Terry Prachett - A mágia fénye

— AMIT ÉVEK ÓTA HURCOL MINDENFELÉ, IGEN.

Gáldor összeráncolta a szemöldökét. Egy Változtató Varázs ugyancsak nagy erőfeszítést jelentett, ám miért? Mindenki tudja, hogy amikor egy varázsló meghal, minden ige kiszabadul a fejéből, akkor meg minek fáradni Széltoló megmentésével? A varázsige végül csak visszalebegne az Oktávóba!

— Van valami elképzelésed miért? — kérdezte gondolkodás nélkül, majd, mivel még időben eszébe jutott, kivel is cseveg, sietve hozzátette. — Yrriph és Kcharla által köteleztetel, hogy…

— BÁRCSAK VÉGRE FELHAGYNÁL EZZEL A BLABLÁVAL — mondta a Halál. — MINDÖSSZE ANNYIT TUDOK, HOGY MIND A NYOLC VARÁZSIGÉT EGYÜTT KELL KIMONDANI A KÖVETKEZŐ DISZNÓLESÉS ÉJJELÉN, KÜLÖNBEN A KORONG ELPUSZTUL.

— Beszélj érthetőbben! — követelte Gréber Mölcs.

— Kuss! — kiabálta Gáldor.

— ÉN?

— Dehogy, ő. Együgyű vén…

— Hallottam! — csattant fel Mölcs. — A mai fiatalok… — Elhallgatott. A Halál elgondolkozva nézett rá, mintha meg akarná jegyezni az arcát.

— Idefigyelj — mondta Gáldor. — Ismételd csak meg ezt még egyszer, jó? Mi fog történni a Koronggal?

— ELPUSZTUL — felelte a Halál. — MOST MÁR MEHETEK? MÉG LENYÚLJA VALAKI AZ ITALOMAT.

— Maradj még — mondta Gáldor kapkodva. — Cheliliki és Orizóne és így tovább által… hogy érted azt, hogy elpusztul?

— EZ EGY ŐSI, A TSORTI NAGY PIRAMIS BELSŐ FALÁRA VÉSETT PRÓFÉCIA. AZ ELPUSZTUL SZÓ, NEKEM LEGALÁBBIS ÚGY TŰNIK, NEM SZORUL MAGYARÁZATRA.

— Ez minden, amit mondani tudsz?

— IGEN.

— De a Disznólesés éjjele alig két hónap múlva lesz!

— IGEN.

— Legalább azt mondd meg, hol van most Széltoló!

A Halál vállat vont. Alkatánál fogva kifejezetten alkalmas volt erre a gesztusra.

— SKUND ERDEJÉBEN, A KOSTETŐ HEGYSÉGTŐL PEREMIRÁNT.

— Mit csinál ott?

— RETTENETESEN SAJNÁLJA MAGÁT.

— Ó!

— MOST MÁR ELMEHETEK?

Gáldor zaklatottan bólintott. Vágyódva gondolt az elbocsájtás rituáléjára, ami „El véled, gaz árny” felütéssel indul, és néhány ugyancsak imponáló passzust tartalmaz, amiket hosszasan gyakorolt egy földig érő tükör előtt, de valahogy most nem találta magában a kellő lelkesedést.

— Hát persze — mondta. — Kösz szépen, igen. — És aztán, mivel nem okos dolog ellenséges viszonyba kerülni még gaz árnyakkal sem, udvariasan hozzátette. — Remélem, jó a buli.

A Halál nem válaszolt. Mölcsöt bámulta, kábé úgy, ahogy a kutya néz a csontra, persze ez esetben a dolgok többé-kevésbé pont fordítva álltak.

— Azt mondtam, remélem, jó a buli — emelte meg hangját Gáldor.

— MOST MÉG IGEN — mondta a Halál ugyanazon tónusban. — ÚGY VÉLEM AZONBAN, HOGY ÉJFÉLKOR IGEN GYORSAN HANYATLÁSNAK INDULHAT A HANGULAT.

— Miért?

— MERT A TÖBBIEK AZT HISZIK, HOGY AKKOR ÉN IS LE FOGOM VENNI AZ ÁLARCOT.

Eltűnt, csupán a koktélpálcikát és egy kis darab szerpentint hagyva maga után.

Mindezen eseményeknek volt egy észrevétlen tanúja. Természetesen ez ellenkezett a szabályokkal, ám Ármánd mindent tudott a szabályokról, és mindig is úgy vélte, arra valók, hogy meghozzák, nem pedig hogy betartsák őket.

Jóval azelőtt, hogy a nyolc mágus komolyan nekiállt veszekedni azon, hogy a Halál mit is mondott valójában, ő már leért az Egyetemi Könyvtár szintjére.

