Harry Harrison - Halálvilág 1

— De nem megy! — mondta lány. — Ez egy denevér! Miközben beszeltek, Brucco előrelépett, szemeit az állaton tartva. Jason intett az íjászoknak, hogy engedjék. Brucco megállt biztos távolságban a denevértől, de szemét továbbra sem vette le róla. Az állat éles vijjogást hallatott, és szétterpesztette bőrszárnyait. Karmai között két fekete méregcsepp jelent meg. A teremben halálos csend keletkezett.

Lassan felemelte a kezét, és az állat fölé helyezte. Azután óvatosan megsimogatta a denevért. Az állat mindvégig nyugodtan viselkedett.

Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tört fel.

— Hogy csináltad ezt? — kérdezte Méta elfojtott hangon.

— Mi? — nyögte Brucco, aki szinte elkábult a meglepetéstől. — Arra gondolsz, hogy megérintettem? Egyszerűen arra gondoltam, hogy ez csak egy makett, nem az igazi. Mindvégig erre koncentráltam, és sikerült!

— A kezére nézett, majd az állatra. Hangja most már bátrabb lett. — Ez nem a gyakorláson múlik. Ez a valóság. A külhoninak igaza volt!

Mindenben igaza volt, amit mondott!

Brucco sikerét látva. Kerk is közelebb jött. Úgy lépkedett, mintha az akasztófa alá menne, merev arcán hatalmas cseppekben gördült le a veríték. De tökéletesen ura volt gondolatainak, és neki is sikerült megérintenie az állatot minden baj nélkül.

Méta is megpróbálta, de nem tudta legyőzni magában a félelmet, amikor közelebb jött. — Meg akarom próbálni — mondta —, de most nem tudom megtenni…

Mindenki Skop felé fordult, de ő nagyot ordított, és ki akart törni, ezért az őrök kénytelenek voltak leütni.

— Mit csináljunk, most? — kérdezte Méta. A kérdés az összes pyrrusi nevében szólt, akik a szobában voltak, és akik a tévéképernyőkön át végignézték az egész jelenetet.

— Mit fogunk csinálni? — tűnődött Jason. Mindenki tőle várta a választ. Ebben a percben eltűnt az emberek közötti különbség. A városlakók éppúgy várták a válaszát, mint az íjászok, akik már leeresztették fegyvereiket. Ez az idegen felbolydította és megváltoztatta egész eddigi világukat, és új, eddig ismeretlen problémák elé állította őket.

— Várjatok csak! — emelte fel a kezét. — Én nem vagyok a társadalmi bajok orvoslója. Nincs szándékomban kigyógyítani egy olyan bolygőt a bajaiból, amelyik tele van duzzadó izmú mesterlövészekkel. Eddig is agyonhajszoltak, és a nagy számok törvénye alapján legalább tízszer kellett volna már meghalnom.

— Ha mindaz megfelel a valóságnak, amit eddig mondtál — szólalt meg Méta —, akkor te vagy az egyetlen ember, aki segíthet rajtunk. Milyen lesz a jövő?

Jason hirtelen belehanyatlott a pilótaülésbe. Végignézett a körülötte lévő embereken. Mindannyian őszintének látszottak. Egyikük sem vette észre, hogy a keze már nincs a kapcsolón. Úgy tűnt, hogy a farmerek és a városlakók megfeledkeztek a háborúról.

— Elmondom neked, hogy milyen következtetésekre jutottam — mondta Jason a fotelben fészkelődve, hogy fáradt csontjait kényelembe helyezze. — Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy milyen megoldást lehetne találni. Az első gondolatom az volt, hogy tökéletes megoldást nem lehet találni. Azt hiszem, a régi példa az oroszlánnal meg a báránnyal itt nem válna be.

Azt hiszem, számotokra az lenne a legjobb, ha lerombolnátok a peremvidék betonfalait, és megpróbálnátok barátságban együtt élni a farmerekkel. De ez ugyanazt az eredményt hozná, mint a farkas és a bárány meséjében. Valakinek eszébe jutna, hogy milyen visszataszí-

tóak a grubberek, azok meg azt mondanák, hogy a városlakók mind ostobák, és megint megromlana köztetek a viszony. A harc elölről kezdődne, és a győzteseket felfalnák a fenevadak, amelyek könnyen átjuthatnának a lerombolt, védtelen peremvidéken. Nem, a megoldás nem ilyen egyszerű.

