Terry Prachett - A mágia fénye

Fél tucat hálóinges varázsló kukucskált be egymást váltva az ajtó rácsos kémlelőnyílásán keresztül. Nincs az a varázsló, aki képes lenne aludni, amikor ilyesmi történik — a létrejövő nyers mágia úgy áradt szét az egyetemen, mint a dagály.

— Jól van — mondta egy hang. — Mi folyik itt? És engem miért nem hívott senki?

Gáldor Mállotviksz, az Ezüstcsillag Rendjének Legfelsőbb Nagymestere, a Szent Bot Birodalmi Ura, Nyolcadik Szintű Ipszisszimusz és a Láthatatlan Egyetem 304-ik rektora impozáns látványt nyújtott veres, kézi hímzésű, misztikus rúnákkal ékes hálóinge, hosszú, bojtban végződő hálósipkája és a kezében szorongatott Incifinci Szundi Vili gyertyatartó ellenére is. Csupán a papucsán fityegő bolyhos pomponok rontották le valamelyest az összhatást.

Hat rémült arc fordult felé.

— Ööö, de hát hívtuk, uram — mondta az elvarázslók egyike. — Emiatt van itt — tette hozzá segítőkészen.

— Úgy értem, miért nem hívtak előbb ? — csattant fel Gáldor, odatolakodva a rácshoz.

— Ööö, mihez képest előbb, uram? — kérdezte a varázsló.

Gáldor rámeredt alantasára, majd megkockáztatott egy gyors pillantást a rácson keresztül.

A szobában a levegő fel-felszikrázott, ahogy a porszemek megvillanva lángra lobbantak a nyers mágia áradatában. A Sztázispecsét kezdett felhólyagosodni, szélei felpöndörödtek.

A szóban forgó könyv Oktávó néven ismeretes, és immár eléggé nyilvánvaló, hogy nem közönséges könyv.

Természetesen se szeri, se száma a híres varázskönyveknek. Egyesek az ősi gyíkbőrből készült Necrotelicomnicont említenék elsőnek, mások a Tizenegytájt Felkelők Könyvét hoznák fel, amit egy rejtélyes és meglehetősen lusta llámaikus szekta írt, megint mások a Bombajó Anekdotagyűjteményt, ami a hírek szerint leközli az univerzumban még megmaradt egyetlen eredeti viccet. Ám mindezek csupán ócska pamfletek az Oktávóhoz képest, amit állítólag a Világegyetem Teremtője felejtett el magával vinni — jellemző szórakozottságában — nem sokkal legjelentősebb művének megalkotása után.

A lapjai közé zárt nyolc varázsige titkos és bonyolult magánéletet él, és a közhiedelem szerint…

Gáldor összeráncolta a szemöldökét ahogy befelé bámult a nyugtalan szobába. Na persze, már csak hét varázsige van a könyvben. Valamelyik idióta, siheder varázslójelölt egy nap lopva belekukkantott az Oktávóba s az egyik varázsige megszökött, beköltözött az illető fejébe. Sose derült ki, hogyan történt a dolog. Mi is volt a kölyök neve? Szélfogó?

Oktarin és bíbor szikrák ragyogtak fel a könyv gerincén. A pulpitusról gyér füst kígyózott és a nehéz fémkapcsok, amik csukva tartották a könyvet, határozottan erőlködni látszottak.

— Miért olyan nyugtalanok a varázsigék? — kérdezte a fiatalabb varázslók egyike.

Gáldor vállat vont. Természetesen nem mutathatta ki, de kezdett komolyan aggódni. Nyolcadik szintű, tapasztalt varázslóként nem okozott neki gondot, hogy lássa a szinte csak képzeletbeli alakokat, amik egy-egy pillanatra kialakultak a vibráló levegőben és csalogattak, hívogattak. Akárcsak a nagy viharok, amelyek előtt tömegesen felbukkannak a muslicák, az igazán komoly mágiakitörések a kaotikus Tömlöc Létsíkok lényeit magukhoz vonzzák — undorító Dolgokat, csupa nyálka, csupa összevissza lógó kocsány Dolgokat, amik mindörökkön egy rést kutattak, amin át az emberek világába oldaloghatnának. [1] Nem írjuk le őket, mert még a csinosabbja is úgy nézett ki, mint egy polip és egy bicikli kereszteződése. Közismert tény, hogy a dolgok a kevésbé kívánatos világegyetemekből örökké bejárást keresnek ebbe az univerzumba, ami a közeli buszmegálló és megfelelően kiépített bolthálózat pszichikus megfelelője.

