Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

A palotaőrség parancsnoka néhány lépést hátrált, és, mert paraszti származású volt, alattomban gonosz szellemektől oltalmazó mozdulatot tett. Ez azonban nyilvánvalóan hatástalan volt. Amikor újra kinyitotta a szemét, az izé még mindig ott állt, még mindig fölborzolódva dühöngött, még mindig valami émelyítőtől és erjedttől bűzölgött, még mindig félrecsapott fürttömeg koronázta, még mindig magasba tornyosult egy pihegő kebel mögött, aminek láttán kiszáradt a szájpadlása…

Hallott már az ilyesmikről. Hárpiák, az a nevük. Mit csinálhatott ez szegény Lady Juhossyval?

Ám a gumicsizmák látványa némileg megzavarta. A hárpiákról szóló mítoszok ritkán tartalmaztak utalásokat gumicsizmára.

— Ki vele, fickó! — harsogta Lady Juhossy, tisztességesebb kivágásig cibálva föl hálóingét — Ne ácsorogjon itt, tátogva, mint valami hal! Mit akar?

— Lady Sybil Juhossy? — szólalt meg a palotaőr, nem udvariasan, csupán megerősítést várva, hanem annak a hitetlenkedő hangján, aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy a válasz lehet „igen”.

— Használja a szemét, fiatalember! Mégis, mit gondol, ki vagyok?

Az őr megemberelte magát.

— Csak mert idézés van nálam Lady Juhossy számára — hebegte tétován.

A nő hangja megsemmisítő volt. — Hogy érti azt, hogy idézés?

— Hogy megjelenjen a palotában, tudja.

— El sem tudom képzelni, miért lenne az szükséges ilyen kora reggel — felelte a nő és megpróbálta becsapni az ajtót. Azonban nem csukódott be, mert az utolsó pillanatban megakasztotta egy odadugott kardhegy.

— Ha nem jön — közölte a gárdista —, parancsom van rá, hogy lépéseket tegyek.

Az ajtó kivágódott és a nő arca az övéhez nyomult, csaknem az eszméletlenségig kiütve a férfit a rohadó rózsaszirmok illatával.

— Ha azt hiszi, hogy kezet emelhet rám… — kezdte a méltóságos asszony.

Az őr tekintete oldalra ugrott, csak egy pillanatra, a sárkányrekeszekre. Sybil Juhossy elsápadt.

— Nem teheti! — sziszegte.

A férfi nagyot nyelt. Bár félelmetes egy nőszemély, mégis csak ember. Csak képletesen tudja leharapni a fejed. Vannak, mondta magának, sokkal rosszabb dolgok Lady Juhossynál, bár kétségkívül nem jelenleg alig három hüvelykre az orrától.

— Lépéseket tegyek — ismételte meg rekedten.

Sybil Juhossy fölegyenesedett, és szemügyre vette a palotaőrök sorát a parancsnok mögött.

— Értem — közölte fagyosan. — Szóval így állnak a dolgok. Maguk hatan jöttek, hogy egy törékeny nőt elhurcoljanak. Nos, jól van. Persze, meg fogják engedni, hogy kabátot vegyek. Egy kissé hűvös van.

Becsapta az ajtót.

Az őrök toporogtak a hidegben és megpróbáltak nem nézni egymásra. Nyilvánvalóan nem ez a módja az emberek letartóztatásának. Nem szabadna nekik a küszöbön várakoztatni az őrizetbe vevőket, ez nem az, ahogy a világnak működnie kell. Másrészt, az egyetlen alternatíva az, hogy bemennek és kivonszolják a nőt, s ez nem olyasmi, ami iránt bármelyikük is képes lett volna lelkesedést ébreszteni magában. Ráadásul a gárdakapitány nem volt biztos benne, hogy elegendő embere van Lady Juhossy elvonszolásához, bárhova is. Az embernek ahhoz ezrével kellene ügybuzgó rönkgörgető munkáscsapat.

Az ajtó újra nyikorogva nyílt, csupán a belül lévő előcsarnok áporodott sötétjét tárva elő.

— Jól van, fiúk… — szólt feszengve a kapitány.

Lady Juhossy megjelent. A férfi röpke, elmosódó benyomást szerzett arról, ahogy az asszony kiszökken az ajtón, sikítva, és bizony, ez lehetett volna az utolsó emléke, ha az egyik őrnek nincs annyi lélekjelenléte, hogy elbuktassa a nőt, amint lezúdul a lépcsőn. Lady Juhossy átkozódva előreesett, barázdát vont az elburjánzott pázsitba, fejét egy ősöreg Juhossy málladó szobrába verte, és csúszása ezzel véget ért.

