Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Egy villám cikcakkos fénycsíkja fölszaggatta a szürke párafüggönyt. A köd szétvált és nyomasztó látvány tárult föl előttük. Fekete felhők kavarogtak a dühöngő szélben, zöldes villám sercent és megtöltötte a levegőt az égő kén savanyú szagával. A vöröslő víz a magasba szökött, majd aláomlott. A felszínén fehéres tajték bugyborékolt, mint a haldokló száján kibuggyanó hab. Egy pillanatig mindenki mozdulatlanná dermedt. Csak álltak némán, kicsinek és szánalomra méltónak érezték magukat a természet dühöngő erőivel szemben. Ekkor lecsapott rájuk a szél. A hajó fölágaskodott, bukdácsolt és imbolygott a törött árboc súlya alatt. Hirtelen sűrűn megeredt az eső, jégszemek doboltak a fedélzet deszkáin... a baljós, szürke függöny ismét összezárult körülöttük.

Maquesta parancsára néhány matróz végigtámolygott a fedélzeten, hogy kiszabadítsa a m ég megmaradt vitorlákat. Egy másik csapat elkeseredetten küszködött a vadul ide-oda csapkodó, törött árboc maradványainak eltávolításával. A tengerészek baltákkal estek neki, elvagdalták a köteleit és hagyták, hogy elmerüljön a vörösen kavargó vízben. Az árboc félrehúzó súlyától megszabadított hajó lassan egyenesbe állt. A szél ugyan megtáncoltatta az egyik árbocát elveszített, sérült vitorlájú Perechont, de mégis sikerült kiverekednie magát a tornádóból.

A pusztulás veszélye csaknem teljesen kitörölte tudatukból a közeledő sárkányokat. Most, hogy remélhetően nyertek még néhány percnyi életet, újból az ólomszürkén ömlő esőbe meresztették a szemüket.

— Gondolod, hogy megszabadultunk tőlük? — kérdezte a nagydarab harcos súlyos, erősen vérző sebbel a fején. Szemében tükröződött a fájdalom, de még így is minden figyelmét a testvére kötötte le. Raistlin ugyan nem sérült meg, de a szaggató köhögéstől alig tudott megállni a lábán.

Tanis komoran megrázta a fejét. Gyorsan végigpillantott a társain, nem sebesült-e meg komolyabban valaki, majd odaintette Őket magához. A kötélzet maradványaiba kapaszkodva, egymás után bukdácsoltak oda hozzá a felhőszakadásban, miközben vissza-vissza pillantottak a tajtékzó tengerre.

Eleinte nem láttak semmit. Még a hajó tatja is alig volt kivehető a zuhogó eső és a tarajos hullámok sűrű permetén keresztül. Egy-két matróz még tétova örömkiáltásokat is hallatott, abban a reményben, hogy a sárkányok végleg elmaradtak mögülük.

De Tanis csak tovább meresztette a szemét nyugatra és tudta, hogy csak a halál fékezheti meg üldözésükben a Nagyurat. A matrózok ujjongása azonban rémült üvöltözésbe váltott a következő pillanatban, amint egy kék sárkány feje hirtelen áttört a szürke felhőn, rájuk meredt féktelen dühtől izzó, vörös szemével és feléjük tátotta agyarakkal teli, félelmetes pofáját.

A sárkány hatalmas szárnyait szilárdan kifeszítette, és fittyet hányva a tomboló széllökésekre, felhőszakadásra és jégesőre, egyre közeledett. A kék szörnyeteg hátán ott feszített a Sárkány Nagyúr. Nincs nála fegyver, állapította meg Tanis keserűen. Nincs is szüksége fegyverre... csak Berem kell neki, őt elfogja, a többiekkel meg majd végez a sárkány. Tanis lehajtotta a fejét. Rosszullét kerülgette attól, ami rájuk vár és a bűntudattól, hogy mindennek ő maga az okozója.

Fölnézett... talán mégis van némi esély, gondolta kétségbeesetten... talán a Nagyúr nem ismeri föl Beremet és nem pusztítja el mindnyájukat, tartván tőle, hogy ő is az áldozatok között lesz. De amint a kormányosra nézett, minden kósza reménye hamvába holt. Úgy látszik, még az istenek is összeesküdtek ellenük!

A viharos szél föltépte Berem ingét. Tanis még az eső szürke függönyén keresztül is látta, hogy a férfi mellkasába ágyazódott zöld drágakő fényesebben ragyog föl, mint az előbbi zöld villám, vészjósló irányfényként villog az orkán forgatagában. Berem meg észre sem veszi, talán még a sárkányt sem látja. Csak mered előre, amint a hajót egyre beljebb és beljebb kormányozza Istar Vértengerébe.

