Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

A Patrícius szívbénítóan halkan bukkant föl mellette.

— Tudja — szólalt meg —, mindig az történik, nem igaz, hogy amennyiben a város fölötti uralmat átveszi az erőszakos polgári elégedetlenség, az aktuális uralkodót tömlöcbe vetik? Egy bizonyos fajta gondolkodásmód számára ez annyival kielégítőbb, mint a puszta kivégzés.

— Nos, oké, de nem értem… — kezdte Kadar.

— És maga ránéz erre az ajtóra és amit lát, az egy valóban erős tömlöcajtó, igaz?

— Persze. Csak rá kell nézni a reteszekre és…

— Tudja, tényleg nagyon elégedett vagyok — jelentette ki csöndesen Lord Vetinari.

Kadar addig meredt az ajtóra, míg a szemöldöke sajogni kezdett. És akkor, ahogy a felhő véletlen mintázata anélkül, hogy bármi módon megváltozna, hirtelen lófejnek vagy vitorláshajónak látszik, meglátta, amire egész idő alatt bámult.

Az elborzadó csodálat érzése vett erőt rajta.

Eltűnődött, milyen lehet a Patrícius agya. Teljesen hideg és fényes, gondolta, csupa kékes acél és jégcsap és kis kerekek folyton kattogva, mint valami hatalmas óra. Az a fajta elme, amely előrelátóan fontolóra veszi saját bukását és hasznára fordítja.

Tökéletesen normális tömlöcajtó volt, de az egész az ember perspektívaérzékelésén múlt.

Ebből a börtönből a Patrícius képes az egész világot távol tartani.

Kívül csak a lakat lógott.

Belül volt az összes rács és retesz.

A legénységi állomány kínosan fölkúszott a nedves háztetőkre, amikor a reggeli ködöt elforralta a nap. Nem mintha akadálytalan lenne a kilátás ma — ragacsos füst — és áporodott gőzburok vonta be a várost, s töltötte meg a levegőt a nyirkos parázs bánatos szagával.

— Mi ez a hely? — kérdezte Murok, átsegítve a másik kettőt egy síkos gyalogjárón.

Kolon főtörzsőrmester körülnézett a kémények erdejében.

— Mi most pont Jaksa Atolel whiskypárolója fölött vagyunk — válaszolta. — A legrövidebb úton, tudod, a palota és a tér között. Biztos, hogy a sárkány itt fog elrepülni.

Nobby sóvárogva nézett le az épület oldalán.

— Egyszer voltam odabe’ — mesélte. — Ellenőriztem a kilincset egyik éjjel, és egyszerűen kinyílt a kezembe’.

— Végül, gondolom — fanyalgott Kolon.

— Hát, be kellett menjek, nem igaz, hogy megnézzem, nem folyik-e ott valami gazemberség. Elképesztő hely, ott benn. Csupa cső meg miegymás. És a szag!

— „Minden egyes palackot akár hét perc hosszan is érlelünk” — idézte Kolon. — „Csak egy kortyot, mielőtt szaporán nekivágsz”, azt mondja a címke. És átkozottul igaz is. Egyszer ittam egy kortyot, és egész nap szaporáztam.

Letérdelt és kibontotta a hosszú zsákvászon csomagot, amit rendkívüli nehézségek árán magával hurcolt a mászás során. Tettével előtárt egy ősöreg kivitelű, embermagas íjat és egy tegez nyílvesszőt.

Lassan, áhítatosan fölemelte az íjat, s végigfuttatta kövérkés ujjait rajta.

— Tudjátok — mondta halkan —, átkozottul jó voltam ebbe’ legénykoromban. A kapitánynak azon az éjjelen engednie kellett volna, hogy megpróbálkozzak.

— Folyton ezt hajtogatod nekünk — jegyezte meg Nobby közönyösen.

— Hát, régebben díjakat nyertem. — A főtörzsőrmester letekert egy új íjhúrt, ráhurkolta az íj egyik végére, fölállt, lenyomta, nyögött…

— Ööö, Murok? — szólalt meg, némileg levegő után kapkodva.

— Igen, főtörzs?

— Hogy állsz az íjak fölhúrozásával?

Murok megragadta az íjat, könnyedén meghajlította, s helyére csusszantotta a húr másik végét.

— Ez ám a jó kezdet, főtörzs — jelentette ki Nobby.