A kétkezes pallos, amelyet addig kezében tartott, mellette fúródott a földbe, egyenesen, mint a gyertyaszál, és jó ideig rezgett.

Némi idő elteltével az egyik palotaőr óvatosan odaosont, s ujjával tesztelte a pengét.

— Ördög és pokol! — szólalt meg, s hangjában tisztelettel keveredett a rémület — És a sárkány őt akarja megenni?

— Megfelel a kívánalmaknak — felelte a kapitány. — Minden bizonnyal ő a legelőkelőbb származású hölgy a városban. Nem tudom, hogy hajadon-e — tette hozzá —, és ebben a percben nem is áll szándékomban spekulálni. Valaki menjen és hozzon egy szekeret!

Megtapogatta a fülét, amit a kard hegye megvágott. Természeténél fogva nem volt undok ember, de e pillanatban meg volt róla győződve, hogy jobb szeretné, ha egy sárkányirha vastagsága választaná el Lady Juhossytól, amikor a nő végül fölocsúdik.

— Nem kellett volna megöljük az ő kedvenc házisárkányait, uram? — kérdezte az egyik gárdista. — Azt hittem, Mr. Rossab mondott valamit az összes sárkány kiirtásáról.

— Az csak ijesztgetés volt, amivel meg kellett fenyegessük — válaszolta a kapitány.

Az őr homlokát ráncolta. — Biztos benne, uram? Azt hittem…

A kapitánynak elege lett ebből. Sikítozó hárpiák és pallosok szakadó selyemhez hasonló zajt csapva a levegőben a füle mellett komolyan megrongálták a felebarátai szempontját is figyelembe vevő képességét.

— Ó, azt hitte , mi? — morogta. — Gondolkodó fajta, mi? Nem gondolja, hogy akkor más beosztásra is alkalmas? Városi őrnek, talán? Azok tele vannak gondolkodó elmékkel, tele bizony.

A többi őr felől kellemetlen vihogás hallatszott.

— Ha gondolkozott — tette hozzá a kapitány szarkasztikusan —, azt kellett volna gondolja, hogy a király aligha akarja a többi sárkány megölését, nem? Valószínűleg távoli rokonok, vagy ilyesmi. Úgy értem, nem akarná, hogy a saját fajtáját eltegyük láb alól, ugye?

— Hát, uram, az emberek úgy szokták, uram — duzzogott az őr.

— Á, hát persze — jelentette ki a kapitány. — Az más. — Jelentőségteljesen megütögette a sisakja oldalát. — Az azért van, mer’ mi intelligensek vagyunk.

Kadar nedves szalmára esett, valamint koromsötétbe, bár egy idő múlva a szeme megszokta a homályt, és ki tudta venni a tömlöc falait.

A zárkát nem előkelő életmódra tervezték. Alapvetően csak egy tér volt, ami a palotát alátámasztó oszlopokat és boltíveket foglalta magában. A távoli végén egy magasan a falba illesztett kis rács beengedte a piszkos, másodkézből származó fény puszta gyanúját.

Volt még egy négyszögletes lyuk a padlóban. Szintén rács borította. Ám a rudak meglehetősen rozsdásnak tűntek. Fölmerült Kadarban, hogy valószínűleg képes lenne végül kifeszíteni őket, és akkor már csak annyit kell tennie, hogy eléggé lefogy az átbújáshoz egy kilenc hüvelykes lyukon.

Amit a börtön nem tartalmazott, az bármiféle patkány, skorpió, csótány vagy kígyó volt. Valaha laktak benne kígyók, ez igaz, mert Kadar szandálja kis, hosszú, fehér csontvázakon taposott.

Óvatosan előreólálkodott az egyik nyirkos fal mentén, azon tűnődve, honnan érkezik a ritmikus, vakarászó nesz. Megkerült egy zömök oszlopot, és megtudta.

A Patrícius épp borotválkozott, belekancsítva egy tükörcserépbe, amelyet úgy támasztott az oszlophoz, hogy fény érje. Nem, nincs odatámasztva, döbbent rá Kadar. Valójában fogja valaki. Egy patkány. Egy nagy, vörösszemű patkány.

A Patrícius látszólag meglepődés nélkül biccentett oda neki.