről beszél, hölgyem?

— Case, lépj ki — utasította a nő; a férfi megpöccintette a kapcsolót és azonnal visszakerült a mátrixba. A cybertér zümmögő nyugalmában pár másodpercig még ott függött a software-komplexum szellemképe.

— Panther Modernek — fordult a Hosakához, miközben leszedte az elektródákat. — Öt perc kivonat.

— Kész — jelentette a számítógép.

A név ismeretlen volt számára. Valami új, valami, ami azóta jött be, hogy elment Chibába. Az Államok fiatalságán fénysebességgel söpörtek keresztül a múló hóbortok; teljes szubkultúrák születtek egyetlen éjszaka alatt, pár hónapig virultak, s aztán végképp eltűntek. — Indulj — mondta. A Hosaka lekérdezte könyvtár—, napilap- és hírszolgálat-adatbázisait.

Az összefoglalás hosszan tartó színes állóképpel kezdődött, amit Case elsőre holmi kollázsnak vélt; egy másik képből kinyesett fiúarccal, amelyet egy festékkel összekent falról készült fotóba ragasztottak. Sötét szemek, nyilvánvalóan műtét utáni epicanthus-ráncok, gyulladt pattanásoktól ragyázott sápadt-keskeny arc. A Hosaka kioldotta a kimerevítést; a fiú megmozdult, egy dzsungelmélyi ragadozót utánzó pantomimtánc vészjósló kecsességével lopakodott tova. Teste szinte láthatatlan volt: szoros, egybeszabott ruháján az összefirkált téglafallal közel azonos rajzolatú absztrakt minta terjedt szét lágyan. Környezetutánzó polikarbon.

A kép a New York Egyetem szociológiai tanszékére váltott, Dr. Virginia Rambalira; a professzornő neve, fakultásának és tanintézetének adatai rózsaszín betűkkel és számokkal pulzáltak át a képernyőn.

— Még ha fel is tételezzük, hogy hajlamuk van az effajta szürreális, vaktában elkövetett erőszakos cselekedetekre — mondta valaki —, nézőink számára akkor is nehezen érthető, hogy Ön miért tart ki továbbra is amellett, hogy ez a jelenség nem a terrorizmus egyik formája.

Dr. Rambali elmosolyodott. — Mindig akad egy pont, amelynél a terrorista felhagy a média egy adott formájának manipulálásával. Egy olyan pont, amelynél az erőszak még fokozható, de amelyen túl a terrorista már jellemzővé válik magára a médiaformára. A szó köznapi értelmében vett terrorizmusban kezdettől fogva benne rejlik a médiával való összefüggés. A Panther Modernek épp öntudatosságuk fokában különböznek az egyéb terroristáktól; abban a tudatosságban, amellyel felmérik, melyik média választja külön a terrorcselekményeket az eredeti szociopolitikai szándéktól…

— Ezt átugorjuk — dünnyögte Case.

Két nappal a Hosaka összefoglalója után találkozott először egy Modernnel. Arra a felismerésre jutott, hogy a Modernek saját kései tinikora Nagy Tudósainak kortárs kiadásai. Az Államokban egyfajta kísérteties tinédzser-DNS munkálkodott; valami, ami a különféle kérészéletű szubkultuszok kódolt előírásait hordozta, s időről időre újratermelte őket. A Panther Modernek a Tudósok software-fejű változatai voltak. Ha a technológia akkoriban elérhető lett volna számukra, a Nagy Tudósok mindegyikének mikrosoftokkal telitömött aljzat lett volna a fejében. Ami számított, az a stílus volt, s a stílus ugyanaz maradt. A Modernek zsoldosok voltak, nagy átverők, nihilista techno-bálványimádók.

Az, amelyik a Finntől kapott doboznyi lemezzel felbukkant a padlástér ajtajában, szelíd hangú fiú volt, Angelónak hívták. Arca egyszerű, kollagénre és cápaporc-poliszacharidokra nőtt átültetett szövetből állt; sima volt és visszataszító. A szabadon választott műtét egyik legrútabb példája, amit Case valaha is látott. Amikor Angelo elmosolyodott, kimutatva nagyragadozót idéző, borotvaéles tépőfogait, Case valósággal megkönnyebbült. Foggyök-transzplantációk. Ilyet látott már azelőtt.

— Nem hagyhatod, hogy a kis taknyosok leugassanak — szólt Molly. Case bólintott, s a Sense/Net jegének mintáiba mélyedt.

Ez volt az igazi. Az, ami és aki Case-t és lényét jelentette. Még enni is elfelejtett. Molly a hosszú asztal sarkán hagyott pár kartondoboz rizst és habszivacs tálcákon szusit. Néha szinte neheztelt érte, hogy a padlásszoba sarkában felállított vécé használatához fel kell kelnie a deck mellől. Jégminták álltak össze és alakultak át a képernyőn, ahogy rések után kutatott, megkerülte a legfeltűnőbb csapdákat, s kijelölte a Sense/Net jegében követendő útvonalát. Jó jég volt. Csodálatos jég. Mintái ott égtek, mialatt ő, karjával Molly vállai alatt csak feküdt, s nézte a tetőablak acélrácsai közt éledő vörös hajnalt. Mikor felébredt, a jég szivárványszínű pixelútvesztőjét pillantotta meg elsőnek. S már ment volna oda egyenest, hogy becsatlakozzék, nem is vesződve a felöltözködéssel. Hasította a jeget. Dolgozott. Elveszítette a napok fonalát.

És néha, ha álomba zuhant — főként, mikor Molly felderítőútjainak valamelyikén járt a Modernektől bérelt keretlegénnyel —, a képek Chibából visszaáramlottak hozzá. Arcok. Ninsei neonjai. Egy ízben felriadt hagymázas álmából: Linda Lee-ről szólt, s ő képtelen volt visszaidézni, ki volt a lány, vagy mit jelentett valaha is a számára. Amikor végre mégis sikerült, becsatlakozott és kilenc órán át dolgozott egyvégtében.