Terry Pratchett - Piramisok

— Nem tudom. Mi történt?

— Azt hiszem, a piramis fölrobbant — válaszolta IIb.

— Halottak vagyunk?

— Nem hinném. Végül is, jársz és beszélsz.

Dil megborzongott. — Az nem mérvadó. Nekem elhiheted. Mi az, hogy mérnök?

— Ó, a vízvezetékek építője — vágta rá IIb. — Tudod, azok lesznek a divat hamarosan.

Dil kissé reszketegen fölállt.

— Nekem — jelentette ki — szükségem van egy italra. Keressük meg a folyót!

Először Teppiket találták meg.

Egy kis, csonka piramisrészhez tapadt, ami közepes nagyságú krátert hozott létre, mikor becsapódott.

— Ismerem őt — mondta IIb. — Ő az a fiú, aki fönn volt a piramis csúcsán. Ez egyszerűen képtelenség, hogy élhette azt túl?

— Vajon miért sarjad belőle az a rengeteg gabona? — ámult Dil.

— Úgy értem, esetleg van valamiféle hatás, ha pont a kilobbanás közepén vagy, vagy valami — gondolkodott hangosan IIb. — Afféle nyugalmi hely, vagy valami, mint az örvény középpontjában… — ösztönösen nyúlt a viasztáblájáért, aztán leállította magát. Az embert nem arra szánták, hogy megértse azokat a dolgokat, amikbe belekontárkodott. — Halott? — tudakolta.

— Ne tőlem kérdezd — felelte Dil hátralépve. A fejében azok az alternatív foglalkozások jártak, melyek most megnyíltak előtte. A kárpitosság kifejezetten vonzónak tűnt. A székek legalább nem kelnek föl és járnak, miután kitömted őket.

IIb a test fölé hajolt.

— Nézd csak, mi van a kezében — mondta, gyöngéden kihajtogatva az ujjakat. — Egy darabka megolvadt fém. Minek tartogatja azt?

…Teppik álmodott.

Hét kövér és hét soványt tehenet látott, s az egyikük biciklizett.

Látott néhány éneklő tevét, s a daluk kisimította a valóság gyűrődéseit.

Látott egy ujjat, amint egy piramis falára írt: Elmenni könnyű. A visszajövetelhez kell (folyt, a következő falon) …

Körbesétálta a piramist, ahol az ujj folytatta: akaraterő, mert az sokkal nehezebb. Köszönöm.

Teppik fontolóra vette, aztán fölmerült benne, hogy maradt még egy teendő, amit még el kell végeznie. Korábban sose tudta, hogyan, de most látta, hogy az egész csak különlegesen elrendezett számsorozat. Mindaz, ami mágikus, csak egy módja a világ leírásának olyan szavakkal, amit a világ nem hagyhat figyelmen kívül.

Nyögött az erőfeszítéstől.

Egy röpke pillanatra lett fényerő.

Dil és IIb körbenéztek, amikor a hosszú fénylándzsák átvillantak a ködön és poron, óarannyá változtatva a tájat.

És följött a nap.

Az őrmester óvakodva kinyitotta a csapóajtót a ló hasán. Amikor a várt lándzsazápor nem vált valóra, megparancsolta Autoptésznak, hogy eressze le a kötéllétrát, lemászott és körülnézett a hűvös, reggeli sivatagban.

Autoptész követte, s ott állt, egyik szandálról a másikra szökdécselve, a homokon, ami most csaknem fagyasztott volt, s ebédidőre meg fog sülni.

— Ott — mutatta az őrmester — látod a tsorti arcvonalt, fiú?

— Szerintem úgy néz ki, mint egy sor faló — felelte Autoptész. — Az ott a végén pedig hintaló.

— Az lesz a tiszteké. Huh. Ezek a tsortiak biztos hülyének néznek minket. — Az őrmester dobbantott, hogy némi életet verjen a lábába, vett néhány lélegzetet a friss levegőből, s visszasétált a létrához.

— Gyerünk, fiú! — hívta.

— Miért kell visszamennünk?

Az őrmester, fél lábával a kötéllétrafokon, megtorpant.

— Használd az eszed, kölyök! Nem fognak idejönni és elvonszolni a lovainkat, ha látnak minket itt lebzselni, nem igaz? Magától értetődik.

