William Gibson - Neurománc

— Mi az? — érdeklődött Molly, amikor a férfi átkattintotta a csatornaváltót.

— Gyerekműsor. — Összefüggéstelen képfolyam hullámzott a képernyőn, ahogy a kereső végigpásztázta a csatornákat. — Kikapcs — szólt oda a Hosakának.

— Meg akarod próbálni, Case?

Szerda. Nyolc nap telt el, amióta felébredt az Olcsó Hotelben, Mollyval az oldalán. — Akarod, hogy kimenjek, Case? Talán úgy könnyebb lesz neked, egyedül…

A férfi megrázta a fejét.

— Nem. Maradj csak, nincs jelentősége. — Homlokára illesztette a bolyhos fekete izzadságszívó szalagot, vigyázva, nehogy elmozdítsa a lapos Sendai bőrelektródákat. Rábámult az ölében nyugvó deckre; nem is igazán látta, helyette inkább a Ninsei-beli kirakat volt a szeme előtt, a tükröződő neonfényben égő krómozott surikenekkel. Felpillantott; a falon, épp a Sony felett ékeskedett a nő ajándéka: Case tűzte fel oda, a középső nyíláson átszúrt sárga fejű rajzszöggel.

Becsukta a szemét.

Körös-körül a tápcsatlakozó barázdált felületén.

És a szemei mögötti vérsugaras sötétbe az űr pereméről fortyogó ezüst káprázatok törtek be: véletlenszerű kockákból összevágott film módjára elvonagló hipnagógikus képek. Jelképek, számjegyek, arcok, a vizuális információ elmosódott, széttöredezett, misztikus világképe.

Könyörgöm, imádkozott, most…

Egy szürke korong, színe mint a Chiba feletti ég.

Most…

A korong forogni kezdett, egyre gyorsabban, halványabb szürkés gömbhéjjá alakult. Kiterjeszkedett…

És szétáradt, kivirágzott előtte a folyékony neon-origami mutatvány: feltárulása saját, távolság nélküli otthonának s hazájának, a végtelenségbe tartó átlátszó, térbeli sakktáblának. Belső szeme előtt felmerült a Keleti Part Nukleáris Hatóságának skarlátszín, lépcsőzetes gúlája, mely a Mitsubishi Bank of America zöld kockáin túl parázslott, s magasan és nagyon messze meglátta a katonai rendszerek spirálkarjait, melyeket soha el nem érhet…

És valahol, egy fehérre festett padlástérben, csak nevetett, távoli ujjai a decket cirógatták, s arcára a felszabadultság könnyei festettek csíkokat.

Molly már nem volt ott, amikor levette az elektródákat; a padlás sötét volt. Megnézte az időt. Öt órát töltött a cybertérben. Az Ono-Sendait az egyik új munkaasztalhoz cipelte és az ágylemezre rogyott; Molly fekete selyem hálózsákját a fejére húzta.

Az acél tűzajtóra ragasztott biztonsági csomag kettőt csippant. — Belépéskérelem — mondta. — A tárgy a programom által tisztázott.

— Akkor nyisd ki — Case lehúzta arcáról a selymet és felölt, arra számítva, hogy Molly vagy Armitage az érkező.

— Krisztusom — szólalt meg egy rekedtes hang. — Tudom, hogy az a szuka lát a sötétben… — Egy zömök alak lépett be és becsukta az ajtót. — Gyújtsd meg a lámpát, oké?

Case lemászott az ágyról és rátalált az ódivatú kapcsolóra.

— Én a Finn vagyok — mondta a Finn és figyelmeztető grimaszt vágott.

— Én meg Case.

— Örvendek, hogy találkoztunk, frankón. Úgy látszik, valami hardware-t csinálok a főnöködnek… — A Finn egyik zsebéből előhalászott egy csomag Partagast, és rágyújtott. A szobát kubai dohány illata töltötte be. A látogató a munkaasztalhoz sétált, és szemügyre vette a gépeket. — Szabványosnak látszik. Hamar összerakom. De itt a te problémád, kölyök! — Zakója belső zsebéből mocskos manilaborítékot vett elő, a padlóra hamuzott, s a borítékból egy jellegtelen, fekete hasábot húzott ki. — Ezek az istenverte gyári prototípusok — folytatta, miközben a készüléket az asztalra lökte. — Körül vannak öntve egy polikarbon tömbbel, nem lehet úgy lézerrel beléjük nyúlni, hogy be ne süljön a szerkezetük. Tele vannak csapdákkal, röntgenre, ultrakeresőre, meg még isten tudja mi mindenre reagálnak. Be fogunk jutni, de hát a bűnös sose lel nyugalmat, igaz? — Nagy gonddal összehajtogatta a borítékot, és egyik belső zsebébe gyömöszölte megint.

