Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Stormgren nem hagyta, hogy ilyen könnyen leszereljék.

— Számos legenda szerint a Földet a múltban már fölkeresték idegen fajok.

— Tudom; olvastam a Történelmi Kutatócsoport jelentését. Abban úgy szerepel a Föld, mint a Világegyetem útkereszteződése. — Talán előfordultak olyan látogatások, amelyekről ti nem tudtok — vitatkozott a még mindig reménykedő Stormgren. — Ámbár — tette hozzá — ez eléggé valószínűtlen, hiszen minden jel szerint évezredek óta figyeltek bennünket.

— Bizony, valószínűtlen — szögezte le Karellen, s a hangjában ezúttal nyoma sem volt a megszokott szolgálatkészségnek. Ez volt az a pillanat, amikor Stormgren döntött.

— Karellen — vágta ki hirtelen —, én megfogalmazom a bejelentést, és jóváhagyásra elküldöm hozzád. De jogot formálok rá, hogy továbbra is háborgathassalak, s minden alkalmat megragadhassak, hogy megtudjam a titkotokat.

— Ezzel tökéletesen tisztában vagyok — felelte kuncogva a felügyelő.

— És nem bánod?

— Csöppet sem… ámbár határvonalat kell húznom az atomfegyvereknél, a mérges gázoknál vagy bármi olyasminél, ami próbára teheti a barátságunkat. „Vajon megsejtett-e valamit, s ha igen, mit?” — töprengett Stormgren. Karellen évődése mögött felismerte a megértő szándékot, sőt — ki tudja? — talán a bátorítást is.

— Örömmel hallom — mondta, amilyen nyugodt hangon csak tudta. Fölállt, s közben levette a táskája fedelét.

A hüvelykujjával kitapogatta a reteszt. — Haladéktalanul megfogalmazom azt a bejelentést — ismételte —, és még ma fölküldöm telexen.

Mialatt beszélt, megnyomta a gombot — és tudta már, hogy alaptalan volt minden félelme. Karellen érzékszervei nem voltak kifinomultabbak, mint az emberéi. Nyilván nem vett észre semmit, hiszen a hangja nem változott semmit, amikor elbúcsúzott, és elmondta a kamra ajtaját kinyitó, ismerős kódszavakat.

Stormgren mégis úgy érezte magát, mint a tolvaj, aki az áruházi detektív orra előtt sétál ki az üzletből, és megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor a sima fal bezárult mögötte.

— Beismerem — mondta van Ryberg —, hogy akadtak nem túl épkézláb elméleteim. De mondja el, hogy erről mi a véleménye!

— Muszáj? — sóhajtotta Stormgren. Pieter mintha meg se hallotta volna.

— Ami azt illeti, nem is az én ötletem — mondta szerényen. Chesterton egyik történetéből loptam. Mi van akkor, ha a főkormányzók azt rejtegetik előlünk, hogy nincs semmi titkolnivalójuk?

— Ez kissé túl bonyolultan hangzik nekem — felelte Stormgren, de már kezdte érdekelni a dolog.

— A következőkre gondolok — folytatta nagy buzgalommal van Ryberg. — Szerintem ők fizikailag ugyanolyan emberi lények, mint mi vagyunk. Tisztában vannak vele, hogy mi csak olyan lényeket ismerünk el vezetőinknek, akikről azt képzeljük, hogy… nos, hogy idegenek és szuper-intelligensek. De — lévén az emberi faj az, ami — a maga fajtájabeli lények nem uralkodhatnak fölötte.

— Roppant eredeti, akárcsak az eddigi elméletei — mondta Stormgren. — Opus számokkal kellene ellátnia őket, hogy eligazodhassam köztük. Ez ellen azt tudom felhozni… — De ebben a pillanatban bevezették Alexander Wainwrightot.

Stormgren szerette volna tudni, mi jár a másik fejében. Jó lett volna tudni azt is, hogy Wainwrightnak volt-e valami köze az ő elrablóihoz. Nem tartotta valószínűnek, mert őszinte embernek tartotta Wainwrightot, és elhitte róla, hogy elutasítja az erőszakot. A mozgalmában részt vevő szélsőségesek elveszítették minden hitelüket, és hosszú időbe telik még, mire újra hall róluk a világ.