A Könyvtár félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett. Számtalan mágikus könyv akadt benne. A legfontosabb dolog, amit észben kell tartani a grimoárokkal kapcsolatban az, hogy halálosak a rendszerető könyvtáros kezében, mert az ilyen könyvtáros menthetetlenül egyazon polcra helyezi őket. Ez nem annyira üdvös olyan könyvek esetében, melyek hajlamosak mágiájuk kiszivárogtatására, ugyanis több mint egy-két ilyen könyv együtt pillanatok alatt eléri a kritikus Tömeget, más szóval spontán, könyvközi Fekete Mise kialakulását jelentő értéket hoz létre. Mindennek tetejébe, számos csekélyebb varázsige eléggé válogatós társaságát illetően, és esetleges ellenvetéseik hajlamosak azzal kifejezésre juttatni, hogy köteteik dühösen hajigálják a szobán keresztül, rátámadva a gyanútlan kutatókra. És persze mindig ott van a Tömlöc Létsíkok Dolgainak halványan észlelhető jelenléte, amik a mágikus szivárgás köré gyűlnek, és sosem szűnnek dörömbölni a valóság falain.

A varázskönyvtáros munkája, aki kénytelen munkanapjait ebben a feszültséggel hihetetlenül telített légkörben tölteni, veszélyeztetett munkakört jelent. Veszélyességi pótlék nélkül.

A Főkönyvtáros az íróasztala tetején üldögélt, csendesen hámozgatott egy narancsot, és mindezzel tökéletesen tisztában volt.

Felpislantott, amikor Ármánd belépett.

— Keresek valamit, bármit, ami megtalálható a könyvtárban a Cshuti Nagy Piramisról — mondta Ármánd. Felkészülten jött: kihalászott egy banánt a zsebéből.

A könyvtáros gyászosan szemlélte a gyümölcsöt, majd nehézkesen lepuffant a padlóra. Ármándot kézen fogta egy puha mancs — olyan érzés volt, mintha egy kis bőrkesztyűt tartott volna a kezében. A könyvtáros mutatta az utat, szomorkásan totyogva a könyvespolcok között.

Körülöttük a könyvek sercegtek és szikrát hánytak, időnként egy-egy irányítatlan mágiakisülés csapott ki egyenesen a nagy körültekintéssel elhelyezett, minden egyes polcra odaszegezett földelőrudakba. Mindenütt kékes, fémes szag érződött, és, pont a hallásküszöbön, a Tömlöc Létsíkok teremtményeinek borzalmas vartyogása hallatszott.

Mint a Láthatatlan Egyetem számos más része is, a könyvtár sokkal nagyobb helyet foglalt el, mint külső arányai sugallták, mivel a mágia különös úton-módon eltorzítja a teret. Továbbá valószínűleg ez volt a világegyetem egyetlen könyvtára Möbius-polcokkal. Ám a könyvtáros lelki szemei előtt pergő katalógus tökéletesen működött. Megállt egy dohos könyvekből összetevődő, a magasban lebegő halomnál, és fellendült a sötétségbe. Papírzizegés hallott, majd porfelhő ereszkedett alá Ármándra. Aztán a könyvtáros visszatért, kezében egy vékonyka kötettel.

— Ú-úk — mondta.

Ármánd elővigyázatosan átvette.

A borítót zömmel karcolások borították, valamint minden lehetséges helyen szamárfülek. A cím aranyozása rég lepergett, de azért még ki lehetett venni a Tsort-völgy ősi mágikus nyelvén írt szavakat: Az Tforti Naggytemblomnak Reltéjjekben bhewuelkedö Történettye.

— Ú-úk? — kérdezte a könyvtáros aggódva.

Ármánd óvatosan belelapozott. Nem volt egy nyelvzseni, mindig is azt tartotta, hogy a nyelvek nagyon is szakszerűtlenek, amiket voltaképp helyettesíteni kellene valamiféle könnyedén érthető számrendszerrel, de ez pont annak tűnt, amire vágyott. Több helyütt is egész oldalakat töltöttek be a jelentésteljes hieroglifák.

— Ez az egyetlen könyv a könyvtárban a tsorti piramisról? — kérdezte megfontoltan.

— Ú-úk.

— Egész biztos vagy benne?

— Ú-úk.

Ármánd fülelni kezdett. Messziről odahallatszott a közeledő léptek és veszekedő hangok moraja. De erre is felkészült.

Benyúlt a zsebébe.

— Szeretnél még egy banánt?

Skund erdeje ténylegesen elvarázsolt erdő volt, ami a Korongon nem ment különlegességszámba. Valamint az egész világegyetem egyetlen erdeje volt, amit a helyi nyelven — ha szó szerint fordítjuk le a „skund” szót — „Az Ujjad, Te Marha” elnevezés illetett.