Terry Pratchett - Piramisok

— A tevék fontosabbak, mint a piramisok — nyilatkozta megfontoltan. — Ez olyasmi, amire mindig emlékeznünk kellene.

És elinalt, még mielőtt a lány talált volna valamit, amit hozzávághat.

A nap megbogarasodás nélkül elérte a delelőt, és Kumi úgy keringett a trón mellett, mint Hat, a Keselyűfejű Isten.

— Felséged kegyesen jóvá fogja hagyni, hogy megörököltem a főpapi méltóságot — jelentette ki.

— Mi? — Ptera tenyerébe támasztott állal üldögélt. Odaintett a másik kezével neki. — Ó! Igen. Rendben. Remek.

— Sajnos, Diosnak semmi nyomát sem találtuk. Azt gondoljuk, hogy nagyon közel volt a Nagy Piramishoz, amikor az… kilobbant.

Ptera elbámult a semmibe. — Csak folytasd — mondta. Kumi gratulált magának.

— A szertartásos koronázás elrendezése némi időbe fog telni — közölte, fölemelve az aranymaszkot. — Azonban kegyességed kegyeskedjék most föltenni a tekintély álarcát, mert rengeteg szertartásos ügyet kell elintézni.

A lány rápillantott a maszkra.

— Ezt én föl nem veszem — szögezte le.

Kumi mosolygott. — Felséged méltóztassék föltenni a tekintély álarcát — próbálkozott újra.

— Nem. — Ptera megingathatatlan volt.

Kumi mosolya a széléken kissé megrepedezett, ahogy megpróbált megbirkózni ezzel az új megközelítéssel. Biztos volt benne, hogy Diosnak nem volt ilyen gondja.

Úgy tette túl magát a problémán, hogy körbesompolyogta. A sompolygás egész életében hasznára vált, és nem állt szándékában most fölhagyni vele. Nagyon gondosan letette a maszkot a zsámolyra.

— Ez az Első Óra — magyarázta. — Felségednek az a kívánsága, hogy elvégezze az Íbisz Rituáléját s aztán kegyesen fogadni méltóztassa a tsorti és ephebei hadak seregparancsnokait. Mindkettő engedélyért folyamodik, hogy átkelhessen a királyságon. Felséged ezt meg fogja tiltani. A Második Órában lesz…

Ptera ült és ujjaival dobolt a trón karfáján. Aztán nagy levegőt vett. — Most meg fogok fürödni — jelentette be.

Kumi ettől megingott egy kicsit.

— Ez az Első Óra — ismételte meg képtelenül arra, hogy mással álljon elő. — Felségednek az a kívánsága, hogy elvégezze…

— Kumi?

— Igen, ó, nemes királynő?

— Fogd be a szád!

— …az Íbisz Rituáléját… — nyögte Kumi.

— Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meg tudod csinálni egyedül is. Ha valaha láttam olyan férfit, aki maga veszi kézbe a dolgokat, hát te vagy az — fanyalgott a királynő.

— …a tsorti hadvezérek…

— Mondd meg nekik — kezdte Ptera, majd elhallgatott. — Mondd meg nekik — ismételte el —, hogy mindketten átmehetnek. Nem egyik vagy másik, érted? Mindkettő.

— De az… — Kumi értelme végül sikerrel fölzárkózott a hallásához —, azt jelenti, hogy mindketten az ellenkező oldalon találják maguk.

— Remek. És aztán megrendelhetsz egy pár tevét. Van Ephebében egy kereskedő, aki jó fajtát tart. Először nézd meg a foguk. Ó, és aztán megkérheted a Névtelen kapitányát, hogy keressen föl. Azt magyarázta nekem, mi is az a „szabadkikötő”.

— Fürdés közben, ó, királynő? — kérdezte Kumi elhalón. Kénytelen volt észrevenni, hogy most a lány hangja minden mondattal változik, mintha a neveltetés máza elégne az átöröklés forrasztópisztolya alatt.

— Nincs abban semmi rossz — csattant föl Ptera. — És gondoskodj a csatornázásról! Nyilvánvalóan a csövek a menők.

— A szamártejhez? — kérdezte Kumi, aki mostanra úgy összezavarodott, hogy azt se tudta, hány hét hat hét [29] Persze, a Korongvilágon a hét nyolc napos… .

— Fogd be a szád!

— Igenis, ó, királynő — siránkozta Kumi.

A főpap korábban vágyott a változásokra. Csak persze ugyanakkor arra is, hogy a dolgok pont ugyanúgy maradjanak.