— Akkor biztos tetszik lenni abban, hogy jönni fognak? — érdeklődött Autoptész. Az őrmester összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

— Figyeljen ide, katona — közölte —, bárki, aki elég nagy marha ahhoz, hogy azt higgye, mi majd elvonszolunk egy csomó katonával megrakott lovat a városunkba, biztosan van olyan ostoba, hogy elhurcolja a mieinket egész végig az övékbe . QED.

— QED, őrmester?

— Azt jelenti, hogy mars föl a rohadt létrán, fiú!

Autoptész tisztelgett.

— Engedélyt kérek, őrmester?

— Engedélyt mire?

— Engedélyt, őrmester — kérte Autoptész, árnyalatnyi kétségbeeséssel. — Úgy értem, egy kissé feszélyezett a lóban, őrmester, ha érti, mire gondolok.

— Szert kell majd tenned egy kevés akaraterőre, ha a lovaskatonák között akarsz maradni, fiam. Ugye, tudod?

— Igen, őrmester — válaszolta boldogtalanul Autoptész.

— Egy percet kapsz.

— Köszönöm, őrmester.

Amikor a csapóajtó bezárult fölötte, Autoptész odaoldalgott a ló egyik masszív lábához és olyasmire használta, amire eredetileg nem szánták.

És akkor, amikor bizonytalanul előremeredt, belemélyedve abba a zen jellegű merengésbe, mely ilyen alkalmakkor szokásos, a levegő halkan pukkant egyet és egy teljes folyóvölgy nyílt meg előtte.

Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie egy elmélázó ifjúval. Különösen nem olyannal, akinek saját kezűleg kell kimosnia az egyenruháját.

A tenger felől szellő fújt a királyságba, sejtetve, nem is, kifejezetten harsogva a só, kagylók és napfürdette árapályvonalak ötletét. Néhány nagyon zavarba jött tengeri madár keringett a nekropolisz fölött, ahol a szél kavargott a lezuhant kőművesmunka közt s homokkal fedte be az ősi királyok emlékműveit, és a madarak többet mondtak el egyszerű bélműködésükkel, mint amennyit Ozymandiásnak valaha is sikerült.

A szél hűsen, nem kellemetlenül csípett. A szabadban tartózkodó, az istenek okozta károkat javító emberek késztetést éreztek arra, hogy arcuk a szélbe fordítsák, ahogy a medencelakó hal is a tiszta, friss víz beáramlása felé úszik.

Senki sem dolgozott a nekropoliszban. A legtöbb piramis teljesen lerobbantotta fölsőbb szintjeit, s most áll, lágyan füstölögve, mint az épp kialudt tűzhányó. Itt-ott fekete márványtömbök szemetelték a tájat. Egyikük csaknem lefejezte Hat, a Keselyűfejű Isten, remek szobrát.

Az ősök eltűntek. Senki sem jelentkezett önként, hogy keresésükre induljon.

Dél körül hajó érkezett föl a Dzselen, teljes vitorlázattal. Megtévesztő hajó volt. Úgy tűnt, mintha kövér és védtelen vízipaci módjára henteregne, és csak amikor már egy ideje nézte az ember, akkor jött rá, hogy ugyanakkor megtévesztően gyorsan is halad. A palota mellett vetett horgonyt.

Valamivel később lebocsátott egy csónakot.

Teppik a trónon ült, s figyelte, ahogy a királyság élete újra összeszedi magát, akár egy szétzúzott tükör, amit újból összeraknak és ugyanazt a derék, régi fényt új és váratlan módon veri vissza.

Senki sem volt egész biztos abban, milyen alapon került trónra, de egyáltalán senki más nem vágyott arra, hogy elfoglalja, s nagy megkönnyebbülés volt tiszta, magabiztos hangon kiadott utasításokat hallani. Döbbenetes, mi mindenben engedelmeskednek az emberek, ha tiszta és magabiztos hangon utasítják őket, és a királyság már nagyon megszokta a tiszta, magabiztos hangot.

Ráadásul a parancsok kiadása nem hagyta, hogy elgondolkozzon dolgokról. Mint például, hogy most mi lesz. De legalább az istenek újra visszatértek a nemlétbe, amitől sokkal, de sokkal könnyebb lett hinni bennük, és úgy látszott, többé nem terem fű a talpa alatt.

Talán újjá tudom rendezni a királyságot, gondolta. De aztán mit tehetek vele? Bárcsak megtalálnánk Diost. Ő mindig tudta, mi a teendő, ez volt a legfontosabb tulajdonsága.