Terry Pratchett - Vészbanyák

Néne bólintott. Teljes mértékben helyeselte az ilyes nézeteket egész addig, míg föl nem merült a leghalványabb gyanúja, hogy ezek rá is vonatkozhatnának.

Ujjai Magrat asztalterítőjén doboltak.

— Rendben — szólalt meg végül. — És miért ne? Menj, szólj Gythának, hogy jól bugyolálja be a gyereket. Rég volt, mikor utoljára hallottam tisztességesen teátrumot játszani.

Magrat el volt bűvölve, mint mindig. A színház nem volt több néhány festett zsákvászondarabnál meg hordókra fektetett palánkok alkotta színpadnál meg egy fél tucat padnál, amelyeket kipakoltak a község egyetlen terére. Ám ugyanakkor valahogy szerét ejtette, hogy A Kastéllyá, A Kastély Másik Részévé, Ugyanazon Helyszín Későbbé, A Csatattérré váljon, s most épp Egy Út A Városon Kívül volt. A délután csodás lett volna, ha nincs Mállotviksz Néne.

Több velőkig hatoló pillantás után, amit a háromszemélyes zenekarra vetett, hogy lássa, ki tudja-e ókumlálni, melyik zeneszerszám a teátrum, az öreg boszorkány végül figyelmét a színpadnak szentelte, s kezdett nyilvánvalóvá válni Magrat számára, hogy vannak bizonyos alapvető vonásai a színháznak, amiket Néne még nem igazán kapiskál.

Jelenleg épp föl-leugrándozott sámliján dühében.

— A fickó megölte őt — sziszegte. — Miért nem csinál már valaki valamit? A fickó meggyilkolta! És mindenki szeme láttára!

Magrat kétségbeesetten szorongatta kollégája karját, amikor az küzdött, hogy talpra álljon.

— Teljesen rendben van a dolog — suttogta. — Az ipse nem halott!

— Hazugnak nevezel, lányom? — csattant föl Néne. — Láttam az egészet!

— Figyelj, Néne, ez nem igazán valóságos, érted?

Mállotviksz Néne egy kissé lecsillapodott, de még mindig morgolódott a bajsza alatt. Kezdte úgy érezni, hogy a dolgok bolondot próbálnak csinálni belőle.

Fönn a színpadon egy lepedőbe burkolt férfi szellemes monológot adott elő. Néne feszülten figyelt néhány percig, s aztán oldalba bökte Magratot.

— Most meg miről karattyol? — akarta tudni.

— Azt mondja, mennyire sajnálja, hogy a másik férfi halott — válaszolta Magrat, s a téma megváltoztatása érdekében sietve hozzátette. — Jó sok a korona, ugye?

Néne nem hagyta magát eltéríteni.

— Akkor meg minek gyilkolta meg?

— Nos, ez egy csöppet bonyolult… — felelte Magrat elgyöngülten.

— Szégyen, gyalázat! — rivallta Néne. — És az a szegény hótt még mindig ott hever!

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira, aki egy almát rágcsált, s egy tudományos kutató metsző tekintetével tanulmányozta a színpadot.

— Úgy vélem — mondta lassan —, úgy vélem, hogy ez az egész csak színlelés. Nézd csak, a fickó még mindig lélegzik.

A közönség többi része, akik mostanra már eldöntötték, hogy ez a kommentálás teljes mértékben a darabhoz tartozik, egy emberként bámult a tetemre. Az elpirult.

— És nézd csak meg a csizmáját is — folytatta Ángyi kritikusan. — Egy valódi király szégyellne ilyen csizmát viselni.

A tetem megpróbálta eldugni lábát egy papírmasé bokor mögé.

Néne, valami homályos módon úgy érezve, hogy kisebbfajta győzelmet arattak a valótlanságok és mesterkedések szálláscsinálói fölött, vett egy almát a zacskóból, s megújult érdeklődéssel figyelt. Magrat idegei elkezdtek kioldódni, s visszatelepedett, hogy élvezze a darabot. De, mint hamarosan kiderült, nem sokáig. Hitetlenségének készséges fölfüggesztését félbeszakította egy hang, imígyen szólva:

— Ez a rész mi?

Magrat fölsóhajtott.

— Nos — kockáztatta meg —, ő azt gondolja, hogy ő a herceg, de valójában ő a másik király lánya, férfinak öltözve.

