Terry Pratchett - Vészbanyák

Néne nem érezte otthon magát kocsmákban. Merev vigyázzban ült citromos portóija mögött, mintha az védőpajzs lenne a világ csábításai ellen.

Ogg Ángyi viszont lelkesen hajtotta föl harmadik italát, és, gondolta savanyúan Néne, már jócskán azon az úton jár, ami valószínűleg a szokásos asztalon táncolásával fog végződni, alsószoknyái mutogatásával, és a „Sej, haj, a Sün Sejehaját Meghágni Nem Lehet de Nem Lehet” eléneklésével.

Az asztalt rézpénzek bontották. Kedélyvámos és felesége a két végén ültek, számoltak. Némileg verseny jellege volt a dolognak.

Néne Mrs. Kedélyvámost nézegette, miközben az asszony kikapdosta férje ujjai alól a krajcárokat. Intelligensnek látszott, s szemlátomást úgy bánt urával, ahogy egy juhászkutya kedvenc bárányával. A házasélet bonyodalmait csak a távolból ismerte Néne, ugyanúgy, ahogy a csillagász szemléli egy messzi, idegen világ felszínét de már fölötlött benne, hogy egy Kedélyvámosnak való feleség nagyon különleges nő kell legyen, kimeríthetetlen türelem- és szervezőtehetség-tartalékokkal, meg fürge ujjakkal.

— Mrs. Kedély vámos — szólalt meg végül —, lehetek oly vakmerő, hogy megkérdjem, megáldatott-e a maguk frigye gyümölccsel?

A házaspár bambán bámult.

— Úgy érti… — kezdte Ogg Ángyi.

— Nem, értettem — mondta halkan Mrs. Kedélyvámos. — Nem. Volt egy kislányunk.

Kis felhő ereszkedett az asztal fölé. Egy-két másodpercig Kedélyvámos pusztán embernagyságúnak látszott, és sokkal öregebbnek. Mereven nézte a kis pénzkupacot maga előtt.

— Csak, tudják, itt van ez a gyerek — mutatott rá Néne a csecsemőre Ogg Ángyi karjában. — És otthonra van szüksége.

A Kedélyvámosok csak néztek. Aztán a férfi fölsóhajtott.

— Nem gyereknek való ez az élet — jelentette ki. — Mindig mozgásban. Mindig újabb város. Nincs lehetőség iskoláztatásra. Azt mondják, hogy az manapság nagyon fontos — de a szemét nem vette le a fiúról.

Mrs. Kedélyvámos megkérdezte:

— Miért van szüksége otthonra?

— Mert nincs neki — válaszolta Néne. — Legalábbis olyan nincs, ahol szívesen látnák.

A csönd folytatódott. Aztán Mrs. Kedély vámos megszólalt:

— És maguk, akik ezt kérik, maguk milyen minőségben…?

— Keresztanyaként — vágta rá Ogg Ángyi. Néne némileg meghökkent. Ez sose jutott volna eszébe.

Kedélyvámos szórakozottan játszadozott az előtte lévő érmékkel. A felesége átnyúlt az asztal fölött, megérintette karját, s egy pillanatig szavak nélkül kommunikáltak. Néne másfelé nézett. Szakértő módon tudta olvasni az arckifejezéseket, de akadtak alkalmak, amikor ezt inkább elkerülte.

— Sajnos, szűkében vagyunk a pénznek… — kezdte Kedélyvámos.

— De mégis bőven elég lesz — mondta eltökélten a felesége.

— Igen. Azt hiszem, úgy lesz. Boldogan vállalnánk a gyerek gondját.

Néne bólintott, aztán halászni kezdett köpenye legmélyebb rejtekén. Végül előhúzott egy kis bőrzacskót, amit kiborított az asztalra. Sok ezüst közt még néhány apró aranyérme is akadt.

— Ennek fedeznie kell… — keresgélte a szavakat — a pelenkákat meg ilyesmiket. Ruhákat meg izéket. Akármiket.

— Százszorosan, azt mondanám — nyögte elhalóan Kedélyvámos. — Ezt miért nem mondta előbb?

— Nem érte volna meg az árát, ha meg kellett volna vásárolnom magukat.

— De hát nem tud rólunk semmit! — lepődött meg Mrs. Kedélyvámos.

— Nem, ugye? — felelte nyugodtan Néne. — Természetesen szeretnénk hallani, hogyan boldogul a fiúcska. Küldhetnek nekünk leveleket meg ilyesmiket. De nem lenne valami jó ötlet beszélni erről azután, hogy innen távoznak, értik? A gyerek érdekében.

