Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Karvaly nagyuramtól jött? Hogy van? Jól van?

— Igen, nagyúr. Ő küldte… — Éger sietve benyúlt ujjasának bélésébe a levélért, amelyet térdelve akart átnyújtani a királynak, amikor végül bevezetik a trónterembe, ahol amaz a trónon ülve várja — ezt a levelet, nagyuram.

Az őt figyelő tekintet éberséget és előzékenységet tükrözött. Oly kérlelhetetlenül metsző volt, mint Karvalyé, de talán még többet elhallgatott a mögötte rejlő gondolatokból. A király átvette az odanyújtott levelet, és kifogástalan udvariasságról tett tanúbizonyságot: — Az ő szavainak hordozója szívből jövő köszönetemet és üdvözletemet érdemli. Megbocsát?

Égernek végül sikerült meghajolnia. A király az ablakhoz sétált, és felbontotta a levelet.

Legalább kétszer elolvasta, azután újra összehajtogatta. Vonásai ugyanolyan nyugodtnak tűntek, mint előzőleg. Az ajtóhoz ment és beszélt valakivel odakint, azután visszafordult Égerhez: — Üljünk le, kérem! — mondta. — Hamarosan hoznak nekünk valami harapnivalót. Egész délután a palotát járta, úgy tudom. Ha az őrkapitánynak lett volna elég esze, hogy küldjön egy üzenetet, akkor nem kellett volna annyi ideig másznia a falakat és úsznia az árkokban, melyeket körém telepítettek… Karvaly nagyuramnál vendégeskedett? A szirtek szélén álló házban?

— Igen.

— Irigylem önt. Sohasem jártam még ott. Nem láttam őt, mióta útjaink Kútfőn különváltak. Egy fél élettel ezelőtt lehetett. Nem engedte meg, hogy elmenjek hozzá Gontra. Nem jött el a koronázásomra sem. — Lebannen úgy mosolygott, mintha semmit sem mondott volna az imént. — Ő adta nekem a királyságot — tette még hozzá.

Leült egy kis asztalka mellé és bólintott Égernek, hogy foglaljon helyet vele szemben. Amaz szemlesütve az asztal lapját nézte, amelyet kanyargós elefántcsont- és ezüstberakás díszített, berkenyefa levelei és virágai öleltek karcsú kardokat.

— Jól utazott? — érdeklődött a király, s egyéb kérdéseket is feltett, míg felszolgálták a hideg ételek remekeit: sonkát és füstölt halat, salátát és sajtot. Szívesen példát mutatott Égernek jóízű falatozásból; és bort töltött, a legsápadtabb topáz színéhez hasonlót, kristálypoharakba. Megemelte poharát. — Nagyuramra és kedves barátjára! — mondott tósztot.

Éger motyogva válaszolt: — Őrá. — És ivott.

Lebannen ezután Taónról beszélt, amely vidékre néhány esztendővel ezelőtt látogatott el — Éger is emlékezett a helyiek izgatottságára, amikor a király Meoni falai között tartózkodott. És beszélt valami taóni muzsikusokról is, akik épp a városban tartózkodtak, hárfások és énekesek jöttek zenélni az udvarba; talán Éger ismeri is valamelyiküket, és csakugyan, ismerős neveket sorolt. Igen jártas volt abban, hogyan oldhatja vendége feszültségét, amihez az étel és a bor kiváló segítséget nyújtott.

Amikor befejezték az étkezést, a király kitöltött még egy fél pohárnyi bort, és így szólt vendégéhez: — A levél javarészben veled foglalkozik. Tudtad ezt? — Hangszíne szemernyit sem változott az iménti, általános csevegéshez képest, és Éger megszédült egy pillanatra.

— Nem — válaszolta nagy nehezen.

— Van valami sejtelmed, hogy mi áll benne?

— Az álmaimmal kapcsolatos, talán — válaszolta Éger halkan, szemlesütve.

A király őt tanulmányozta egy darabig. Tekintetében nem tükröződött harag, inkább maga is megnyílt a tüzetes vizsgálódás közepette. Erre kevesen képesek. Ezután felvette a levelet az asztalról, és Éger felé nyújtotta.

— Nem olvasok jól, nagyuram.

Lebannen nem lepődött meg — a varázslók egy része tudott olvasni, mások nem —, de őszintén sajnálkozott, hogy felfedte vendége hátrányosságát. Arcának arany-bronz csillogású bőre barnás-vörösre változott, s azt mondta: — Bocsáss meg, Éger! Felolvashatom, mit ír?

