Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Ó! — mondta. — Kadar, ugye? Hallottam, amikor jött lefelé. Remek. Jobb, ha megmondja a konyhai személyzetnek — és ekkor Kadar ráébredt, hogy a lord a patkányhoz beszél —, hogy két személyre lesz az ebéd. Szeretne egy sört, Kadar?

— Mi? — hápogott Kadar.

— Úgy képzelem, szeretne. Bár attól tartok, rögtönzött ebéd lesz. Skrp népe elég értelmes, de úgy tűnik, holtpontra jutnak, amikor a palackok címkéiről van szó.

Lord Vetinari megszárogatta arcát egy törülközővel, aztán a földre ejtette. Egy szürke alak surrant elő az árnyékokból, és elvonszolta, le a padlórácson keresztül.

Aztán a Patrícius megszólalt: — Jól van, Skrp. Elmehet — A patkány ráfintorgatta a bajuszát, a tükröt a falhoz támasztotta, és elügetett.

— Magát most patkányok szolgálják ki? — firtatta Kadar.

— Tudja, kisegítenek. Sajnos, valójában nem igazán hatékonyak. A mancsuk miatt.

— De, de, de — nyögte Kadar. — Úgy értem, hogyhogy?

— Azt gyanítom, hogy Skrp népének alagútjai egész az Egyetemig nyúlnak — folytatta Lord Vetinari. — Bár azt hiszem, hogy már kezdetben is elég értelmesek voltak.

Ezt legalább értette Kadar. Közismert volt, hogy a varázslatos sugárzások hatással vannak a Láthatatlan Egyetem területén élő állatokra, néha az emberi civilizáció aprólékos hasonlatossága felé nógatva őket, sőt némelyiket teljesen új és elkülönült fajjá alakítva, mint amilyen a.303 könyvmoly meg az élhal. És, ahogy Vetinari mondta, a patkányok már kezdetben is elég értelmesek.

— De segítenek magának? — kérdezte Kadar.

— Kölcsönös. A dolog kölcsönös. Mondhatni, fizetség a megtett szolgáltatásokért — közölte a Patrícius, leülve egy, Kadar kénytelen volt ezt észrevenni, kicsiny bársonypárnára. Egy alacsony polcon, hogy a férfi keze ügyébe essen, egy notesz hevert, valamint könyvek álltak takaros sorban.

— Hogyan tud segíteni a patkányoknak, uram? — kérdezte elhalóan.

— Tanáccsal. Tudja, tanácsokat adok nekik. — A Patrícius hátradőlt. — Ez a gond az olyan emberekkel, mint Rossab — jelentette ki. — Sose tudják, mikor kell abbahagyni. Patkányok, kígyók és skorpiók. Tiszta bolondokháza volt itt, amikor idekerültem. Ráadásul a patkányoknak jutott a legrosszabbja.

És Kadar azt gondolta, kezdi látni, hova fog a másik kilyukadni.

— Úgy érti, valahogy idomította őket? — tudakolta.

— Tanácsot adtam. Tanácsot adtam. Azt hiszem, ez az erősségem — állította szerényen Lord Vetinari.

Kadar eltöprengett, miként tette. A patkányok a skorpiók mellé álltak a kígyók ellen, aztán, amikor a kígyókat legyőzték, meghívták a skorpiókat egy príma ünnepi lakomára és megették őket? Vagy fölbéreltek egyes skorpiókat nagy mennyiségű, ó akármivel, amit a skorpiók esznek, hogy éjjel a kiválasztott kígyóvezérek közelébe lopakodjanak és marják meg őket?

Eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy fickóról, aki évekig börtönbe zárva kismadarakat idomított és teremtett magának valamiféle szabadságot. És a vén tengerészekre gondolt, akiket a kor és a gyöngeség megfoszt a tengertől, és akik napjaik kicsiny palackokba zárt nagy hajók készítésével töltik.

Aztán a Patríciusra gondolt, akitől elrabolták a városát, amint törökülésben ül a szürke padlón a homályos tömlöcében és újrateremti maga körül a várost, bátorítva az apró versengéseket, hatalmi harcokat és pártoskodást miniatűr formában. Komor, borongó szoborként gondolt rá alattomos árnyékoktól és váratlan, politikai gyilkosságoktól hemzsegő padlólapok közepén. Valószínűleg ez könnyebb volt, mint Ankh-ot uralni, ahol a férgek nagyobbak s nem kell mindkét kezük igénybe vegyék a kés cipeléséhez.