Nincs mese, ezt meg kell állítani.

— Kérek egy önkéntest! — mondta határozottan.

Hirtelen csönd támadt. Csak az ajtó mögül hallatszott hang, mégpedig a túlterhelés alatt megpattanó fém hátborzongató kis pendülése.

— Hát jó — vetette oda Gáldor. — Ez esetben szükségem lesz ezüstcsipeszekre, kábé két pint macskavérre, egy kis ostorra meg egy székre.

Azt mondják, a zaj ellentéte a csend. Ez nem igaz. A csend csupán a zaj hiánya. A csend fültépő lárma ahhoz a váratlan, lágyan szertefröccsenő zajtalansághoz képest, ami egy pitypangernyőszétrobbanásának erejével csapta meg a varázslókat.

A könyvből vastag sugárban szita fény lobbant a magasba, lángoló foltban nekicsapódott a mennyezetnek, és eltűnt.

Gáldor felmeredt a lyukra; füstölgő szakállával szikrányit sem törődött. Drámaian felmutatott.

— A felsőbb pincékbe! — kiáltotta, és szökellve hágott fel a kőlépcsőkre. A varázslók nagy papucscsattogással, lobogó hálóingben követték, s csaknem fellökték egymást nagy igyekezetükben, hogy utolsók lehessenek.

Mindazonáltal mind időben érkeztek, hogy lássák, amint az okkult lehetőségek tűzgolyója a következő szint plafonját is átüti.

— Ááá! — mondta a legfiatalabb varázsló, és rábökött a padlóra.

Amíg a mágia, útjában erőszakosan átrendezve a valóság darabkáit, nem hatolt rajta keresztül, a szoba a könyvtárhoz tartozott. Így hát feltételezhető, hogy az apró, bíbor férgek eredetileg a padló részét képezték, és az ananászsodó valamikor könyv — esetleg több könyv is — lehetett. És több varázsló esküdött rá a későbbiekben, hogy a kicsiny, szomorú orángután, ami mindezek közepén csücsült, roppantul hasonlított a főkönyvtárosra.

Gáldor felnézett.

— A konyhába! — bömbölte, s a sodón átgázolva a következő lépcsősor felé rohant.

Soha senki nem tudta meg, mivé is alakult át a hatalmas, öntöttvas sparhert, mert áttörte a falat és elmenekült még mielőtt az űzött tekintetű mágusok zilált csapata berontott a helyiségbe. Sokkal később megtalálták a vegetáriánus konyhafőnököt a levesesbográcsba rejtőzve, aki nem túl sokatmondóan csak azt makogta:

— Azok a csülkök! Azok a borzalmas csülkök!

A mágia utolsó foszlányai, kissé lelassulva, épp eltűntek a mennyezeten keresztül.

— A Nagycsarnokba!

A lépcsők itt szélesebbek voltak, a világítás jobb. Lihegve és ananásszagúan, a fittebb varázslók felértek a lépcső tetejére, mire a tűzgolyó a hatalmas, huzatos csarnok, az Egyetem Nagycsarnoka közepéig lebegett. Ott moccanatlanul lógott a levegőben eltekintve a kis dudortól, ami néhányszor kidomborodott és sercegett a felszínén.

Mindenki tudja, hogy a varázslók dohányoznak. Ez valószínűleg megmagyarázza a végsőket rúgó tüdőbetegre jellemző köhögésorkánt és asztmatikus zihálókórust, ami Gáldor mögött tört ki, ahogy ott állt, felmérendő a helyzetet s egyben azon mélázva, vajon merjen-e rejtekhelyet keresni. Megragadott egy rémült diákot.

— Keríts elő látnokokat, jósokat, jövendőmondókat, messzilátókat és vesébelátó prófétákat! — ugatta. — Azt akarom, hogy tanulmányozzuk a jelenséget!

Valami formálódott a tűzgolyóban. Gádor kezével oltalmazva szemét rámeredt az előtte kialakuló képre. Nem lehetett eltéveszteni. A világegyetem volt.

Nagyjából biztos volt ebben, mert a dolgozószobájában akadt egy modell, amit általában sokkal imponálóbbnak tartottak az eredetinél. Teszem azt a Teremtő elmulasztotta teljes körűen kiaknázni az ezüstfiligrán és a tenyésztett gyöngy alkalmazásában rejlő lehetőségeket.