— Megkérnélek rá, nagyuram — válaszolta Éger. A király zavara miatt úgy érezte — csak egy pillanatra —, hogy egyenlők, és először volt képes természetes és meleg hangon szólani.

Lebannen átfutott a levél köszöntő formulákat tartalmazó sorain, azután hangosan olvasta tovább:

— „A taóni Égert, ki ezt kézbesíti, szólították álmában, s nem önnön akaratából, azon földre, melyen egykor együtt keltünk át. Beszél majd a szenvedésről ott, hol a szenvedés már elmúlt, és a változásról, hol semmi sem változik. Lezártuk az ajtót, melyet Kob tárt ki. Most talán maga a fal kíván leomlani. Járt már Kútfőn. Csak Azver hallotta meg szavait. Nagyuram, a Király is meghallja majd, és úgy cselekszik, ahogyan a bölcsesség mondja, s ahogyan a szükség kívánja. Éger magával viszi tiszteletem és hűségem a Király nagyuram felé. Szintúgy tiszteletem és üdvözletem közvetíti Tenar hölgyem felé. Mindemellett szeretett leányom, Tehanu is fogadja szóbeli üzenetemet.” És a Karom Rúnájával írta alá. — Lebannen felnézett a levélből Égerre, és tekintetük egymásba kulcsolódott. — Mondd el, miféle álomról van szó!

Így hát Éger ismét elbeszélte történetét.

Ezúttal röviden mondta el, és nem túl jól adta elő. Bár még mindig lenyűgözte, hogy Karvaly, a volt főmágus úgy nézett ki és úgy öltözött és úgy élt, mint egy falusi vagy tanyasi vénember, egy Éger saját fajtájából és helyzetéből származó ember, de az egyszerűség legalább megsemmisített minden felszínes bátortalanságot. A király azonban lehetett bármilyen kedves és udvarias, mégiscsak királynak nézett ki, királyként viselkedett, ő volt a király, és Éger számára leküzdhetetlennek tűnt ez a távolság. A tőle telhető leggyorsabban sietett végig mondandóján, és megkönnyebbülten fejezte be.

Lebannen feltett néhány kérdést. Liliom és Szula megérintették egyszer-egyszer; azóta nem? És Szula érintése égetett?

Éger kinyújtotta kezét. A nyomok már szinte láthatatlanok voltak, az elmúlt egy hónap napsütése után.

— Azt hiszem, a falnál állók meg tudnának érinteni, ha közel mennék hozzájuk.

— De távolabb maradsz?

— Így tettem mindeddig.

— És nem ismerted őket életükben?

— Néha úgy érzem, ismerem egyiket vagy másikat.

— De a feleséged soha többé nem jött el hozzád?

— Oly sokan vannak, nagyuram. Néha úgy hiszem, ott van ő is. De nem látom közöttük.

A dologról való beszéd közel hozta az emlékeket, túl közel. A félelem újra szívét és torkát szorongatta. Úgy érezte, a helyiség falai elolvadhatnak, és az éjszakai ég és a távoli hegycsúcs eltűnhet, mintha egy függönyt húznának el előle, hogy újra ott álljon, ahol mindig is állt, a félhomályos domboldalon, a kőfal mellett.

— Éger!

Felnézett, megrázkódott, szédült. A szoba túl fényesnek tűnt, a király arca határozott és eleven.

— Itt maradsz? A palotában?

Meghívás volt, de Éger csak bólintani volt képes, s parancsként értelmezte.

— Jó. Elrendezem, hogy holnap átadhasd az üzenetet Tehanu kisasszonynak. És biztos vagyok benne, hogy a Fehér Úrnő is beszélni kíván veled.

Meghajolt. Lebannen elfordult.

— Nagyuram…! Magamnál tarthatom a macskámat?

Sem szikrányi mosoly, sem gúnyos fintor. — Természetesen.

— Elszomorítja szívemet, nagyuram, hogy csak bajaimat hozhattam neked!

— Bármilyen szó attól, aki ideküldött, megtiszteltetés számomra és hordozója számára is. És inkább kapjak rossz híreket egy becsületes embertől, mint hazugságokat egy hízelgőtől — mondta erre Lebannen, és Éger, kihallván némi tájszólást a szavak mögül, kissé jobb kedvre derült.