A nap a láthatárra ért, minden segítség nélkül. Némelyek számára egész jól alakult a nap.

A vöröses fény megvilágította a Pteklaszp dinasztia három férfitagját, amint odahajoltak a tervek fölé…

— Ezt hídnak nevezik — mondta IIb.

— Olyan, mint a vízvezeték? — kérdezte Pteklaszp.

— Afféle fordítottja — felelte IIb. — A víz alatta megy, mi meg a tetején.

— Ó! A király… nőnek nem fog tetszeni — tiltakozott Pteklaszp. — A királyi család mindig ellenezte a szent folyó megbéklyózását gátakkal és vízfogókkal és ilyesmikkel.

IIb győzedelmesen vigyorgott. — Ő maga javasolta — jelentette be. — És kegyesen úgy folytatta, hogy nem tudnánk-e olyan helyekről is gondoskodni, ahol az emberek állhatnak és köveket dobhatnak a krokodilokra.

— Ezt mondta a királynő?

— Nagy, hegyes köveket, azt mondta.

— Nahát! — ámult Pteklaszp. Odafordult a másik fiához.

— Biztos, hogy jól vagy? — kérdezte.

— Remekül érzem magam, apa — válaszolta IIa.

— Semmi… — Pteklaszp kereste a szavakat — fejfájás vagy hasonló?

— Sose voltam jobban — felelte IIa.

— Csak mert nem kérdezted, mibe fog kerülni — magyarázkodott Pteklaszp. — Azt hittem, még mindig la… rosszul érzed magad.

— A királynő kegyeskedett megkérni, hogy nézzem át a királyi pénzügyeket — mesélte IIa. — Azt mondta, a papok nem tudnak összeadni. — A közelmúlt tapasztalatai csak annyi káros — ám ugyanakkor kifizetődő — hatást gyakoroltak rá, hogy mindenki máshoz képest merőlegesen gondolkozzon, és ott ült mosolyogva, miközben tudata díjszabásokat, kikötési illetékeket és az általános fogyasztási adó szövevényes rendszerét kalkulálta, ami hamarosan derült égből mennykőcsapásként fogja érni Ankh-Morpork kereskedelmi vállalkozóit.

Pteklaszp II a szűz Dzsel rengeteg mérföldjére gondolt, mind teljesen hídtalanul. És most szerteszét bőven akadt faragott kő, millió és millió tonna belőle. És, sosem lehet tudni, esetleg azoknak a hidaknak némelyikén lesz helye egy-két szobornak. S neki van is éppen odaülő.

Átölelte a fiai vállát.

— Fiaim — jelentette ki büszkén — Ez aztán úgy néz ki, tényleg kvantum.

A lenyugvó nap Dilre és Gernre is sütött, bár ebben az esetben a palota konyháinak világítóaknája nyújtotta kerülő úton. Nem volt nyilvánvaló oka annak, hogy miért kerültek végül oda. Talán csak mert olyan elcsüggesztő a balzsamozó kamrában, teljesen egyedül.

A konyhaszemélyzet kikerülte őket, fölismerve a két balzsamozót körbevevő áthatolhatatlan lehangoltságot. Még a legjobb időkben sem volt nagyon barátságos munkakör, és a balzsamozók nem barátkoznak könnyen. Különben is, készülni kell a koronázási ünnepségekre.

Ott ültek a sürgés-forgás közepén, egy korsó sör fölött szemlélve a jövőt.

— Gondolom — mondta Gern —, hogy Gwlenda beszélhetne az apjával.

— Ez az, fiú — bátorította fáradtan Dil. — Abban van jövő. Az embereknek mindig kelleni fog fokhagyma.

— Átkozottul unalmas vacak a fokhagyma — jelentette ki Gern szokatlan vadsággal. — És az ember nem találkozik új arcokkal. Azt szerettem legjobban a munkánkban. Mindig új arcok.

— Nincs több piramis — mormolta Dil neheztelés nélkül. — Ezt mondta a királynő. Jó munkát végzett, Dil mester, mondta, de eltökélt szándékom, hogy ezt az országot, akár tetszik, akár nem, a fülénél fogva átcibálom a Repülőkutya Századába.

— Kobra — helyesbített Gern.

— Mi?

— Ez a Kobra Százada. Nem a Repülőkutyáé.

— Akármié — morgott ingerülten Dil. Nyomorultul bámult a korsójába. Ez a baj, tűnődött. El kell kezdened emlékezni, melyik évszázad is ez.