Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Tanis hirtelen szívszaggató fájdalmat érzett, mintha kardpenge hatolt volna a testébe. Olyan éles, olyan valóságős volt ez a fájdalom, hogy felnyögött tőle és bele kellett kapaszkodnia Caramonba, hogy össze ne essen. A többiek rémülten néztek rá, a harcos meg támogatón átnyalábolta barátját izmos karjával.

Tanis már tudta, mik azok a feléjük száguldó foltok.

És azzal is tisztában volt, ki irányítja őket.

Egy sárkánykötelék — mondta Raistlin és fivére mellé lépett. — Öt sárkány, ha jól látom.

— Sárkányok! — lihegte Maquesta. Egy pillanatig remegő kézzel kapaszkodott a korlátba, majd lendülettel megfordult. — Minden vitorlát föl! — adta ki a parancsot.

A legénység csak bámult nyugat felé, szemüket és tudatukat a matrózok nem tudták elszakítani a közelgő rettenettől. Maquesta fölemelte a hangját és üvöltve ismételte meg a parancsot, nem gondolt másra, csakis imádott hajójára. Ordított ugyan, de hangja mégis nyugodt volt és áttörte a legénységet béklyóba fogó sárkányiszony első, még gyenge burkát. Néhányan ösztönösen ugrottak, hogy teljesítsék a parancsát, azután a többiek is követték őket. Koraf is biztatta őket a korbácsával: mindenkin végighúzott vele, aki az általa elvártnál lassabban mozgott. A terjedelmes vitorlák pillanatokon belül csattogva kibomlottak. A csigák vészjóslóan nyikorogtak, a kötélzet sikoltozva dalolt.

— Tartsd közel a vihar széléhez! — üvöltötte Maq Beremnek. A kormányos lassan bólintott, de üres arckifejezése láttán nehéz lett volna megállapítani, hallotta-e az utasítást vagy sem.

Valószínűleg mégiscsak igen, mivel a Perechon közelebb húzódott a Vértenger mélyét állandóan fölkavaró forgószélhez, sebesen száguldott a hullámok tetején, vadul űzte előre a tornádó ködszürke-légörvénye.

Vakmerő művelet volt ez, azt Maquesta is világosan átlátta. Csak szakadjon el egy feszítőkötél, hasadjon szét egy vitorla vagy törjön ketté egy vitorlarúd és máris tehetetlenné válnak. Mégis vállalnia kellett a kockázatot.

— Hiábavaló — jegyezte meg Raistlin hűvösen. — Vitorlával nem hagyhatod le a sárkányokat. Nézd csak... látod, máris milyen sebesen közelednek? Ezek szerint követtek, fél-elf. — Odafordult Tanishoz: — A nyomodba szegődtek, miután elhagytad a tábort... vagy talán — sziszegte a varázsló... — magad irányítottad őket ide!

— Nem! Esküszöm, hogy... — elhallgatott.

Az a részeg sárkányfattyú! Becsukta a szemét és némán szidalmazta magát. Hát persze, Kit figyeltette ót! Benne sem bízott jobban, mint a többi férfiban, akikkel megosztotta az ágyát. Milyen átkozott, önző bolond is volt! Azt hitte, hogy ó valami különleges érték a nő szemében... hogy szereti őt! Az a lány soha nem szeretett senkit. Teljesen képtelen volt bármilyen szeretetre...

— Igen, biztosan követtek — szűrte a szót Tanis összeszorított fogai között. — Hinnetek kell nekem! Me...meglehet, hogy ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy senki sem jön utánam abban a viharban. De nem árultalak el benneteket, erre esküszöm!

— Hiszünk neked, Tanis — mondta Aranyhold, szorosan mellé állt és mérges pillantást vetett Raistlinre a szeme sarkából.

A varázsló nem szólt semmit, csak megvetően lebiggyesztette az ajkát. Tanis kerülte a tekintetét, inkább a közelgő sárkányok felé fordult. Most már világosan kirajzolódtak az égen. Látták hatalmasra tárt szárnyaikat, mögöttük hosszan kígyózó farkukat és óriási, kékes törzsük alatt kalimpáló, félelmetes, karmos lábaikat.

— Az egyiken ül valaki — jelentette Maquesta sötéten, szemén a messzelátóval. — Egy sárkánylovas, szarvas sisakban.