Mindössze ketten látták tisztán a ragyogó ékkövet. Mindenki mást megbénított a rájuk telepedő sárkányiszony, szemüket nem tudták levenni a fölöttük lebegő, hatalmas, kék teremtményről. Tanis olyan világosan látta a fényes drágakövet, mint akkor, hónapokkal ezelőtt. És jól láthatta a Sárkány Nagyúr is. Az ércálarc mögött villogó szemet ellenállhatatlanul magára vonta a világító ékkő és a következő pillanatban, amint a fél-elf fölegyenesedett az orkánban imbolygó fedélzeten, találkozott a Nagyúr és Tanis tekintete. Ekkor a kék sárkányt elkapta egy váratlan szélroham. Enyhén félrebillent, de a Nagyúrnak a szeme sem rebbent. Tanis a kegyetlen jövőt látta meg abban a barna szempárban. A sárkány azonnal lecsap rájuk, és karmai közé kaparintja Beremet. A Nagyúr egy hosszú, gyötrelmes pillanatig élvezi majd a diadalát, azután megparancsolja iszonyú hátasának, hogy eméssze el a többieket...

Tanis olyan világosan látta ezt a nő szemében, mint a szerelmi szenvedélyt, alig pár nappal ezelőtt, amikor a karjában tartotta őt.

A Sárkány Nagyúr egy pillanatra sem tévesztette őt szem elől és közben fölemelte kesztyűs kezét. Lehetett ez parancsoló intés a sárkánynak, hogy csapjon le rájuk, de a búcsú gesztusa is a fél-elf felé. Sohasem tudta meg, melyik volt igazán, mert ebben a pillanatban remegő hang üvöltötte túl az orkán bömbölését, meglepő erővel.

— Kitiara! — ordított föl Raistlin.

A varázsló félretaszította Caramont és a sárkány felé rohant. A nedves fedélzeten megcsúszott, vörös köpönyege vadul lengett körülötte a pillanatról pillanatra erősödő szélben. Egy szélroham hirtelen letépte fejéről a csuklyát, fémes bárén megcsillantak az esőcseppek, homokóra-szeme aranylón villant az orkán sűrűsödő sötétjében.

A Sárkány Nagyúr belekapaszkodott hátasának kéken ívelő nyakán díszlő szúrós sörényébe és olyan élesen rántotta vissza, hogy a sárkány mérges tiltakozással fölhorkant. A Nagyúr a döbbenettől megbénult, barna szeme kitágult a sárkánysisak rostélya mögött, amint lent megpillantotta kölyökkorától általa nevelt féltestvérének törékeny alakját. Tekintete halványan megrebbent, amikor észrevette, hogy Caramon odalép ikerfivére mellé.

— Kitiara? — suttogta Caramon elfúlón és arca elsápadt az iszonyattól, amint a fölöttük lebegő sárkányra nézett.

A Nagyúr még egyszer Tanis felé fordította álarcos fejét, azután Beremet kereste a szemével. Tanis visszafogta a lélegzetét. Kitiara szemében jól látszott a lelkében dúló vihar.

Ahhoz, hogy megkaparinthassa Beremet, meg kellene ölnie kisöccsét, aki kardforgató tudományának minden csínját-bínját tőle tanulta, és végeznie kellene a törékeny ikerrel is. Meg kellene ölnie azt a férfit is, akit... valaha... szeretett. Ekkor Tanis észrevette, hogy a lány tekintete megfagy és reményvesztetten megcsóválta a fejét. Itt már nem számít semmi... Kitiara kész megölni édes testvéreit és őt is. Visszaemlékezett a szavaira: "Elfogjuk Beremet és egész Krynn a lábunk előtt fog heverni. A Sötétség Királynőjétől nagyobb jutalmat kapunk, mint amilyenről bármikor álmodhattunk volna!"

Kitiara a kormányosra mutatott és elengedte a sárkány sörényét. Skie kegyetlen rikoltással hozzákészült a támadáshoz. Ám lovasának pillanatnyi megingása végzetes következményekkel járt. Berem rá sem nézve, egyre mélyebbre kormányozta a hajót az orkán szívébe. A szél bömbölve rángatta a kötélzetet, a hajó tetején átcsaptak a hullámok. A jeges eső élesen vágott végig rajtuk és vastag, fehér kéreggel vonta be a fedélzetet.