— Ne legyél szarkasztikus velem, Nobby! Nem az erő, hanem az éles szem meg a biztos kéz az, ami számít. Most pedig adj ide egy nyilat! Nem azt!

Nobby ujjai megmeredtek egy nyílvessző fölmarkolásának tevékenysége közben.

— Az a szerencsehozó nyilam! — fakadt ki Kolon. — Egyikőtök se merje megérinteni a szerencsenyilam!

— Pont úgy néz ki szerintem, mint bármelyik másik, főtörzs — állította Nobby jámborul.

— Az az, amit majd a tényleges hogyhíjjákra, a kúp de grasz ra, fogok használni — közölte Kolon. — Sose hagyott még cserben a szerencsenyilam, az aztán nem. Eltalálta, akármire lőttem. Szinte céloznom se kellett. Ha annak a sárkánynak tényleg van sebülhető pontja, ez a nyíl meg fogja találni.

Kiválasztott egy teljesen azonos küllemű, ám vélhetőleg kevésbé szerencsés nyilat, és föltette a húrra. Aztán tűnődő tekintettel körülnézett a háztetőkön.

— Jobb lesz, ha belejövök — motyogta. — Persze, ha egyszer megtanultad, sose felejted el, olyan, mint taposni a… taposni a… taposni valamit, amit sose felejtesz el, hogy kell csinálni.

Hátrahúzta a húrt a füléig, és fölnyögött.

— Rendben — zihálta, miközben karja úgy remegett a feszítéstől, mint egy gally a szélviharban. — Látjátok ott az Orgyilkosok Céhének tetejét?

A másik kettő a mocskos levegőt fürkészte.

— Akkor rendben — mondta Kolon. — És látjátok rajta a szélkakast? Látjátok?

Murok a nyílhegyre pillantott, ami nyolcas alakban imbolygott előre-hátra.

— Az jó messzi van, főtörzs — jegyezte meg kételkedve Nobby.

— Sose törődjetek velem, tartsátok a szemetek a szélkakason — nyöszörögte a főtörzsőrmester.

A másik kettő bólintott. A szélkakas nagy köpenybe burkolózó, osonó férfit ábrázolt, kinyújtott tőre mindig úgy fordult, hogy ledöfhesse a szelet. Azonban ebből a távolságból parányinak látszott.

— Oké — lihegte Kolon. — Na már most, látjátok az alak szemét?

— Ugyan már , főtörzs! — szólt Nobby.

— Hallgassel, hallgassel, hallgassel — nyögdécselte Kolon. — Azt kérdeztem, látjátok?

— Azt hiszem, én ki tudom venni, főtörzs — jelentette ki lojálisan Murok.

— Rendben. Rendben — hadarta a főtörzsőrmester, az erőfeszítéstől előre-hátra billegve. — Rendben. Derék fiú. Oké. Most akkor tartsd rajta a szemed, jó?

Fölnyögött, és kilőtte a nyilat.

Több dolog következett be, olyan gyorsan, hogy lassított prózában kell beszámoljunk róla. Valószínűleg az első az íjhúr becsapódása volt Kolon csuklójának puha belsejére, aminek következtében fölsikított és elejtette az íjat. Ez egyáltalán nem befolyásolta a nyílvessző pályáját, amely már egyenesen és pontosan egy vízköpő felé szárnyalt, pont a tetőn az út másik oldalán. A fülén találta, visszapattant, gellert kapott egy hat lábbal odébb lévő falon, és visszafelé tartott Kolonhoz, szemlátomást némileg megnövekedett sebességgel, s selymes döngicséléssel húzott el a füle mellett.

Majd eltűnt a városfalak irányába.

Egy idő múlva Nobby köhintett, és ártatlanul érdeklődő pillantást vetett Murokra.

— Körülbelül milyen nagy — kérdezte — egy sárkány sebülhető pontja, úgy nagyjából?

— Ó, egészen parányi is lehet — válaszolta segítőkészen Murok.

— Valahogy pont ettől féltem — jelentette ki Nobby. A tető széléhez slattyogott, és lemutatott. — Van épp ott lenn egy medence. Arra használják, hogy lehűtsék a lepárló készülékek vizét. Szerintem eléggé mély, szóval miután a főtörzs rálőtt a sárkányra, beleugorhatunk. Mit szóltok hozzá?

— Ó, de arra nincs szükségünk — állította Murok. — Mert a főtörzs szerencsenyila el fogja találni a pontot és a sárkány halott lesz, szóval nem lesz miért aggódjunk.