— Egy Sárkány Nagyúr — tette hozzá Caramon teljesen fölöslegesen, hiszen mindnyájan nagyon jól tudták, mit jelent az a viselet. A nagydarab harcos komoran nézett a fél-elfre. — Jobb, ha elmondod, Tanis, mi történik itt! Ha ez a Nagyúr tényleg elhitte, hogy az ő tisztje vagy, akkor miért fáradt vele, hogy követtessen és most miért vetette utánunk magát? Tanis válaszának akadozó szavait azonban ebben a pillanatban rémült, tagolatlan bömbölés nyomta el, a félelem, iszonyat és düh keverékéből összeálló üvöltés annyira vadállati volt, hogy mindenki figyelmét eltántorította a sárkányokról. A kormányállás felől hallatszott. Valamennyien odafordultak és a fegyverükhöz kaptak. A matrózok abbahagyták a sürgést-forgást, Koraf bénultan megállt, állati képe döbbenetet tükrözött, amint az üvöltés egyre hangosabbá és rémültebbé vált.

Egyedül Maq őrizte meg a lélekjelenlétét. — Berem! — kiáltotta és futva megindult a fedélzeten, félelme hirtelen föltárta előtte a férfi zavart tudatának mélyét. Átvetette magát a korláton, de elkésett vele.

Berem, arcán a tébolyult félelem kifejezésével, elnémult, s csak meresztette a szemét a közeledő sárkányokra. Azután újból fölordított, a félelem hörgő üvöltésével, amitől még a minotaurus ereiben is megfagyott a vér. Fölöttük a vitorlák dagadoztak a szélben, a kötélzet pattanásig feszült. Már az összes vitorla fent volt, s a hajó szinte már a hullámok fölött siklott és széles, fehér tajtékcsíkot vont maga után. A sárkányok mégis egyre közelebb kerültek hozzá.

Maq csaknem elérte Beremet, amikor az a fejét sebzett állatként megrázta és megpörgette a kormánykereket.

— Nee! Berem! — sikoltotta Maquesta.

A hirtelen kormánymozdulat olyan váratlanul pördítette meg a kis hajót, hogy majdnem fölborult. A tatárboc kettéroppant a terheléstől és a hajó megfarolt. Vitorlák, merevítő kötelek, vitorlakötelek és emberek egymásba gabalyodtak a fedélzeten vagy belezuhantak a Vértengerbe.

Koraf Maq után kapott és félrerántotta őt a lezuhanó árboc elöl. Caramon a fivérét nyalábolta át-és döntötte a padlóra, saját testével takarva vézna alakját a rájuk zúduló kötelek és törött fadarabok elöl. A matrózok elnyúltak a fedélzeten vagy nekitántorodtak a kikötőbakoknak. A hajó gyomrának mélyéről hallották az elszabaduló rakomány dübörgését. Mindenki kétségbeesetten kapaszkodott a kötelekbe, vagy bármibe, ami a keze ügyébe esett, miközben úgy látszott, hogy Berem menten fölborítja a hajót. A vitorlák úgy csapkodtak, mint valami haldokló madár szárnyai, a kötélzet megereszkedett, a hajó magatehetetlenül hánykolódott.

Ám a mesteri tudású kormányos, bár látszólag eszét vette a rémület, azért még mindig tengerész volt. Ösztönösen keményen markolta a kormánykereket, amikor az igyekezett elszabadulni. Lassan visszatornázta a hajót szélirányba, olyan vigyázattal, ahogy egy anya ringatja halálos beteg gyermekét. A Perechon kísérteties lassúsággal egyenesbe állt. Az élettelenül, petyhüdten csüngő vitorlák megteltek széllel és kifeszültek. A Perechon a kellő irányba fordult és megindult útjának új szakaszán.

A fedélzeten tartózkodók akkor döbbentek rá valamennyien, hogy a tengerbe-fúlás gyorsabb és könnyebb halál lett volna számukra, amikor a szélűzte pára szürke függönye magába burkolta a hajót.

— Ez megőrült! Egyenesen a Vértenger tornádójába kormányoz bennünket — motyogta Maquesta megtört, alig

érthető hangon, miközben nagy nehezen talpra állt. Koraf képe dühödt maszkká torzult és megindult Berem felé, kezében egy kötélfogó kampóval.

— Ne, Kof! — nyögte Maquesta és belékapaszkodott. — Lehet, hogy Beremnek van igaza. Talán éppen ez lesz az utolsó lehetőségünk. A sárkányok nem mernek utánunk jönni a viharba. Berem hozott ide bennünket és ő az egyetlen kormányosunk, aki esetleg ki is juttathat innen. Ha megkapaszkodhatunk idekint, a peremén...