Valami csörrent odaát a csatorna mellett. Fél tucat patkány jelent meg, valami abroszba burkoltat vonszolva. Átemelték a rácson és nagy erőfeszítéssel a Patrícius lábához hurcoltak. A férfi lehajolt s kikötötte a csomót.

— Úgy tűnik, az ebéd sajt, csirkecomb, zeller, egy szelet meglehetősen száraz kenyér és egy üveg, ó, láthatólag egy üveg Merckl és Sárikám Nagyon Híres Barna Szószából. Sört mondtam, Skrp. — A vezérpatkány orrát fintorgatta felé. — Elnézést ezért, Kadar. Tudja, nem tudnak olvasni. Úgy tűnik, még magát a fogalmat se kapiskálják. De nagyon tudnak hallgatni. Minden hírt elhoznak hozzám.

— Látom, nagy kényelemben él itt — jegyezte meg gyöngén Kadar.

— Sose építs olyan tömlöcöt, amiben nem töltenél el magad is boldogan egy éjszakát — magyarázta a Patrícius, és kirakta az ételt az abroszra. — A világ kellemesebb hely lenne, ha erre többen emlékeznének.

— Mind azt hittük, hogy maga titkos alagutakat meg hasonlókat építtetett — jegyezte meg Kadar.

— El sem tudom képzelni, miért — felelte a Patrícius. — Az ember kénytelen lenne folyton rohangászni. Az olyan kimerítő, ráadásul nem is hatékony. Míg ellenben itt a dolgok közepén vagyok. Remélem, érti ezt, Kadar. Sose bízzék olyan uralkodóban, aki minden reményét alagutakba és bunkerekbe és menekülési útvonalakba fekteti. Van rá esély, hogy nem szívvel-lélekkel végzi a munkáját.

— Ó!

A pasi a saját palotája tömlöcében ül, odafont egy dühöngő elmebeteg intézi az ügyeket, egy sárkány égeti a várost és ő azt hiszi, hogy a világ ott van, ahol szeretné. Minden bizonnyal a magas hivataltól kell legyen. A magasság megbolondítja az embereket.

— Maga, ööö, maga, ugye, nem bánja, ha körülnézek? — kérdezte Kadar.

— Csak tessék! — felelte a Patrícius.

Kadar végiglépdelt a zárka hosszában és ellenőrizte az ajtót. Alaposan be volt rácsozva és reteszelve, és a lakat nagyon szilárdnak tűnt.

Aztán végigkopogtatta a falakat, esetleges üreges helyet keresve. Nem fért hozzá kétség, hogy jól megépített börtön. Az a fajta tömlöc, ami jó érzéssel tölti el az embert, hogy ide zárhatta a veszélyes bűnözőket. Természetes, hogy olyan körülmények között jobb szereted, ha nincsenek csapóajtók, rejtett alagutak, vagy titkos utak az elmeneküléshez.

Ezek azonban nem azok a körülmények voltak. Döbbenetes, hogy mit tesz több láb tömör kő az ember távlatokat megítélő képességével.

— Bejönnek ide az őrök? — akarta tudni.

— Szinte soha — válaszolta a Patrícius, egy csirkecombot lengetve. — Tudja, nem fáradnak azzal, hogy etessenek. Az az elképzelés, hogy az ember sorvadjon el. Valójában még nemrégiben is oda szoktam menni az ajtóhoz olykor-olykor és nyögdécseltem egy kicsit, csak hogy örömet szerezzek nekik.

— De azért előbb-utóbb be kell jönniük ellenőrizni, nem? — kérdezte reménykedve Kadar.

— Ó, nem hiszem, hogy azt el kellene tűrnünk — jelentette ki a Patrícius.

— Hogyan szándékozik megakadályozni őket benne?

Lord Vetinari bánatos pillantást vetett rá.

— Kedves Kadarom — mondta —, azt hittem, maga jó megfigyelő. Megnézte már az ajtót?

— Persze, hogy megnéztem — vágta rá Kadar, és hozzátette —, uram. Rohadtul masszív.

— Talán meg kéne még egyszer szemlélnie?

Kadar szájtátva nézett rá, aztán átdübörgott a cellán és rámeredt az ajtóra. Egyike volt a népszerű félelmetes bejáratoknak, csupa rács meg retesz meg vastüske meg tömör sarokvas. Akármilyen hosszasan meredt rá, semmivel se lett kevésbé masszív. A lakat egyike volt azoknak a törpekészítette átkozott vackoknak, amiket évekbe telne föltörni. Mindent egybevetve, ha szükséged lenne valami teljesen mozdíthatatlan jelképére, ez az ajtó pont megfelelne a célnak.