Mrs. Kedély vámos a két öregasszonyra nézett.

— Van még valami, igaz? — firtatta. — Valami nagyszabású mindezek mögött?

Néne tétovázott, aztán bólintott.

— De semmi haszna nem lenne, ha tudnánk?

Újabb bólintás.

Néne fölállt, amikor több színész belépett, megtörve ezzel a varázst. A színészeknek megvan az a szokása, hogy betöltik a rendelkezésükre álló teret.

— Vannak még elintéznivalóim — jelentette be. — Kérem, bocsássanak meg.

— Hogy hívják a fiút? — tudakolta Kedély vámos.

— Tamás — válaszolta Néne szinte habozás nélkül.

— János — mondta Ángyi. A két boszorkány összenézett. Néne nyert.

— Tamás János — felelte határozottan, és kivonult.

Odakint összefutott a levegőért kapkodó Magrattal.

— Találtam egy ládát — mondta az ifjú boszorka. — Benne volt az összes korona meg bigyusz. Ezért beletettem, úgy, ahogy mondtad, az egész hóbelevanc legaljára.

— Jól van — dicsérte Néne.

— A koronánk egész kopottnak látszott a többihez képest!

— Ez is mutatja, mi? — mondta Néne. — Látott valaki?

— Nem, mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, de… — Magrat tétovázott, és elpirult.

— Ki vele, leányzó.

— Pont utána odajött egy férfi és belecsípett a fenekembe — Magrat teljesen elvörösödött, és kezét a szájára csapta.

— Tényleg? — szólt Néne. — És aztán?

— És aztán, aztán…

— Igen?

— Azt mondta, azt mondta…

— Mit mondott?

— Azt mondta „Szia, szépségem, mit csinálsz ma este?”

Néne egy darabig elrágódott ezen, aztán azt firtatta:

— Az öreg Pityergi Komámasszony nem fordult meg sokfelé, nem járt társaságba valami sokat, igaz?

— A lába miatt, tudod — felelte Magrat.

— De megtanította neked a bábáskodást meg mindent, ugye?

— Ó, azt, hát hogyne — válaszolta Magrat. — Rengeteget csináltam.

— De… — hezitált Néne, ismeretlen területen tapogatózva —, sose beszélt arról, amit az ember előzetes nek nevezhetne.

— Tessék?

— Tudod — magyarázta Néne hangjában a kétségbeesés élével. — Férfiak meg ilyesmi.

Magrat úgy nézett ki, mint aki mindjárt pánikba esik.

— Mi van velük?

Mállotviksz Néne számtalan szokatlan dolgot cselekedett meg a maga idejében, és ugyancsak sokra volt ahhoz szükség, hogy meghátráljon egy kihívás elől. De ezúttal föladta.

— Azt hiszem — nyögte gyámoltalanul —, hogy talán jó ötlet lenne, ha csöndesen elbeszélgetnél Ogg Ángyival a napokban. Minél hamarabb.

A mögöttük lévő ablakból kacagás hallatszott, poharak csilingelése, s egy vékony hang nótára fakadva:

— …a zsiráffal, Ha székre állsz. De a sün…

Néne abbahagyta a hallgatást.

— Csak ne most — tette hozzá.

A színtársulat néhány órával napnyugta előtt elindult, négy szekerük elzötyögött a Sto-síkság és a nagyvárosok felé vezető úton. Lancréban volt egy városi rendelet, hogy a ripacsok, szemfényvesztők, és egyéb potenciális bűnözői elemek kívül kell legyenek a kapukon naplementére; ez valójában senkit sem sértett, mert a városnak nem voltak említésre méltó falai, s amúgy se törődött különösebben azzal senki, ha egyesek sötétedés után újra visszaszivárogtak. Csak a dolog látszata számított.

A boszorkányok Magrat kunyhójából nézték, Ogg Ángyi ősrégi, zöld kristálygömbjét használva erre.

— Ideje lenne, hogy megtanuld, hogy kell ezzel a vacakkal hangot is nyerni — motyogta Néne. Kissé megbökte, amitől a kép hullámozni kezdett.

— Nagyon furcsa volt — szólt Magrat. — Azokban a szekerekben. A cuccaik! Papírmasé fák, és mindenféle jelmezek, és… — meglengette kezét —, volt az a nagy kép a külrészekről, azzal a csomó templommal meg mindennel, teljesen föltekerve. Gyönyörű volt.