Terry Pratchett - Piramisok

— Igen. Azt hiszem, az jó.

Te Szemét figyelte, ahogy még egy keveset beszélgetnek, az a sajátos akadozó, felületes társalgás volt, amibe két, az ellenkező nemhez tartozó ember bocsátkozik, amikor valami más jár a fejükben. A tevéknél ez sokkal egyszerűbb, a nősténynek csak ellenőriznie kell a hím módszertanát.

Aztán megcsókolták egymást, meglehetősen tartózkodó modorban, már amennyire egy teve ezt meg tudja ítélni. Döntésre jutottak.

Te Szemét ezen a ponton elvesztette irántuk az érdeklődést, s úgy döntött, újra megeszi az ebédjét.

KEZDETBEN…

A völgy békés volt A folyó, partjai még meg nem szelídítettek, lanyhán bandukolt a sás- és papíruszbozótok között. Íbiszek gázoltak a sekélyesben; a mélyben vízipacik emelkedtek és süllyedtek, mint a savanyított tojás.

Az egyetlen nesz a nedves csöndben hébe-hóba a halak loccsanása vagy a krokodilok sziszegése volt.

Dios egy ideig hevert az iszapban. Nem volt biztos abban, hogyan került ide, vagy a köntöse fele miért szakadt el, vagy mi perzselte feketére a másik felét. Halványan rémlett neki egy hangos zaj és rendkívüli sebesség érzete, miközben ugyanakkor moccanatlan állt. Most, ebben a pillanatban, nem akart válaszokat. A válaszok kérdéseket tételeznek föl, és kérdésekkel még soha senki nem jutott sehova. A kérdések csak elrontják a dolgokat. Az iszap hűs volt és nyugtató, s egy darabig nincs szüksége semmilyen más tudnivalóra.

Lement a nap. Különféle éjszakai ólálkodók vándoroltak el Dios közelében és valami állati ösztön hatására úgy döntöttek, hogy határozottan nem éri meg mindazt a fáradságot, ami a lába leharapásából származna.

A nap újra fölkelt. Gémek rikoltoztak. Párafátyol tekeredett le a tavacskák között, s égett el, amikor az ég kékből új bronzzá változott.

S Dios számára az idő káprázatos eseménytelenségben bontakozott ki, amíg egy idegen zaj fogta a csöndet és a rozsdás kenyérvágó késsel apró darabkákra vagdosással egyenértékűt hajtott rajta végre.

Olyan lárma volt valójában, mint amikor egy szamarat szétláncfűrészelnek. A hangok között ez úgy viszonyult a dallamhoz, mint egy doboz datolya a nagy teljesítményű motorkerékpáros gyorsasági terepversenyhez. Mindazonáltal, amikor újabb hangok kapcsolódtak be, hasonlóak, de mások, hangtöréses hangnemek és megtört hangszínek változatosságában, az összhatás furamód kellemesnek bizonyult. Volt benne csábítás. Volt benne vonzóerő. Volt benne valami fura szívás.

A lárma tetőfokra hágott, egyetlen tiszta hangjegy született a disszonanciák sorából, és akkor, egy másodperc töredékére, a hangok szétváltak, mindegyik egy vektor mentén…

A levegő fölkavarodott, a nap megrezzent.

És egy tucat teve jelent meg a távoli dombokon, girhesek és porosak, rohanva a vízhez. Madarak robbantak ki a nádasból. Visszamaradt szauruszok csusszantak le simán a homokpadokról. Egy percen belül a part habosra fölkavart sártömeg lett, amikor a bütykös térdű lények lökdösődtek, orruk mélyen a vízben.

Dios fölült, s meglátta botját az iszapban heverve. Egy kicsit megperzselődött, de amúgy sértetlen maradt, s most észrevette, ami korábban valahogy sosem volt nyilvánvaló. Korábban? Volt korábban? Egész biztosan volt egy álom, valami álomszerű…

Mindegyik kígyó beleharapott a farkába.

A lejtőn lefelé, a tevék nyomában, rongyos családjával maga mögött, volt egy kicsiny, barna, teveösztökét lengető alak. Izzadtnak és nagyon döbbentnek látszott.

Valójában olyannak látszott, akire nagyon is ráfér a jó tanács és gondos irányítás.

