Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Ide figyelj! — kapta el Tanis Maquesta karját és erős szorításával megállásra kényszerítette őt. — Talán máris tudják, hogy itt van! De ha mégsem tudják... és elkapják, az sem teszi könnyebbé a dolgot. Ha egyszer rájönnek, hogy itt volt, ezen a hajón... már pedig kiderítik előbb-utóbb, abban biztos lehetsz, nos, vannak olyan eszközök, amivel egy némát is meg tudnak "szólaltatni. Mellesleg elfognak téged is és mindenkit, aki a hajódon van. Letartóztatnak vagy rövid úton megszabadulnak tőled!

Elengedte Maq karját... érezte, hogy képtelen tovább tartani. — Ilyesmit már eddig is nemegyszer megtettek. Tudom... maga a Nagyúr dicsekedett el vele. Egészfalvakat pusztítottak el. Embereket kínoztak meg és gyilkoltak halomra. Aki ezzel az emberrel kapcsolatba kerül, annak a sorsa megpecsételődött. Attól félnek, hogy valami halálos titkot rejteget, és nem engedhetik meg, hogy azt bárkinek továbbadja.

Maquesta leült. — Berem? — suttogta maga elé halkan, hitetlenkedve.

— Eddig nem tehettek semmit az orkán miatt. A Nagyurat is elhívták Solamniába... valami nagy csata volt arrafelé — morogta Tanis gyászosan. — De a Nagyassz... Nagyúr ma visszaérkezik. És akkor... — de nem tudta folytatni. Görcsös rángás futott végig rajta és feje a karjára hanyatlott.

Maquesta szúrós szemmel nézte. Igaz lehet-e mindez? Vagy csak azért találta ki az egészet, hogy kényszerítse őt, vigye el valahová, valamilyen veszély elől? Az asztalra boruló, szenvedő férfi láttán csöndesen elkáromkodta magát. A hajóskapitány mindig jól szemügyre vette az embereket. Kénytelen volt rá, hogy kordában tartsa marcona, durva legénységét. Most is megérezte, hogy a fél-elf nem hazudik. Legalábbis nem mindenben. Gyanította, hogy bizonyos részleteket elhallgatott, de ez a történet Beremről, bármily hihetetlennek hangzott is, valahogy mégis igaznak tűnt.

Valóban, most már összeáll a kép — gondolta keserűen és átkozta magát. Mindig büszke volt az ítélőképességére, emberismeretére. Mégis, valahogy szemet hunyt Berem különössége fölött. Miért? Ajka elkeseredetten legörbült. Megtetszett neki a férfi, ezt el kell ismernie! Olyan volt, mint egy gyerek, kedves és ártatlan. És elkerülte a figyelmét, hogy vonakodik partra szállni, retteg az idegenektől és hajlandó egy kalózhajón szolgálni, de sohasem vesz részt a rablásban. Maquesta ülve maradt még egy pillanatig, és a hajó mozgását figyelte. Kinézett és látta a fehér hegycsúcsokon táncoló napfényt, ám egyszer csak a nap elhomályosult... elnyelték az előnyomuló szürke fellegek. Veszélyes dolog most kifutni a hajóval, de ha azután kedvező szelet kapnának...

— Hát, szívesebben lennék kint a nyílt tengeren — jegyezte meg Maq inkább magának, mint Tanisnak —, minthogy csapdába ejtsenek itt a parton, akár egy patkányt.

Miután döntött, Maquesta fürgén fölpattant és már indult is az ajtó felé, de ekkor meghallotta, hogy Tanis felnyög. Visszafordult és szánakozva végigmérte a férfit. — No, gyere, fél-elf! — mondta majdhogynem kedvesen. Átkarolta a vállát és segített fölállnia. — Sokkal jobban érzed majd magad odakint a fedélzeten, a friss levegőn. Különben is el kell mondanod a barátaidnak, hogy ami rájuk vár, nem lesz holmi tengeri kéjutazás. Tisztában vagy vele egyáltalán, milyen kockázatot vállaltok?

Tanis bólintott. Nehézkesen Maquestára támaszkodva végigbotorkált az imbolygó fedélzeten.

— De nyakamat rá, hogy nem mondtál el mindent — suttogta a nő, miközben becsukta az ajtót és segített Tanisnak fölkapaszkodni a lépcsőn a felső fedélzetre. — Akármibe lefogadom, hogy a Nagyúr nem csak Beremre vadászik. De azt is érzem, hogy nem ez az első vihar, amelyet megúsztatok a legénységeddel együtt. Nos, remélem, hogy ezúttal sem hagy el a szerencse!