Néne hosszas, elemző pillantásnak vetette alá a színészt.

— Márpedig ő férfi — jelentette ki. — Szalmaparókában. Elvékonyítja a hangját.

Magrat megborzongott. Tudott valamicskét a színházi szokásokról. Már előre rettegte ezt a részt. Mállotviksz Nénének határozott Nézetei voltak.

— Igen, de — világosította föl boldogtalanul —, ez Teátrum, tudod. Minden női szerepet férfiak játszanak.

— Miért?

— Nőket nem engednek színpadra — közölte Magrat alig hallható hangon, s lehunyta a szemét.

Azonban nem hallatszott kitörés a balján lévő ülés felől. Megreszkírozott egy gyors pillantást.

Néne csöndesen rágogatta ugyanazt az almadarabkát újra meg újra, szemét le nem vette a cselekményről.

— Ne csapj hűhót, Eszme — szólalt meg Ángyi, aki szintén ismerte Néne Nézeteit. — Ez egy jó rész. Úgy vélem, kezdem kapiskálni a dolgot.

Valaki megütögette Néne vállát, s egy hang azt mondta:

— Asszonyom, lenne olyan szíves levenni a kalapját?

Néne roppant lassan megfordult a sámliján, mintha rejtett motor hajtaná, s százkilowattos, gyémántkék fixírozásban részesítette a közbeszólót. A férfi ettől megfonnyadt, s visszarogyadozott sámlijára, a boszorkány arca egész végig követte, oda le.

— Nem — válaszolta Néne.

A férfi fontolóra vette a választási lehetőségeket.

— Rendben van — motyogta.

Néne visszafordult, s odabiccentett a színészeknek, akik megálltak, hogy őt figyeljék.

— Nem tudom, mit bámultok — morogta a boszorkány. — Folytassátok!

Ogg Ángyi odaadott neki egy másik zacskót.

— Vegyél egy fodormentás cukorkát — javasolta.

Újra csönd töltötte be a hevenyészett színházat, eltekintve a színészek tétova hangjától, akik állandóan Mállotviksz Néne felborzolódott alakjára pillogtak, meg a két, kérlelhetetlenül orcától orcáig köpült fodormentás cukorka szopogatásának neszétől.

Aztán Néne azt mondta olyan átható hangon, hogy az egyik színész elejtette fakardját:

— Az egyik oldalon van egy fickó, aki suttog nekik!

— Az a súgó — magyarázta Magrat. — Ő mondja meg nekik, hogy mit mondjanak.

— Maguktól nem tudják?

— Azt hiszem, elfelejtik néha — fanyalgott Magrat. — Ki tudja, mi okból.

Néne megbökte Ogg Ángyit.

— Most mi folyik? — kérdezte. — Mér' van ott fönn az összes király meg mindenki?

— Ez egy bankett, tudod — jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ogg Ángyi. — A halott király miatt, az volt az, az a csizmás, csak ha jobban megnézed, látni fogod, hogy most úgy csinál, mintha katona lenne, és mindenki beszédeket mond, hogy milyen jó uralkodó is volt, és azon töprengenek, ki ölhette meg.

— Tényleg? — firtatta komoran Néne. Végignézett a szereplőkön, a gyilkost keresve.

Elhatározta magát.

Aztán fölállt.

Fekete vállkendője úgy lebegett körötte, akár egy bosszúálló angyal szárnyai, aki eljött, hogy megszabadítsa a világot az összes ostobaságtól meg tettetéstől meg mesterkedéstől meg ámítástól. Dühös ujjal mutatott a bűnös félre.

— Ő tette! — kiáltotta diadalmasan. — Mink mind láttuk őtet! Ő tette egy tőrrel!

A közönség elégedetten vonult ki. Igazán jó darab volt, döntötték el, bár nem túl könnyen követhető. De az roppant mókás volt, amikor az összes király elszaladt, és a feketeruhás nő fölugrott és mindenfélét kiáltozott. Már önmagában ennyi megérte a félkrajcáros belépőt.

A három boszorka egyedül ült a színpad szélén.

— Kíváncsi vagyok, hogy veszik rá azt a rengeteg királyt meg lordot, hogy idejöjjenek és ezt csinálják? — tűnődött Néne anélkül, hogy egy cseppet is zavarba jött volna. — Azt hittem volna, hogy túlságosan elfoglaltak ehhez. Uralkodással meg ilyesmikkel.