Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

A király távozott, és ezzel együtt egy férfi nézett be azon az ajtón, amelyen Éger korábban belépett. — Odavezetem a szobájához, ha követ, uram — mondta. Méltóságteljes volt, idősödő és jólöltözött. Éger követte anélkül, hogy bármi sejtelme lett volna arról, amaz nemesember vagy szolga lehet, és nem merészelte Huzi felől kérdezni. Az előtérben, azon helyiség előtt, amelyben a királlyal találkozott, a hivatalnokok, az őrök és a teremszolgák kifejezetten ragaszkodtak hozzá, hogy hagyja náluk a tyúkülőkast. Gyanakvón szemlélte és rosszallón vizsgálgatta már vagy tíz-tizenöt hivatalnok. Ő pedig tíz-tizenöt alkalommal magyarázta el, hogy azért hozta magával a macskát, mert nem tudta hol otthagyni a városban. A szobát, ahol ráparancsoltak, hogy tegye le, messze maguk mögött hagyták már, és most haladás közben nem látta a helyiséget. Meg sem találhatja már soha többé, minthogy legalább félpalotányira lehetett tőle. Termek és folyosók és ajtók és átjárók labirintusa mögött…

Vezetője meghajolt és beengedte egy kicsi, szépséges szobába, kárpittal, szőnyeggel, hímzett ülésű székkel, öbölre néző ablakkal, asztallal, amelyen egy tál nyári gyümölcs illatozott egy kancsó víz mellett. És a tyúkülőkassal.

Kinyitotta. Huzi igen kényelmesen, lusta mozdulatokkal szállt ki belőle, ezzel is mutatva, hogy mennyire hozzá van szokva a palotákhoz. Nyújtózkodott egy jót, üdvözlésképpen megszimatolta Éger ujjait, azután körbenézett a szobában, és megvizsgálgatta a dolgokat. Felfedezte a lefüggönyzött hálófülkét, és felugrott az ágyra. Udvarias kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Fiatal férfi lépett be, kezében nagy, lapos, nehéz, fedetlen fadobozt hozott. Meghajolt Éger felé és azt mormolta: — Homok, uram. — Letette a dobozt a hálófülke távolabbi sarkába. Újra meghajolt és távozott.

— Nos… — szólalt meg Éger, leülve az ágyra. Nem volt szokása beszélni a cicához, kapcsolatuk a csendes, bizalmas érintésen alapult. De most beszélnie kellett valakihez. — Ma találkoztam a királlyal — fejezte be iménti mondandóját.

A királynak túl sok emberrel kellett tárgyalnia, mielőtt leülhetett volna ágya szélére. Köztük a legfontosabbak a karg magasságos király küldöttei voltak. Búcsút kívántak venni tőle, minthogy már befejezték küldetésüket Enyhelyen, saját megelégedettségükre, ha nem inkább Lebannenére.

A király már várta, hogy találkozhasson a követekkel, hosszú évek türelmes közeledésének, meghívásainak és tárgyalásainak betetőzéseként. Uralkodásának első tíz esztendejében semmiben sem egyezett meg a kargokkal. Awabát istenkirálya visszautasította minden ajánlatát a kereskedelmi és békeegyezményekre vonatkozólag, és a követeket meghallgatás nélkül küldte vissza. Kijelentette, hogy egy isten nem egyezkedik hitvány halandókkal, és a legkevésbé az átokverte-varázslókkal. Az istenkirály kinyilvánította az egyetemes isteni birodalom megalapítását, de e bejelentését nem követték a sisakforgós harcosok miriádnyi hajóból álló flottái, hogy lerohanják az istentelen nyugatot. Még a Szigetvilág keleti részén portyázó kalózok betörései is fokozatosan elmaradtak. A kalózok csempészekké váltak, és szigetvilági vasért és acélért és bronzért próbálták eladni mindazon tiltott javakat, melyeket el bírtak hozni Karego-Átról. Tudták, hogy kargádföld igencsak szűkében van az ásványoknak és a fémeknek.

E tiltott kereskedelem művelői hozták meg a hírt legelőször, hogy a magasságos király trónra lépett.

Hur-át-Huron, a kargád földek nagy, szegény, legkeletibb szigetén egy hadúr, Thol, a hupuni Thoreg és Wuluha isten leszármazottjának tartva magát, a környék magasságos királyává koronázta magát. Következő lépésként meghódította Atninit, azután egy Hur-át-Hurról és Atniniről összeszedett megszálló sereg és egy flotta segítségével átvette az uralmat a gazdag központi sziget, Karego-Át felett. Miközben harcosai utat vágtak maguknak Awabát felé, a főváros népe fellázadt az istenkirály zsarnoksága ellen. Lemészárolták a főpapokat, kiűzték a tisztségviselőket a templomokból, szélesre nyitották a kapukat, és zászlókkal, tánccal örvendeztek, amikor Thol király elfoglalta Thoreg trónját.