Dios tekintete visszafordult a botra. Az valami nagyon fontosat jelent, ezt tudta. Bár arra nem emlékezett, mit. Csak arra tudott visszaemlékezni, hogy nagyon súlyos, és ugyanakkor mégis nehéz letenni. Nagyon nehéz letenni. Jobb, ha föl se veszi, gondolta.

Talán csak egy kicsit veszi föl, és megy, és elmagyarázza az isteneket és hogy a piramisok miért olyan fontosak. És aztán egész biztosan le fogja tenni.

Sóhajtva, maga köré húzva köntöse rongyait, hogy megőrizze méltóságát, a botot használva támaszul, Dios nekivágott.

Mint például, hogy homokba temetik meg petéket tojnak bele.

Kezdetnek rögtön a lélegzését.

Szó szerint „A Dzsel gyermeke”.

Azonban meg kell hagyni, egész nagy béka volt, és bemászott a szellőzőrendszerbe, és a kuruttyolása hetekig ébren tartott mindenkit.

Azt beszélik, hogy az élet olcsó Ankh-Morporkban. Ez persze egyáltalán nem igaz. Az élet gyakran nagyon is drága; a halált kaphatod ingyen.

A pöffeteget a mélytengeri robbanóhalból ( Singularis minutia gigantica ) vonják ki, ami azzal védi magát ellenségeitől, hogy normális méretének sokszorosára fújja föl testét. Emberi fogyasztásra alkalmatlan, hatására ugyanis a test minden egyes sejtje azonnal 2.000-szeresére dagad. Ez mindig halálos, valamint nagyon zajos is.

Az Orgyilkosok Céhe kapuját sosem csukták be. Azt mondták, azért, mert a Halál mindig nyitva tartja a boltot, de valójában az volt az oka, hogy a zsanérok évszázadokkal korábban elrozsdálltak, és soha senki nem talált időt arra, hogy ebben az ügyben tegyen valamit.

A kontramód bort abból a szőlőből érlelik, amely a növényvilág csakis mágiával mértéktelenül átitatott földeken termő osztályába — az előtermőkbe — tartozik. A szokványos növények aztán nőnek, hogy magjukat elvetették — az előtermőkkel ez pont fordítva történik . Ámbár az előtermő szőlőből préselt bor a megszokott módon okoz részegséget, az emésztőrendszer működése azt a szokatlan nettó reakciót váltja ki molekuláiból, hogy a rákövetkező másnaposságot visszafelé taszítják az időben, általában néhány órával megelőzve a borivást. Ebből ered a mondás: kezdd a szőrivel, még mielőtt a kutya megharap.

Amikor a Tolvajok Céhe Általános Sztrájkot hirdetett meg a Megnyerő Lajhár évében, a bűncselekmények száma ténylegesen megkétszereződött.

Gyermekjáték: zsinórra fűzött gesztenyével el kell törni az ellenfélét. (A ford.)

Egyike a két mondának [30] A másik monda, amit általában nem terjesztenek a helybeliek, az, hogy még annál is korábban egy csoport bölcs túlélte az istenek küldte árvizet, mert építettek egy nagy hajót és erre a hajóra fölvittek kettőt minden állatfajtából, ami csak létezett a Korongon. Néhány héttel később a fölgyülemlett ganéj kezdte a hajót víz alá nyomni, ezért — mondja a történet — kiborították oldalt és elnevezték Ankh-Morporknak. Ankh-Morpork megalapításáról elmeséli, hogy a két árva fivért, akik a várost építették, valójában egy víziló (szó szerint orijeple , bár néhány történész azt tartja, hogy ez csupán az orejaple — afféle üvegajtós bárszekrény — félrefordítása) találta meg és szoptatta. Nyolc címervíziló sorakozik a hídon, arccal a tenger felé. Azt mondja róluk a fáma, hogy ha valaha is veszély fogja fenyegetni a várost, el fognak menekülni.

Számos folyóvölgyi kultúrához hasonlóan a Királyságnak semmi dolga olyan apróságokkal, mint nyár, tavasz és tél, s naptárát nyíltan a Dzsel roppant szívveréséhez igazítja; ennélfogva három évszak van, Vetésidő, Áradás és Posvány. Ez logikus, egyértelmű és gyakorlatias, és csakis a szentimentális dalokat kedvelő férfi vokálok helytelenítik. [31] Mert hülyének érzed magad, ha azt énekled, hogy „A Jó Öreg Áradás Derekán”, azért.