— Mi ez?

— Alapjában véve egy irányváltó kapcsoló. Itt bekötöd a Sendaidba, és hozzá tudsz férni élő vagy felvett szimstimhez anélkül, hogy ki kellene lépned a mátrixból.

— Minek ez?

— Gőzöm sincs. Annyit tudok, hogy Mollyt most készítem elő egy jeladóegység viselésére, így feltehetőleg az ő érzőideg-rendszeréhez lesz bejárásod. — A Finn megvakarta az arcát. — Szóval most majd rájössz, valójában mennyire szűk is az a farmer, he?

Case a padlásszobában ült, homlokán a bőrelektródákkal, s figyelte a porszemek táncát a fenti ablakon beszűrődő tompított fénynyalábban. A monitor egyik sarkában visszaszámlálás pergett.

Arra gondolt, hogy a cowboyok nemigen használnak szimstimet, mivel azt alapvetően hús-játéknak tartják. Tudta ugyan, hogy az általa használt elektródák és a szimstim-deckekről lecsüngő kis plasztikfejdíszek alapjaikban azonosak, s hogy a cybertér mátrixa éppenséggel nem más, mint az emberi érzékrendszer drasztikus leegyszerűsítése — legalábbis a megjelenés szempontjából —, de magát a szimstimet a testi inputok felesleges megsokszorozásának tekintette. A kommersz változatokat természetesen megszűrték, tehát ha az egyik folytatásban Tally Ishamnek történetesen fájt a feje, a publikum azért nem szenvedett.

A monitor csipogása az utolsó két másodpercre figyelmeztetett.

Az új kapcsoló vékony üvegszál-szalagja már a férfi Sendai-jába volt kötve.

És egy, és kettő és…

A cybertér a négy égtáj felől a tudatába siklott. Finom, gondolta, de nem eléggé. Még dolgozni kell rajta…

Aztán megnyomta az új kapcsolót.

Váratlan átzökkenés az idegen húsba. A mátrix eltűnt, hang- és színhullámzás… Molly zsúfolt utcán haladt végig, leárazott software-eket kínáló bódék és műanyagszeletekre filctollal felfirkált árak mellett, a számtalan hangszóróból áradó zeneszilánkok kavalkádjában. Vizelet bűze, szabad monomerek, parfüm és a sülő krill húspogácsáinak szaga. Case néhány rémült másodpercig kétségbeesve küszködött, hogy irányíthassa a nő testét. Aztán sikerült önmagát tétlenségre kényszerítenie, és utassá lett a női szemek mögött.

Úgy találta, hogy a szemüveg egyáltalán nem szűri meg a napfényt. Kíváncsi volt, vajon átálltak-e automatikusan a beépített erősítők. A nő bal látómezejének alsó szélén kék alfanumerikus jegyek villantották fel az időt. Csak parádé, gondolta.

A nő testbeszéde megtévesztő volt, a stílusa idegen. Állandóan a másokkal való összeütközés határán mozgott, de az emberek kitértek az útjából, oldalt léptek, helyet adtak neki.

— Hogy s mint, Case? — Hallotta a szavakat és érezte, ahogy a nő megformálja őket. Egyik kezét a dzsekije alá csúsztatta, s ujjbegyével körbecirógatta a meleg selyem alatt rejtőző egyik mellbimbóját. Az érzéstől a férfinak elakadt a lélegzete. Molly nevetett. A kapcsolat azonban egyirányú volt. Case nem tudott válaszolni.

Két háztömbbel odébb a nő már a Memory Lane környékén furakodott tovább. Case tovább próbálkozott, hogy szemeit a tájékozódási pontok felé fordítsa, amelyekre szüksége lett volna hogy odataláljon. Tehetetlenségét kezdte bosszantónak találni.

Az átmenet a cybertérbe, amikor rácsapott a kapcsolóra, csak szemvillanásnyi volt. A New York Nyilvános Könyvtára falához tartozó primitív jég mentén irányította magát lefelé, automatikusan számolva a potenciális ablakokat. Majd visszaváltott a nő érzékrendszerébe, az izmok s az éles, és világos érzetek örvénylő áramlásába.