Testőrsége és papsága maradékával az előző uralkodó az atuani szent helyre menekült. Ott a sivatagban, a Névtelenek kegyhelyének földrengés-rázta romjai mellett álló templomában, az egyik herélt pap elmetszette az istenkirály torkát.

Thol kikiáltotta magát a négy kargád sziget magasságos királyának. Amint meghallotta e híreket, Lebannen követeket küldött, hogy üdvözölje testvérkirályát, és biztosítsa őt a Szigetvilág barátságra való törekvéséről.

Öt esztendőnyi bonyolult és fárasztó diplomácia következett. Thol erőszakkal ült fel egy fenyegetett trónra, és a teokrácia romjain álló birodalomban minden uralom kockázatos, minden tekintély megkérdőjelezhető. Folyton-folyvást kisebb királyok léptek elő, és lettek engedelmességre kérve vagy kényszerítve a magasságos király előtt. Eretnekek és szektások özönlöttek ki kegyhelyeikről és barlangjaikból, s kiáltozták, hogy „Jaj, a hatalmasnak!”, és jósoltak földrengést, árhullámot, járványt a méltóságoknak. A megosztott birodalmat uraló Thol nehezen bízott meg a nagy hatalmú és vagyonos szigetvilágiakban.

Számára mit sem jelentett, hogy a másik király barátságról és a Béke Gyűrűjéről beszél. Nem a kargoké volt az a gyűrű? Az ősi időkben készült nyugaton, és néhai hupuni Thoreg király fogadta el ajándékként a hős Vandór-Akbétól, mint a barátság zálogát a kargád és az archik földek között. Azután a gyűrű eltűnt a barátsággal együtt, és háború tört ki. De később jött az a madár-mágus, aki megtalálta a gyűrűt és visszalopta Atuan sírjainak papnőjével együtt, és mindkettőt elvitte Enyhelyre. Ennyit a szigetvilágiak megbízhatóságáról!

Küldöttein keresztül Lebannen türelmesen és udvariasan rámutatott, hogy a Béke Gyűrűje — immáron az elején kezdve — Mórred ajándéka volt Elfárannak, így örömteli emlék a Szigetvilág legszeretettebb királyától és királynőjétől. És igencsak szent dolog is egyben, minthogy rajta vagyon a Kötelék Rúnája, egy nagy hatalmú áldás-bűbáj. Közel négy évszázaddal ezelőtt Vandór-Akbé vitte el a kargád földekre, mint a megszeghetetlen békeeskü zálogát. Awabát papjai azonban mégis megszegték az esküt, és eltörték a gyűrűt. Valami negyven esztendővel ezelőtt a kútfői Karvaly és az atuani Tenar összeillesztette a gyűrű két felét. Mi is legyen akkor hát a békével?

Ennyi a lényege a Thol királlyal váltott üzeneteknek.

És a nyári Hosszú Tánc után, nagyjából egy hónapja, hajóraj vitorlázott le a Fennút-átjárón és fel az Ébenyhely-szoroson és át az Enyhely-öböl bejáratán. Vörös vitorlás, hosszú és vörös testű hajók szállították Nagy Kapu kikötőjébe a sisakforgós harcosokat, a nagyszerű talárokba öltözött követeket és néhány lefátyolozott arcú nőt.

— Viselje hát Tholnak, a magasságos királynak, Thoreg trónja örökösének és Wuluha leszármazottjának leánya a Béke Gyűrűjét kezén, akárcsak Elfáran Szoléa királynője viselte, s legyen ez a keleti és a nyugati szigetek között örökkön tartó béke jele.

Ezt üzente a magasságos király Lebannennek. Nagy archik rúnákkal íratta tekercsre, de mielőtt Lebannen kezébe került volna, Thol nagykövete hangosan felolvasta. Nyilvánosan, a küldöttség fogadása során az enyhelyi királyi udvarban, a teljes udvartartás előtt, amely a karg követek tiszteletére gyűlt össze. Lehet, hogy a nagykövet nem tudott archik nyelven olvasni, és emiatt hangosan és lassan, emlékezetből mondta fel a szöveget, de valamely okból kifolyólag a szavak olyan súlyt nyertek, mintha ultimátumot közvetítenének.