A Szabadság Liga vezére figyelmesen végighallgatta a felolvasott fogalmazványt. Stormgren remélte, hogy értékelni fogja ezt a gesztust, amely Karellen ötlete volt. A világ többi része majd csak tizenkét óra múlva értesül az unokáknak tett ígéretről.

— Ötven év — szólalt meg Wainwright elgondolkodva. — Elég hosszú várakozási idő.

— Az emberiségnek az, de nem Karellennek — jegyezte meg Stormgren. Csak most kezdett ráeszmélni, milyen szellemes megoldást találtak a főkormányzók. Megkapták azt a lélegzetvételnyi időt, mire hitük szerint szükségük volt, s egyben kihúzták a talajt a Szabadság Liga lába alól. Arra álmában sem gondolt, hogy a Liga majd leteszi a fegyvert, de a helyzete nyilván súlyosan meg fog gyengülni. Erre már Wainwright is rájöhetett.

— Ötven év elég rá, hogy a kár bekövetkezzék — mondta Wainwright keserűen. — Akik emlékezhetnének a függetlenségünkre, halottak lesznek, az emberiség addigra el fogja felejteni az örökségét.

Szavak… üres szavak, gondolta Stormgren. Ilyen szavakért harcoltak és haltak meg egykor az emberek, de többé nem fognak meghalni, sem harcolni nem fognak értük. És a világ meg fog könnyebbülni.

A távozó Wainwright után nézve Stormgren arra gondolt, hogy az elkövetkező években mennyi bajt fog még okozni a Szabadság Liga. De ez már az utódja baja lesz, tett pontot a gondolat végére.

Bizonyos dolgokat csak az idő orvosolhat. A gonosz embereket elpusztíthatják, de a félrevezetett jó emberekkel semmit sem lehet kezdeni.

— Itt a táskád — mondta Duval —, vadonatúj, jó állapotban.

— Köszönöm — válaszolta Stormgren, de azért alaposan megnézte a táskát. — És most talán végre elmesélhetnéd, mi volt ez az egész, s azt is, hogy mi lesz a következő lépésünk.

A fizikust mintha jobban érdekelték volna a saját gondolatai.

— Egyedül az nem fér a fejembe — morfondírozott —, hogy olyan könnyedén oldottuk meg a feladatot. Mert Karellen helyében én… — De nem voltál Karellen helyében. Térj a tárgyra, ember! Mit tudtunk meg feketén-fehéren?

— Ja, ezek az ingerlékeny, túlfeszített idegzetű nordikus emberfajták! — sóhajtotta Duval. — Hogy egészen pontos legyek, elkészítettünk egy kis teljesítményű radarberendezést. Nemcsak nagyon magas frekvenciájú rádióhullámokat használ fel, hanem távoli infravörös hullámokat is, tulajdonképpen minden olyan hullámot, amit meggyőződésünk szerint semmiféle lény nem láthat, bármilyen különös szeme legyen is.

— Hogy lehet erről meggyőződni? — kérdezte Stormgren, akit akarata ellenére izgatott ez a műszaki probléma.

— Hát… egészen biztosak nem lehetünk benne — ismerte el Duval kényszeredetten. — De hát Karellen normális fényviszonyok közepette fogad téged, nem? Vagyis a szeme többé-kevésbé olyan lehet, mint a miénk, már ami a színképtartományt illeti. A lényeg az, hogy működött. Bebizonyítottuk, hogy a mögött a képernyő mögött valóban egy tágas helyiség van. A képernyő körülbelül három centiméter vastag, mögötte pedig egy legalább tíz méter mélységű tér található. A szemközti falról semmiféle visszhangot nem tudtunk bemérni, de az általunk használt kis teljesítménnyel ezt aligha remélhettük volna. Ezt mindenesetre megszereztük.

Egy darab fotópapírt tolt elébe, melyen egyetlen hullámos vonal haladt, rajta egyetlen hurokkal, amely úgy festett, mint egy enyhe földrengés lenyomata.

— Látod ezt a kis hurkot?

— Látom. Mi az?

— Csupáncsak Karellen.

— Úristen! Biztos vagy benne?

— Elég biztos sejtésem van róla. Az ernyő túloldalán, körülbelül két méter távolságban ül vagy áll, vagy tudom is én, mit csinál. Ha egy kicsit jobb lett volna a felbontóképesség, akár még a méretét is kiszámíthattuk volna.