Ahogy az emberek hallgatták szavait, rájöttek, hol vannak, s nyugtalanul néztek körül. Az őrök megint felemelték fegyvereiket, a foglyok visszahátráltak a falhoz.

— De belátjátok, hogy igazam van? — kérdezte Jason. — Az egész nem tartana sokáig. Ha nem találunk megfelelő megoldást a jövőre nézve, akkor hagyjuk az egészet a fenébe! Ha az ember azt hiszi, hogy valami igaz, attól még nem biztos, hogy úgy is van. A primitív világok barbár légióinak nem voltak tudományos elméleteik, mégis mindent meg tudtak magyarázni a maguk módján. Ha azok a vadak azt gondolták valamiről, hogy igaz, és jó, akkor a végsőkig tudtak harcolni érte. Azután a téveszméiket hitnek nevezték, mert azt gondolták, igazuk van. És ebben hittek. Ez egy végtelen láncolata a hibás logikának. Valami olyasmi, hogy ami mindig volt, az mindig lesz. És nehéz ebből a körből kiszakadni. A szellemi tehetetlenség önmagában nem okoz gondot, csak a társadalmi tehetetlenség. Ti most azt várjátok, hogy valami megoldást találjak, és szeretnétek, ha megváltozna minden. De vajon megváltozik-e minden ember? Azok, akik nem gondolkoznak, azok, akik a szokásokat követik, ők megváltozhatnak?

— Akkor minden hiába? Nincs remény a mi világunk számára? — kérdezte Rhes.

— Én nem ezt mondtam — válaszolta Jason. — Csak arra gondoltam, hogy a gondjaitok nem oldódnak meg egyetlen pillanat alatt. A megoldásnak három feltételét látom, és csak akkor valósulhatnak meg az álmaitok, ha mind a három feltétel teljesül. Az első és legfontosabb dolog, hogy a városlakók és a farmerek egy nemzetté egyesüljenek. Önmagában egyik csoport sem teljes értékű most, ezért nagyszerűen kiegészítenék egymás hiányosságait. A városban rendelkezésetekre állt a tudomány minden vívmánya és a kapcsolat a galaxis többi bolygójával. De gyilkos háborút viseltetek.

Ugyanakkor testvéreitek odakinn a dzsungelben békében éltek a bolygó őslakóival, de nem voltak gyógyszereik, nem volt tudományuk és kapcsolatuk az emberiséggel. Össze kell fognotok, és meglátjátok, hogy ezen mindannyian csak nyerhettek. Félre kell tennetek a gyűlölködést, amelyet eddig egymás iránt éreztetek. Új életet kell kezdenetek távol a várostól, az örök háború színterétől.

Mindenki, aki rászánja magát, önként kimehet a városból, és magával viszi a tudomány egy kis darabkáját. Odakinn szívesen fogják látni. Azután majd megtanuljátok, hogyan kell együtt élni a bolygóval, nem pedig harcolni ellene. Ezentúl nem városlakók és grubberek lesztek, hanem mindannyian pyrrusi emberek.

— És mi lesz a várossal? — kérdezte Kerk.

— Itt marad, ahol van. És azt hiszem, semmit sem fog változni.

Eleinte szükséged lesz a peremvidékre, hogy életben maradj, annál is inkább, mert egyre többen fogják elhagyni a várost. Talán meg tudsz győzni néhány embert, hogy maradjanak, akikkel tovább folytathatod a harcot, de aztán szép lassan mind meghaltok. Hogy végül mi lesz a várossal? Fogalmam sincs róla.

Mindenki csendben volt, a jövőről gondolkodott.

— És milyen lehetőségünk van még? — kérdezte Méta.

— Van még egy, azt hiszem, ez áll szívemhez a legközelebb — mosolyodott el Jason. — És remélem, találok elég embert, aki velem tart. Előszedem az összes pénzem, és veszek egy jó kis űrhajót, mindenféle spéci műszerekkel meg fegyverekkel. Azután megkérdezem a pyrrusiakat, hogy ki tart velem.

— De mi a fenéért csinálnád, ezt? — kérdezte Méta rosszallóan.

— Hát nem jótékonyságból, az biztos. Remélem, hogy visszatérül a befektetésem! Tudod, az itt eltöltött hónapok után már nem tudnék visszatérni a korábbi tevékenységeimhez. Nem azért, mert túl sok pénzem van, de azt hiszem, ezek után meglehetősen unalmas lenne.