A Perechon kint hánykolódott a nyílt tengeren. Orrvitorlával haladt előre alig érzékelhetően, keservesen meg kellett küzdenie minden hüvelyknyi útért. Szerencséjükre hátszéllel vitorlázhattak: az élénk, állandó dél-nyugati szél egyenesen kivitte őket Istar Vértengerére. Mivel a Roncsosdtól észak-nyugatra fekvő Kalaman városába igyekeztek az Északi-fok megkerülésével, ez az irány egy kis kerülőt jelentett számukra. De Maquestát nem aggasztotta a dolog. Olyan messzire akart jutni a szárazföldtől, amennyire csak lehetett.

Még azt is magyarázta Tanisnak, hogy akár észak-kelet felé is mehetnének és így eljuthatnának Mithrasba, a minotaurusok hazájába. Bár a minotaurusok közül néhányan átálltak a Nagyurak seregeihez, legtöbbjük azonban még nem esküdött föl a Sötétség Királynőjére. A szolgálataik fejében egyébként az Ansalon keleti része fölötti uralmat követelték, amely vidékeket viszont nemrég kapta meg egy új Sárkány Nagyúr, egy Varangyh nevű hobgoblin. A minotaurusok ugyan egyáltalán nem kedvelték az embereket, sem az elfeket, de... legalábbis jelen pillanatban... a Nagyurakat sem szívlelik túlzottan. Maq és legénysége már nemegyszer meghúzta magát Mithrasban, most is biztonságban lesznek ott... egy darabig.

Tanis csöppet sem örült ennek a késlekedésnek, de a sorsát most már nem ó irányította. Miközben ezeken töprengett, a fél-elf odanézett a férfira, aki magányosan állt e vér— és lángtenger kellős közepén. Berem a kormányállásban volt, szilárd, biztos kézzel forgatta a kereket, kifejezéstelen, nyugodt, békés arccal.

Tanis mereven bámulta a kormányos ingének elejét, hátha megpillanthat valami halvány, zöldes csillanást. Vajon milyen sötét titok lappanghat annak lelke mélyén, akinek mellkasában jó pár hónappal azelőtt Pax-Tharkasban meglátta a húsba mélyen beágyazott, ragyogó, zöld ékkövet? Vajon miért pocsékolja az idejét több száz sárkányfattyú ennek az egyetlen embernek a fölkutatására most, amikor a háború megnyerésének esélyei még ennyire egyformák? Miért akarja Kitiara olyan elkeseredetten fölkutatni ezt a Berem nevű férfit, hogy még solamniai seregeinek vezényléséről is lemond és helyette Roncsosd tüzetes átkutatását irányítja, pusztán annak kósza hírére, hogy valahol itt látták az illetőt?

— Ő mindennek a kulcsa! — emlékezett vissza Tanis Kitiara szavaira. — Ha sikerül elfognunk, Krynn a Sötétség Királynőjének hatalmába kerül. Akkor nem lesz többé erő, amely elbírhatna velünk!

Tanis reszketve, összeszoruló gyomorral, de mégis valamiféle csodálattal meredt a férfira. Úgy látszott, hogy Berem... mindentől annyira távol áll... a legcsekélyebb tudomást sem vesz a világ bajairól. Talán tényleg féleszű, ahogy Maquesta mondta? Tanis eltöprengett. Visszaemlékezett a férfi arcára, amikor Pax-Tharkasban néhány kurta másodpercre megpillanthatta a fölfordulás kellős közepén. Emlékezett az arckifejezésére, amikor hagyta, hogy az áruló Eben elvezesse őt a menekülés kétségbeesett reményében. Az az arc nem tükrözött félelmet, zavart vagy közönyt. Tényleg... milyen is volt? Beletörődő! Igen, ez az! Mintha előre tudná, milyen sors vár rá és mégis megy tovább, kiszabott útján. Abban is biztos volt, hogy amikor Berem és Eben a várkapuhoz ért, a védelmi gépezet sok száz tonnányi olyan hatalmas sziklatömböt zúdított rájuk,

amelyeknek fölemeléséhez egy sárkány erejére lett volna szükség. A kőzápor mindkettőjüket menthetetlenül maga alá temette.

Legalábbis Eben többé sohasem került elő. Viszont hetekkel később, Aranyhold és Zúgószél esküvőjének napján ő és Sturm ismét megpillantotta Beremet... élve! Ám mielőtt elfoghatták volna, nyoma veszett a tömegben. Azóta hírét sem hallották... mindaddig, amíg Tanis föl nem ismerte öt három... nem is... négy nappal ezelőtt, amint békésen foltozgatja a vitorlákat ennek a hajónak a fedélzetén.